Jugoszlávia felbomlásának institucionális hátterére fókuszáló elemzések különösen nagy hangsúlyt fektetnek az 1974-es alkotmányra és – a végső formájában akkor intézményesült – szocialista etnoföderáció problematikájára. Valerie Bunce például a felbomlás egyik legfőbb okát az ország etnoföderális szerkezetében látta. Szerinte az etnoföderációt bevezető többnemzetiségű szocialista államok (Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia) a jövőjükre nézve végzetes hibát követtek el: olyan felforgató szerkezetet, „szubverzív intézményeket” hoztak létre (eltérően a nem-föderatív többnemzetiségű szocialista államoktól), amelyek a szocialista társadalmi rend összeomlásakor magára az államra is bomlasztó hatással voltak. Ugyanis a föderalizmus a szocialista kontextusban
„protonemzeteket és protoállamokat” teremtett, mert a politikai-közigazgatási szerkezet ezekben a szövetségi államokban az etnoterritoriális elv szerint definiált egységeken alapult,
s ennek következtében olyan politikai, gazdasági és kulturális elitek jöttek létre, amelyek karrierje szorosan kötődött a köztársaságokhoz. Ezzel az etnoföderációk saját maguk teremtették meg a dezintegráció intézményes alapjait és politikai érdekeltjeit. S Jugoszlávia lett a leggyorsabban és legvéresebben széteső állam, mert a Szovjetuniótól és Csehszlovákiától eltérően gyakorlatilag konföderáció volt, valódi központi hatalom nélkül, ahol a döntő konfliktus nem a központ–tagállamok relációban zajlott, hanem saját fegyveres erővel rendelkező köztársaságok között, amelyek közül az egyik, Szerbia (eltérően a két másik szocialista föderáció domináns köztársaságának, Oroszországnak és Csehországnak a végső periódusban követett politikájától) megpróbálta megvédeni az államot.294
Bunce-hoz hasonlóan tolmácsolta a föderalizmus és a dezintegráció kapcsolatát Beverly Crawford. Szerinte az etnoföderáció politizálta a kulturális identitásokat és megerősítette a lokális elitek hatalmi bázisát, másfelől legyengítette a föderális centrumot.
Emellett egyik oka volt a gazdasági visszaesésnek, mert a radikális politikai és közigazgatási decentralizáció a jugoszláv piacot is fragmentálta. A gazdasági visszaesés által kiváltott periodikus válságok aztán éppen azon regionális és etnikai választóvonalak mentén alakultak ki, amelyeket maga az etnoföderalizmus hozott létre. Később pedig, a válság végkifejletekor az etnoföderalizmus öröksége több súlyos következményben testesült meg. Az első és legfontosabb ezek közül, hogy nem létezett tényleges központi hatalom, amely védelmet nyújthatott volna a kisebbségeknek az egyes föderális egységek helyi többségének diszkriminatív törekvéseivel szemben. A másik következmény az volt, hogy nem tudtak kialakulni ideológiai és/vagy regionális alapon szerveződő átfogó politikai koalíciók (például a különböző nemzetiségű liberálisok egységbe szerveződése mind országos, mind köztársasági szinten). Pedig pán-jugoszláv keretekben megtartott választásokon azoknak lett volna esélyük megszerezni az országos hatalmat, szemben a helyi szinteken erős nacionalista pártok ellenében, miáltal megnyílt volna a dél-európaihoz és latin-amerikaihoz hasonló demokratikus tranzíció lehetősége.295
294Valerie Bunce: Conclusion: The Yugoslav Experience in Comparative Perspective (In: Melissa Bokovoy – Jill Irvine – Carol Lilly /eds./: State Society Relations in Yugoslavia, 1945–1992. Macmillan, 1997, 345-365.), pp. 352-356. Bunce később egy önálló kötetben részletesen is kifejtette ezt a véleményét a kelet-európai szocialista rendszerek és azon belül az etnoföderális államok összeomlásáról (Subversive Institutions: The Design and the Destruction of Socialism and State. Cambridge University Press, 1999).
295Beverly Crawford: Explaining Cultural Conflict in the Ex-Yugoslavia: Institutional Weakness, Economic Crisis, and Identity Politics. In: Beverly Crawford – Ronnie D. Lipschutz (eds.): The Myth of "Ethnic Conflict": Politics, Economics, and "Cultural" Violence. Research Series, No 98 (Berkeley, 1998,
Dejan Guzina szintén a jugoszláv föderáció önpusztító hatásában látja a felbomlás legfőbb okát. Szerinte az 1960-as évektől (kon)föderált rendszer természetes következménye volt az etnonacionális homogenizáció, majd az állami dezintegráció.
Alkotmányos alapzatába kezdettől beépült az etnonacionalizmus, intézményes felépítése gazdasági, politikai, kulturális, etnikai tekintetben fragmentálta az országot, majd az 1980-as években megkönnyítette a köztárs1980-asági elitek számára, hogy az „etnikailag definiált nemzeti önrendelkezést” (amelyen Guzina azt érti, hogy az állampolgári jogok kiterjesztése helyett a nemzeti csoportok jogainak hangoztatását tolták előtérbe) felhasználják a politikai hatalmuk legitimálására.296
Lenard Cohen a jugoszláv, szovjet és csehszlovák felbomlás hasonlóságait és különbségeit elemző komparatív tanulmányában szintén elfogadja, hogy szocialista etnoföderális rendszernek voltak negatív, állambomlasztó következményei, de a hangsúlyt inkább arra helyezi, hogy több bomlasztó tényező megléte és összefonódása miatt azok hatása nemcsak összeadódott, hanem meghatványozódott. Így a politikai és intézményi örökség, a külső környezet átalakulása, a gazdasági válság és a tranzíció (rendszerváltás) nehézségei, a nacionalista mobilizáció együttesen olyan „dezintegratív szinergiákat”
idéztek elő, amelyek maguk alá temették a szövetségi államot.297
Robert Hayden „alkotmányos nacionalizmusról” szóló koncepciója a késő-szocialista és a korai poszt-késő-szocialista alkotmányozásra fókuszál, annyiban azonban rokon a fentiekkel, hogy – mintegy az etnoföderális tendenciák kulminálódásának tekinthető – etnicizált nemzet-, alkotmány- és szuverenitás-felfogásban, illetve az arra épülő intézményrendszerben látta a felbomlás alapvető okát (s ugyanezen felfogás és intézményrendszer miatt szkeptikus Hayden a daytoni Bosznia jövője iránt is).
Alkotmányos nacionalizmuson Hayden olyan jogrendet, intézményrendszert és ideológiát ért, amely egy etnikailag definiált nemzetet preferál az adott állam más nemzetiségű lakosaival szemben; ez utóbbiak tehát, bár állampolgárként elvben egyenjogúak,
University of California Press), 197-260.; főleg p. 222, 238-239.
https://www.researchgate.net/publication/273070977_The_Myth_of_Ethnic_Conflict_Politics_Economi cs_and_Cultural_Violence, letöltve 2016. 1. 27.)
296Dejan Guzina: The Self-Destruction of Yugoslavia. Canadian Review of Studies in Nationalism, Vol. 27, No. 1/2 (2000), 21-32, különösen 27. és 30. old.
(http://scholars.wlu.ca/cgi/viewcontent.cgi?article=1033&context=poli_faculty, letöltve 2018. 02. 01.)
297Lenard J. Cohen: Disintegrative Synergies and the Dissolution of Socialist Federations: Yugoslavia in Comparative Perspective. In: Cohen–Dragović-Soso (eds.): State Collapse in South-Eastern Europe, 365-396.
ténylegesen hátrányos helyzetbe kerülnek, mert nem az „államhordozó” szuverén nemzet tagjai. Ez a helyzet következett be, amikor szlovén, horvát stb. nemzetállamként definiálták Szlovéniát, Horvátországot stb., intézményesítve ezzel a szlovén, horvát stb. nemzethez tartozók és az azon kívüli lakosság közötti megkülönböztetést.
Hayden véleménye szerint az összeomlás és az azt követő háborúk logikus következményei voltak az 1980-as évek végétől érvényesített effajta alkotmány-koncepcióknak. Különösen fontos ebből a szempontból az 1989. szeptemberi szlovén alkotmánymódosítás, mert elsőként rendezte át a köztársasági szupremácia szellemében egy (etnonacionális nemzetállamként felfogott) köztársaság és a föderáció viszonyát, elvitatva a központi hatalom legitimitását és a szlovén nemzeti szuverenitás képviseletéhez való jogát. Másodikként a „lágy Hitlerként” fellépő Tuđman298 Horvátországa tette ugyanezt, miközben az akkori – 1989. márciusi módosított és 1990. szeptemberi új – szerb alkotmányok nem voltak etnicizáltak. Ezzel Hayden nem a szerb nacionalizmus gyakorlati meglétét tagadja, s azt sem, hogy a 1990-es szerb alkotmány ne a köztársasági szupremáciát képviselte volna, hanem azt állítja – ami igaz –, hogy a szerb alkotmány nem etnonacionális nemzetállamként definiálta a Szerb Köztársaságot, továbbá azt, hogy nem lehet Miloševićet felelőssé tenni a nem-szerb elitek diszkriminatív alkotmányozásáért. Ezért Hayden szerint az etnicizált alkotmányozás láncreakcióját elindító szlovén elitet súlyos felelősség terheli a jugoszláv felbomlásért, de társ-felelős a nemzetközi közösség is, mert a szecesszionista köztársaságok elismerésével de facto jóváhagyta azok kétes politikai és ideológiai alapzatát, az alkotmányos nacionalizmust.299
Az etnoföderációk megítélésében nagyon megosztott a nyugati politikaelméleti és alkotmányjogi irodalom, nem utolsó sorban éppen a szocialista szövetségi államok tapasztalatai alapján. Ahogy Liam Anderson írja, az etnoföderáció egyes elemzők
298Tuđman nemzet- és szuverenitás-felfogását Louis Dumontnak a nemzeti szocializmusról szóló elemzése alapján Hayden a hitlerizmussal állítja párba. Ez akkor is túlzás, ha hozzáteszi, hogy Tuđman Hitlertől enyhébb variációt képviselt (Hayden: Blueprints, 81-82).
299Hayden: Blueprints, 30-42, 47-49, 67-83. Kevésbé élesen, de (társ-)felelőssé teszi a felbomlásért a szlovén és horvát oldalt John Fine is. Nem vitatja el az önállósághoz való jogukat, de rámutat, hogy a két köztársaság – különösen a választások után – permanensen szabotálta a szövetségi kormányzatot és már akkor deklarálták az elszakadásukat, amikor még nem voltak igazi fenyegetésnek kitéve. Ezt a szituációt Fine többek között a TO-fegyverzet (sokat bírált) begyűjtésével illusztrálja, költői kérdésként feltéve: vajon mit tenne az amerikai hadsereg vagy az FBI, ha Idaho állam szecesszionista célzattal fegyverkezésbe kezdene? (John V. A. Fine: Heretical Thoughts about the Postcommunist Transition in the Once and Future Yugoslavia. In: Naimark-Case (eds.): Yugoslavia and Its Historians, 179-192, pp.
183-186.).
felfogásában hatékony eszköz lehet az etnikai megosztottság enyhítésére és a közös állam egyben tartására, míg mások szerint az etnoföderáció egy alattomos („insidious”) rendszer, valójában intézményes recept a közös állam dezintegrálására. Az első felfogást képviseli például Arend Lijphart, John McGarry, Brendan O'Leary, Jacob T. Levy, Will Kymlicka; a másodikat Bunce és Crawford mellett Philip G. Roeder, Jack Snyder, Seymour Martin Lipset.300
Ez utóbbi szerzők szerint a föderalizmus a maga pozitív lehetőségeit csak akkor képes realizálni, ha a népesség integrálásával periferizálja a premodern etnocentrikus politizálást. Ezért fontos, hogy a tagállamok ne etnoregionális egységek legyenek (legalábbis zömükben, ha már egyes esetekben ez nem kerülhető el), mert a tagállami és az etnikai határok egybeesése azzal jár, hogy az egyes régiókat más-más nemzeti-etnikai csoport dominálhatja. Ez növeli az etnikai különbségek politikai törésvonalakká válásának a veszélyét, etnicizálja az egyéb konfliktusokat, több lehetőséget ad a nacionalistáknak erőforrásaik mobilizálására és előhívja a centrifugális tendenciákat. Jól reprezentálja ezt a felfogást Lipset érvelése: „A föderalizmus lehetővé teszi, hogy a megosztottságnak többszörösen összetett forrásai alakuljanak ki, mivel helyi érdekeket és értékeket társít azok mellé, amelyek teljes keresztmetszetben hasítják végig a társadalmi struktúrát. Ezen általánosítás alól a legfigyelemreméltóbb kivételt az jelenti, amikor a föderalizmus valamely alapvető megosztottság vonalait követve – például etnikai, vallási vagy nyelvi területek mentén – osztja meg az országot, amint ez Indiában vagy Kanadában történik. A demokráciához a nyelvi vagy vallási csoportokon belüli, és nem az ezek közötti megosztottságra van szükség. Ahol azonban nincs ehhez hasonló kettészakítottság, ott a föderalizmus, úgy látszik, jól szolgálja a demokráciát. Amellett, hogy a megosztottság áthidalásának egy újabb forrását teremti meg, ellát különféle olyan funkciókat is, amelyeket egyébként, Tocqueville észrevétele szerint, az erős civil szervezetek szoktak. Ilyen a hatalom központosításával szembeni ellenállás, az új politikai vezetők felkészítése, valamint a segítségnyújtás ahhoz, hogy a másik párt is érdekelt legyen a rendszernek mint egésznek a fenntartásában, hiszen általában mindkét nemzeti párt /Lipset itt az amerikai típusú kétpártrendszerre gondol – JJ/ folyamatosan ellenőrzést gyakorol a rendszer
300Liam Anderson: Ethnofederalism: The Worst form of institutional arrangement...? International Security, Vol. 39, No. 1 (Summer 2014), 165-204,
(https://www.academia.edu/7528129/Ethnofederalism_The_Worst_form_of_institutional_arrangement...
, letöltve 2016. 11. 09.), p. 2.
valamely egysége fölött.“301 A Lipset által jól összefoglalt amerikai liberális föderalizmus-felfogás szellemében (amely föderalizmus-felfogás támogató a föderalizmus mint a nemzet- és államépítés eszköze iránt, de elutasító az etnoföderalizmus mint az etnikai különbségek politizációja iránt) a Lukic-Lynch szerzőpáros nem is tekinti többnek a jugoszláv szövetségi államot mesterséges képződménynél, szerb dominanciára épülő és birodalmi típusú pszeudo-föderációnál. Szerintük az államnak ez a karaktere az 1960-as évek közepétől végbement bizonyos fokú hatalmi devolúció ellenére megmaradt, s alapvetően bomlott fel (azaz nem a – valójában ki sem teljesedett – föderáció mint olyan bukott meg).302
Az 1974-es alkotmányt nemcsak a politikai rendszer dezintegrálása és etnicizálása miatt érték kritikák, hanem a gazdaság fragmentálása miatt is. Erre közgazdász-szerzők már korán rámutattak. Kosta Mihailović szerint például „Az egységes gazdasági rendszer megszűnt, amikor a köztársaságok olyan önállókká váltak, mintha szuverén államok lennének, és amikor kialakult a tartományok nagyfokú autonómiája.”303 Ettől kezdve Jugoszlávia nem volt több nyolc autarkizálódó gazdaság közös piacánál. Ugyanakkor a köztársaságok etatista módon szervezték a gazdaságukat, minden önigazgatási frazeológia ellenére alárendelt helyzetben tartva a vállalatokat. Egyfajta „kvázi-piac” alakult ki, amely
„a megállapodások és a szerződések rendszerét tekintette a gazdasági kapcsolatok általános szabályozó rendszerének”304 , csakhogy ez az ún. megegyezéses gazdaság (dogovorna ekonomija, contract/consensual economy) valójában a makrogazdasági szempontok elhanyagolásához és a koordináció hiányához vezetett.
Ezt a struktúrát teljes formájában az 1976-os „kis-alkotmány”, a Társult Munka Törvénye alakította ki, amely részletezte és konkretizálta az 1974-es alkotmány társadalmi-gazdasági rendelkezéseit. Az önigazgatás-eszményt (pontosabban annak kardelji vízióját305)
301Seymour Martin Lipset: Homo politicus. Osiris, Budapest, 1995, Osiris, 94-95. old.
302Lukic-Lynch: Europe from the Balkans to the Urals, főleg 89-94, 107-115, 144-173. oldalak. Lukic és Lynch a jugoszlávhoz hasonlóan minősítik a szovjet föderációt, a csehszlovák iránt viszont
„megértőbbek”. Az eltérő politikai kultúrának köszönhetően, illetve a területi viták hiánya miatt (minthogy Csehszlovákiában nem volt különbség a tagköztársasági és a cseh-szlovák etnikai határ között) elvileg megújítható(bb)nak látták, függetlenül attól, hogy a konkrét politikai fejlemények és a premodern (értsd: kollektivista és etnikai, nem polgári) szlovák nacionalizmus miatt az is felbomlott. A fentebbi két tényező azonban megágyazott legalább a „bársonyos szétválásnak.”
303Kosta Mihailović: A jugoszláv gazdasági valóság. Budapest, 1985, Kossuth, 352. old.
304Uo, 360.
305Az 1960-70-es évek fordulóján felgyülemlett nehézségek magyarázatát Kardelj abban látta, hogy az 1965-ös piac-orientált gazdasági reform „elszabadította” a technokráciát és a menedzserizmust, s ezt a veszélyt a munkás-önigazgatás megerősítésével kell megfékezni. Ez az ideológiai attitűd azonban politikai konzervativizmust szült és anti-modern karaktert adott a „specifikusan szocialista modernitás”
realizálandó a vállalatokat „társultmunka-alapszervezetekre” bontották (OOUR /osnovna organizacija udružanog rada/ – az a legkisebb egység, amelynek a jövedelme még önállóan kimutatható, tehát például egy üzem, részleg, osztály). Ez az elvben könnyen átlátható szint lett az önigazgatás alapvető színtere, míg a vállalat („társultmunka-szervezet”) az alapszervezetek társulásává minősült át. A makrogazdasági szabályozás átfogó kérdéseiről pedig az önigazgató egységeknek és társulásaiknak (az alapszervezetektől kiinduló, alulról felfelé építkező integrációiknak) tárgyalások során, az általános szempontokat rögzítő
„társadalmi megállapodásokkal” és a konkrét ügyekben kötött „önigazgatói megegyezésekkel” kellett dönteniük, kombinálva a verseny, a kooperáció és a szolidaritás elemeit. 306 Ez lett volna a nyugati kapitalizmus és a keleti államszocializmus alternatívájaként elképzelt „önigazgatási piacgazdaság” – amelyből persze igen kevés valósult meg, miközben a gazdaságot valóban fragmentálta és újra (ha nem is az 1965 előtti formában és mértékig) etatizálta.
Más elemzések nem annyira a föderáció gyenge teljesítményében, hanem egyáltalán az ország soknemzetiségű jellegében látták a felbomlás okát. A Balkan Babel harmadik és negyedik kiadásában, valamint a The Three Yugoslavias c. könyvében307
keresésének (John B. Allcock: Explaining Yugoslavia. London, 2000, Hurst & Co., 91, 99). A probléma Kardelj megfogalmazásában: az önigazgatás az 1965 után „...a gazdaságban kialakult technokratikus igazgatási monopólium erősödésével találta magát szemben, és ezáltal a vezető szerep az állami apparátus kezéből a gazdaságban kialakult technokrata igazgatási monopólium kezébe került.” Ezt a veszélyt sokáig lebecsülték. Az volt az általános vélemény, hogy ez a probléma megoldható az egyes munkaszervezeteken belüli harccal, mert az önigazgatás már elért fejlettségi fokán biztosítható a munkások megfelelő erőfölénye. Ezért nem is irányoztak elő külön intézkedéseket, pedig „...a szocialista önigazgatásért vívott harcot nem engedhetjük át külön-külön az egyes munkaszervezeteken belüli erőviszonyoknak”. Ezért az önigazgatás „ma még” szervezett politikai támogatást igényel, habár nem az operatív államigazgatás, hanem a párt és a szakszervezet mozgalmi tevékenysége, valamint a törvénykezés révén (Edvard Kardelj: Az önigazgatás fejlődése és az alkotmánymódosítások okai.
Létünk, 1973/6., 155., 157-158. old). Az idézet mai szemmel nézve persze doktrinér, de tegyük hozzá, hogy munkásokon Kardelj nemcsak a kékgallérosokat értette, hanem Marx felfogásának megfelelően mindenkit, aki értéktöbbletet termel. A kardeljihez hasonló érvekkel bírálta a vállalati állapotokat, technokrata és menedzseri tendenciákat (tulajdonlási pozíciók kisajátítása, a tőkeviszony újratermelése) a korabeli értelmiségi baloldal, a Praxis-kör is.
306Törvény a Társult Munkáról. Újvidék, 1979, Fórum, különösen Harmadik rész I. fejezet és Negyedik rész I-II. és VI. fejezet. Az 1980-as évek végén a törvényt megpróbálták racionalizálni, az új gazdasági feltételekhez igazítani (Törvény a vállalatokról, 1988), de ez már kései kísérletnek bizonyult.
307A 3. és 4. kiadás alcímei: The Disintegration of Yugoslavia from the Death of Tito to the War for Kosovo (1999); The Disintegration of Yugoslavia from the Death of Tito to the Fall of Milošević (2002). A The Three Yugoslavias-t (az általam használt változat: Die Drei Jugoslawien) Ramet eredetileg a Balkan Babel ötödik kiadásának szánta, de a kibővült tematika és terjedelem miatt átszerkesztette és új címmel látta el. Ramet munkássága jól példázza, hogy az egyes paradigmák elkülöníthetősége relatív. Ez a három könyve, összességében, inkább már a nagyszerb agressziós paradigmához sorolható, szemben a Balkan Babel első két kiadásának orientalista jellegével. De hivatkozhatunk itt Bennett, L. Cohen és Sell munkásságára is, azzal a különbséggel, hogy rájuk a tranzitológiai és a nagyszerb-agressziós
Ramet, továbbra sem mellőzve a kulturális aspektusokat, inkább már a három – királyi, titói, milosevicsi – jugoszláv állam krónikus legitimitás-hiányára helyezi a hangsúlyt.
Ennek hátterében Ramet szerint az ország soknemzetiségű összetétele állt, illetve az, hogy egyik kormányzat sem volt képes tartósan integrálni az eltérő érdekekkel és erős csoport-tudatokkal, saját identitással rendelkező népeket. Az ebből fakadó feszültségeket Sándor és Tito diktatúrája és karizmája időlegesen elnyomta, de feloldani nem tudta. Ez a vélemény – amellett, hogy markánsan jelen van a délszláv „patrióta” történetírásokban308 – visszatérő eleme sok nyugati elemzésnek, és részben a nyugati politikatudományban elterjedt azon álláspontra vezethető vissza, miszerint az etnikailag homogén államok sokkal stabilabbak a heterogén államoknál.309
A legitimitás-deficit természetesen igaz. Cohen megfogalmazásában a JKSZ Tito halála után „kettős legitimációs válságba került: egy vertikális krízisbe, azaz elvesztett a párttagok és a lakosság bizalma abban, hogy a pártelit képes megoldani az ország előtt álló problémákat és megőrizni Jugoszlávia területi kohézióját; és egy horizontális krízisbe, amely abban állt, hogy a nyolc regionális pártszervezet egyre önállóbb lett és egyre kevésbé volt hajlandó végrehajtani az országos döntéseket, jóllehet azok az ő képviselőiknek a szövetségi testületekben lefolytatott alkui során születtek meg.”310 Azonban abban az értelemben, ahogy Ramet írja, általános legitimáció-hiányról nem beszélhetünk. Ő valójában a liberális polgári demokrácia legitimitási elveit kéri számon mindhárom Jugoszlávián (lásd a The Three Yugoslavias első fejezetét), amivel a teljes és permanens illegitimitást sugallja. Valóban, a (korabeli) liberális elveknek már a vidovdani rendszer is csak feltételesen felelt meg, a későbbiek pedig egyáltalán nem, legfeljebb részben és röpke pillanatokig (1939-es Sporazum) vagy csak formálisan, a közjogi külsőségek minimumát tekintve (a harmadik Jugoszlávia). Azonban a klasszikus weberi értelemben – ahogy Bayer József összefoglalja Max Weber felfogását – egy rezsim legitimitása szempontjából nem az a fontos, hogy „konkrétan milyen értékek és normák alapján igazolják az uralmon lévők uralmukat; a lényeg az, hogy az alávetettek higgyenek az uralmon lévők által hirdetett
megközelítés együttese jellemző.
308Lásd például Hrvoje Matković (Povijest Jugoslavije. Hrvatski pogled. Zágráb, 1998, Naklada Pavičić) és Dragutin Pavličević (Povijest Hrvatske. Zágráb, 2000, Naklada Pavičić) könyveinek tónusát.
309Woodward: Balkan Tragedy, 21. Lásd még Anderson: Ethnofederalism... c. idézett tanulmányában az etnföderalizmussal szembeni kritikákat.
310Cohen: Broken Bonds, 47.
igazoló eszmékben, és belső indítékból elfogadják uralmuk jogcímét, törvényességét.”311 Ezért joggal írhatta Schöpflin György, hogy a Titóék „stabilizálták az országot, kiépítettek egy rendszert, mely nem csekély legitimitásra és nemzetközi elismerésre támaszkodott”, s ez a legitimitás az 1960-s évek reformkorszakát is jellemezte, mert „bármit hangoztatott is a későbbi propaganda, a részvevők ekkor még úgy vélték, hogy Jugoszláviának egységes államnak kell maradnia, továbbra is az önigazgatás elvét valló marxista ideológia
igazoló eszmékben, és belső indítékból elfogadják uralmuk jogcímét, törvényességét.”311 Ezért joggal írhatta Schöpflin György, hogy a Titóék „stabilizálták az országot, kiépítettek egy rendszert, mely nem csekély legitimitásra és nemzetközi elismerésre támaszkodott”, s ez a legitimitás az 1960-s évek reformkorszakát is jellemezte, mert „bármit hangoztatott is a későbbi propaganda, a részvevők ekkor még úgy vélték, hogy Jugoszláviának egységes államnak kell maradnia, továbbra is az önigazgatás elvét valló marxista ideológia