Az első világháború kimenetele lehetségessé tette azt, amiről az illíristák-jugoszlávisták addig csak álmodozhattak: a nagy és közös délszláv állam létrehozása valódi politikai alternatíva lett, mivel a központi hatalmak veresége megteremtette annak nemzetközi feltételeit. A megfogalmazásom nem véletlen, mert jugoszláv-kontextusban helyesebb a világháború végét a központi hatalmak vereségeként és nem az antant győzelmeként leírni.
Ez utóbbi ugyanis azt sugallja, hogy Jugoszláviát lényegében az antant (vagy az új kontinentális hegemón, Franciaország) hozta létre. Pedig „...Jugoszláviát, bármennyire is a sokat emlegetett versaillesi békerendszerbe illeszkedett, nem az antant szeszélye teremtette.
Az a jugoszlávizmus érvényesült a világháború végén, amelynek már régóta hatalmas belső tábora volt.”215 Az antant-győzelem jelentősége „csak” annyi volt, hogy eltakarította az addigi nagyhatalmi akadályt és tudomásul vette azt, ami amúgy is létrejövőben volt – hogy felhasználhassa a bolsevik forradalmi kihívással, a német revansizmussal és a Habsburg-restaurációval szembe állítható „közép-európai nemzeti forradalmak” (vagy másképp fogalmazva, a francia cordon sanitaire) részeként.
Ugyanis ebbe az irányba hatottak már a századelő délszláv (főleg horvátországi és dalmáciai) fejleményei is. 1905-ben létrejött a Horvát-Szerb Koalíció (HSK), amely mintegy negyedszázados konfliktus-korszakot zárt le a horvátországi horvát-szerb kapcsolatok terén, s ismét a horvátok és a szerbek együttműködését állította középpontba.
Ez különösen fontos volt, mert korábban a horvát-szlavónországi szerbeket nemigen vonzotta a jugoszláv eszme. A frankisták mellett a pártszövetség egészen 1918-ig a horvátországi politikai színtér domináns szereplője volt, rendre megnyerte a választásokat, s forrásvidékéül szolgált a Jugoszláv Bizottságnak (JO), amely az Osztrák-Magyar Monarchiából 1914 után emigrált délszláv politikusokat tömörítette.216
A két dalmáciai horvát politikus, az egy évtizeddel korábban a HSK létrehozásában is főszerepet játszó Frano Supilo217 és Ante Trumbić vezette Jugoszláv Bizottság kezdettől
215Palotás Emil: A horvát-szerb államközösség Tito Jugoszláviája előtt. Társadalmi Szemle 1992/5, 44. old.
A korabeli délszláv politikai közvélemény túlnyomó többsége Lampe szerint is jugoszláv-párti volt (Yugoslavia as History, 101, 108).
216A HSK azonban a szerb-horvát egység és a délszláv szuverenitás iránti elvi elkötelezettsége ellenére az 1910-es években, egészen 1918 kora-őszéig, Budapest irányába opportunista módon viselkedett.
217Supilo egy évvel a halála előtt (1917) elhagyta a JO-t, mert úgy látta, hogy az túlságosan engedékeny Szerbia iránt.
a független össz-délszláv államért lobbizott az antanthatalmaknál, részben romantikus jugoszlávizmusából fakadóan, részben pedig azért, mert az antant győzelmét prognosztizálva megértette, hogy az olasz expanzió válhat a horvátok számára a fő veszéllyé (az antant ugyanis, mint az előző, Szlovéniával foglalkozó fejezetben a londoni szerződés kapcsán utaltunk rá, horvát területeket is ígért Rómának). A későbbiekben a Jugoszláv Bizottság a szerb kormányzat és a zágrábi Nemzeti Tanács mellett egyike lett a Jugoszlávia létrehozásában kulcsszerepet játszó három politikai központnak.
Az egyesülési folyamat egyik első állomásaként a JO és az emigráns szerb kormány az 1917. július 20-i korfui deklarációban hitet tett a közös állam mellett. Az Osztrák-Magyar Monarchiában maradt horvát vezetők átorientálódása azonban csak a világháború végén ment végbe. Addig a szlovén mainstream-hez hasonlóan lojálisak voltak a Monarchiához és törekvéseik az osztrák-magyar duális állam föderalizálását vagy trializálását célozták. Akkor azonban a horvát vezetők zöme is elfogadta a Monarchián kívüli közös állam alternatíváját, mégpedig most már mint közvetlen politikai lehetőséget.
1918-ban széleskörű egyetértés alakult ki közöttük abban, hogy első lépésként állami egységbe kell szervezni a Habsburg-Monarchia délszláv területeit – azt pedig a világháború kimenetelétől és a Monarchia sorsától, fennmaradásától vagy felbomlásától tették függővé, hogy mi legyen a végső cél: a trializmus, esetleg a birodalom teljes föderalizálása, a függetlenség vagy az összdélszláv egyesülés.218
Ezen átorintálódás mögött lényegében ugyanazok az okok rejlettek, mint a szlovén átorientálódás mögött. Önálló állam létrehozására az adott nemzetközi helyzetben reálisan azok sem gondolhattak, akik elutasították a délszláv eszmét. Ezért ha nem akartak a világháború vesztesei között rekedni, akiket kiszolgáltatnak az olasz imperializmusnak (amely ezúttal sem csak potenciális veszély volt: elveszett Isztria, Fiume, Zára), akkor meg kellett egyezniük Szerbiával. Különben az a veszély fenyegette őket, hogy a horvát területek (amelybe a nagyhorvát nacionalizmus Bosznia-Hercegovinát is beleértette,
218Eleinte és elméletileg az össz-délszláv egység kivívásának és a Monarchia
trializálásának/föderalizálásának együttes lehetősége sem tűnt teljes képtelenségnek. Ausztria-Magyarország hadicéljai között nem szerepelt ugyan Szerbia bekebelezése – nem utolsó sorban éppen azért, hogy ne növeljék a birodalmon belül a délszlávok arányát –, mégsem lehetett teljességgel kizárni Szerbia Habsburg-jogar alá kerülését. Még Jászi Oszkár nevezetes 1918-as föderációs tervezetében is a Szerbiát és Montenegrót magában foglaló Illyria lett volna a Monarchia föderális utódalakulatának, a Dunai Egyesült Államoknak az egyik tagja (Jászi Oszkár: A Monarchia jövője és a Dunai Egyesült Államok. Budapest, 1918, Új Magyarország Rt., 40-41. old. –
http://mek.oszk.hu/09300/09364/09364.pdf, letöltve 2017. 04. 11.). Az ilyen elképzelések azonban – különösen 1918 sorsfordító őszén – nem voltak többek elvont tervezgetésnél.
amelyet viszont a nagyszerb nacionalizmus „szerb földnek” tekintett), amelyek 1878 óta teljes egészükben egy birodalom részei voltak és 1918. október végének világforgató pillanataiban egy önállósult politikai egységbe tömörülhettek, államilag újra szétaprózódhatnak és – ha talán nem is teljesen, de nagyon nagy részben – újra idegen fennhatóság alá kerülhetnek.
Volt azonban a szlovénekhez képest két különbség. Az egyik, hogy a horvátokat jobban áthatották a jugoszlávizmus romantikus aspektusai, vagyis a délszláv nemzeti azonosság eszméje. A másik, hogy az önálló út választása esetén a horvátoknak Szerbia területi követeléseivel is számolniuk kellett volna (lásd a már említett Simović-Antonijević vonalat), s ehhez a Belgrád szövetségest talált volna a horvátországi szerbekben. Az olasz fenyegetés azonban ezt a félelmet még a nem jugoszláv-orientált horvát politikusok egy részének a szemében is relativizálta, mert Olaszországtól, lévén nagyobb mint Szerbia, jobban tartottak.
Végső soron tehát az első világháború végén nemcsak szlovén-szerb, hanem szlovén-horvát-szerb politikai cél- és érdekközösségről beszélhetünk, amely az új közép-kelet-európai államrend ideológiai alapjával (a wilsoni doktrínákkal) összeilleszthető kollektív önrendelkezésként is leírható.
1918. október 5-6-án Zágrábban megalakult a Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsa, amely a Monarchia délszláv népeit reprezentáló testületnek nyilvánította magát, majd október 29-én kikiáltotta a Szlovén-Horvát-Szerb Államot.219 Ezekben a hetekben a Monarchia szétesése felgyorsult. Október 28-án Prágában deklarálták Csehszlovákia megalakulását, az ideiglenes osztrák nemzetgyűlés a maradék Ausztriát az új Németország részeként képzelte el, Budapesten pedig (többek között azért, hogy elkerüljék Károly október 16-i föderációs kiáltványának az „átszivárgását”) előbb az osztrák-magyar viszony perszonáluniós alapra helyezésével próbálkoztak, majd kirobbant az őszirózsás forradalom. A Habsburg-kereten (beleértve egy esetleges republikánus-föderatív utód-formációt is) belüli megoldás ily módon akkor már a délszlávok szemében sem lehetett vonzó perspektíva, hiszen azok a keretek valójában már nem is léteztek.
A Szlovén-Horvát-Szerb Állam elvben a Habsburg-Monarchia összes délszláv-lakta területét egyesítő demokratikus föderációként alakult meg. A rövid fennállás miatt
219Proglašenje države SHS. In: Petranović-Zečević: Jugoslavija, 103-104.
nem alakulhatott ki egyértelmű közigazgatási struktúra, de az események irányát jelzi, hogy autonóm kormányok alakultak Szlovénia, Horvátország, Dalmácia és Bosznia-Hercegovina igazgatására, a Nemzeti Tanács pedig csak az általános irányítást, valamint a kül- és hadügyet tartotta magánál. Ez a szerkezet a föderalista jugoszlávizmus eszmeiségéhez igazodott.220 Az államforma kérdését nyitva hagyták, a magyarországi délszláv-lakta területekre pedig nem terjedt ki a Tanács befolyása – jóllehet azokat az SZHSZ-Állam elvben a saját részének tekintette –, többek között mert a vajdasági szerbek a Szerbiával való közvetlen egyesülést szorgalmazták. Az államvezetésnek számító zágrábi Nemzeti Tanács elnöke a szlovén Korošec lett, s mellette két alelnök tevékenykedett, a Horvát Jogpártból Ante Pavelić (nem azonos a későbbi usztasa-vezérrel) és a horvátországi Szerb Önálló Párt, illetve a Horvát-Szerb Koalíció vezetője, Svetozar Pribičević. A horvát szábor október 29-én kinyilvánította Horvátország elszakadását Ausztria-Magyarországtól és csatlakozását Szlovén-Horvát-Szerb Államhoz, s ugyanezt tették az újonnan alakult szlovén és boszniai helyi kormányzatok is. A Nemzeti Tanács felhatalmazta a Jugoszláv Bizottságot külügyei képviseletére, továbbá kinyilvánította, hogy egyesülni szándékozik a felszabadult Szerbiával és Montenegróval.
November 9-én Genfben – az antant, a Jugoszláv Bizottság és a szerbiai ellenzék képviselőinek jelenlétében folytatott tárgyalások eredményeként – a Nemzeti Tanács és Szerbia kormánya megállapodott az egyesülésről. Az egyezmény provizórikus berendezkedésként, az alkotmányozásig olyan duális államszövetséget irányzott elő, amelyben Szerbia és a SZHSZ-Állam közösen intéznék kül-, had- és tengerészeti ügyeiket, egyéb tekintetben viszont megőriznék önállóságukat. 221 Az egyezményt azonban Belgrádban nem hagyták jóvá, s ragaszkodtak ahhoz, hogy az egyesülés a szerb feltételek szerint történjen meg: Belgrádból kormányzott unitáris Karađorđevic-monarchiaként, bár nagykoalíciós kormánnyal és az alkotmány elfogadásáig provizórikus jelleggel.
Végül az olasz expanzionizmustól és a szociális forrongástól (”zöld káder”) kényszerhelyzetbe került, valamint a belgrádi álláspontot támogató alelnök, Pribičević által
220A délszláv unióról szóló korabeli föderalista elképzelések rendszerint öt-nyolc autonóm egységgel számoltak: a Dalmáciával kiegészítendő Horvátország, Bosznia-Hercegovina, a szlovénlakta örökös tartományok egyesítésével létrehozandó Szlovénia, valamint a két régi szerb állam, Szerbia és Montenegró; de gyakran külön egységként számoltak a Vajdasággal, „Dél-Szerbiával” (Macedónia és Koszovó) és Dalmáciával, sőt a legidealistábbak Bulgária bevonását is lehetségesnek tartották. A központi hatalom jogkörét általában szűken, a külügyekre, a hadügyre és tengerészetre, valamint a monetáris- és vámpolitikára korlátozva képzelték el.
221(Genfi) Deklaracija. In: Petranović-Zečević: Jugoslavija, 119-120.
is az engedményekre sarkallt Nemzeti Tanács meghátrált és november 24-én elfogadta Belgrád legfontosabb feltételeit (csak a parasztpárti Stjepan Radić fejtett ki ellenkező véleményt222 ), s a végső döntés céljából küldöttséget menesztett a szerb fővárosba. A vajdasági és a montenegrói folyamatok a zágrábi Nemzeti Tanácstól függetlenül, de szintén az egyesítés – pontosabban a Szerbiához való közvetlen csatlakozás – irányába haladtak.
November 25-én a vajdasági (de gyakorlatilag csak szerbekből álló) ideiglenes nemzetgyűlés kimondta a Vajdaság Szerbiához csatlakozását, november 26-án pedig Cetinjében tették ugyanezt, megfosztva trónjától Miklós királyt. Végül a zágrábi küldöttség még a 24-i feltételek többségét sem tudta érvényesíteni. Ezekben szerették volna elérni egy ideiglenes államfői csúcsszerv (a horvát bánból, a szerb régensből és egy szlovén tagból álló államtanács) felállítását, a kül-, had-, pénz-, postai-közlekedési és tengerészeti ügyekben illetékes közös kormány mellett a hét autonóm tartományi kormány megtartását (a zágrábi SZHSZ-Állam négy tartománya – Szlovénia, Horvátország, Dalmácia, Bosznia –, valamint Szerbia, Montenegró és a Vajdaság), valamint egy demokratikusan választott alkotmányozó nemzetgyűlés felállítását. Ezzel szemben a küldöttség csupán annyit ért el, hogy a szerb vezetés ismét elismerje az alkotmányozó nemzetgyűlés szükségességét, valamint megígérje a zágrábiaknak az ideiglenes hatalmi testületekbe történő bevonását.
Ezek alapján december 1-én Belgrádban Sándor szerb régens deklarálta a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulását.223
Az új állam azonban már a kikiáltásának pillanatától fogva súlyos belső konfliktusokkal küszködött, amelyek az 1920-as évek közepéig elsősorban valóban a horvát-szerb törésvonal mentén alakultak ki. A korszak meghatározó politikai ereje a Stjepan Radić vezette Horvát Parasztpárt (HSS) volt.224 A Horvát-Szerb Koalíció letűnt a színről (Pribičević a híveivel csatlakozott az unitarista össz-délszláv – de főleg szerb bázisú – Demokrata Párthoz, a jogpártiak pedig idővel a HSS mögött sorakoztak fel), a több
222Radić ellenkezését gyakran interpretálták és interpretálják ma is a délszláv egység elutasításaként. Pedig Radić „csak” az unitáris-centralista és monarchista Jugoszlávia-víziót, valamit a Nemzeti Tanács opportunizmusát ítélte el, s beszédében arra szólította fel a Tanács vezetőit, hogy ne „ködben kóválygó libákként” viselkedjenek, ne tegyenek folyton engedményeket, hanem szerezzenek garanciákat Belgrádtól a megállapodások betartására. Ivanišević: Kao guske u maglu?, 314; Ivo Goldstein: Croatia and Croats in Yugoslavia. Resitance to centralism. In: Perović-Roksandić-Velikonja-Hoepken-Bieber (eds.): Yugoslavia from a Historical Perspective, 126-162, p. 129.
223Adresa NV SHS Aleksandru i njegov odgovor. In: Petranović-Zečević: Jugoslavija, 135-138.
224A HSS a párt stratégiájától függően többször módosította a nevét. Eredetileg a Horvát Népi Parasztpárt volt, majd 1920-1925 között Horvát Köztársasági Parasztpárt, s ez utóbbi nevet a második világháború alatt egy kisebb, a partizánokhoz csatlakozó frakció újra felvette.
emigrációba vonult vezetőt elvesztő frankisták, azaz a Jogpárt másik ága pedig a peremre szorult.225 A HSS befolyása viszont robbanásszerűen növekedett, köszönhetően a választójog kiterjesztésének, a párt paraszti-harmadikutas radikalizmusának, de főképpen annak, hogy Radić ellenezte az egyesülés módját és ezzel a horvát nemzeti program újrafogalmazója lett.
A HSS-től nem állt távol a teljes függetlenség gondolata sem, tulajdonképpeni célja azonban a délszláv konföderáción belüli „semleges horvát parasztköztársaság” volt.226 Ahogy a Horvát Blokk (a HSS és szövetségesei) 1921-es memorandumában olvashatjuk:
Horvátország teljes függetlenségének kihirdetése, amelyet 1918. október 29-én a horvát parlament egyhangú döntéssel határozott el, nagyon logikus és természetes következménye volt a horvát politika és kultúra ezeréves fejlődésének .../ugyanakkor a szábor/... azt a kívánságát is kinyilvánította, hogy közös államot alapítson a Szerb Királysággal és Montenegróval, azzal a feltétellel, hogy az új állam formájáról és alkotmányáról a nemzeti csoportok kollektívan és nem a képviselők egyénenkénti szavazásával döntenek majd...
Ezeket a terveket húzták keresztül a szerb politikusok .../akik azóta is/... a jugoszláv nemzeti egység cégére alatt horvátellenes politikát folytatnak... Horvátország valódi szuverenitásának megvalósítása – vagy a horvát állam elismerése a szerbek, horvátok és szlovének nemzetközi közösségének határain belül – ilymódon európai követelmény...”227
Céljai eléréhez a HSS szinte mindent megpróbált. 1925 márciusáig nem ismerte el a vidovdani alkotmányt és bojkottálta a parlamentet (miközben a választásokon rendre elnyerte a horvát voksok nagy többségét), megkísérelt külföldi szövetségeseket keresni (tapogatódzott a nyugati fővárosokban, Budapesten, Moszkvában), de eredmény nélkül.
Ezért 1925 márciusában irányt váltott: elismerte a rendszert és koalícióra lépett Pašić Radikális Pártjával. Maga Radić közoktatási miniszter lett, emellett a HSS megkapta a számára parasztpártként fontos földművelési tárcát, valamint a horvátországi közigazgatás felügyeletének a lehetőségét.
A politikai paletta szélső pólusain álló két párt megegyezése igen meglepő volt.
Pašić részben a stabilitás reményében kereste a kapcsolatot HSS-el, részben pedig Sándor király nyomására, aki ekkor szintén „megszelídíteni” akarta a HSS-t (különösen hogy
225De 1918 végén még a jogpárti radikálisok között is voltak, akik a jugoszláv opcióra orientálódtak (Ivanišević: Kao guske u maglu?, 305, 321)
226Banac: The National Question in Yugoslavia, 237-248.
227Memorandum Hrvatskog bloka. In: Petranović-Zečević: Jugoslavija, 197-198.
közeledett a 925-re feltételezett tomislavi horvát államalapítás milleniuma, és Sándor nem akarta, hogy a megemlékezések jugoszláv-ellenes demonstrációkká váljanak228 ). Radić pedig abban reménykedett, hogy a rendszeren belülről, a kis lépések taktikájával idővel elérheti az állam átalakítását. Emellett, minthogy nemcsak horvát nemzeti vezető volt, hanem parasztvezér is, szeretett volna országos politikussá válni, hogy más nemzetiségű paraszti rétegek támogatását is megszerezhesse.229
A radikális-parasztpárti együttműködés azonban nem tartott sokáig. A HSS számára csalódást okozott, hogy néhány bársonyszéken és a szabadabb politikai cselekvés lehetőségén kívül nem kapott semmit azért, hogy legitimálta a rendszert (a földreform már folyamatban volt, ezért a földművelési tárcának sem volt akkora jelentősége, mint a HSS remélte). A szakításra az alkalmat a Nettuno-egyezmény ratifikációs vitája adta meg. A Rómával 1925. július 20-án kötött egyezményben az SZHSZ-Királyság – hogy rendezze vitáit azzal az Olaszországgal, amely egyszerre volt a legnagyobb külpolitikai ellenfele és a legfőbb külkereskedelmi partnere – újólag elismerte az olasz-jugoszláv határt és a határmenti területeken privilégiumokat biztosított az olaszoknak az ingatlan-szerzésben és a földreform végrehajtásában. Ezt a HSS a horvát érdekek elárulásának tekintette és 1927 februárjában kilépett a kormányból.
Ekkor újabb 180 fokos fordulat következett: a HSS egy másik addigi ellenfelével fogott össze, a Pribičević-vezette Önálló Demokrata Párttal (SDS-P), s közösen létrehozták a Paraszt-Demokrata Koalíció (SDK) nevű ellenzéki blokkot. Svetozar Pribičević 1925-ben cser1925-benhagyottnak érezte magát Pašićtól és a királytól, s új pártot alapított, amely elsősorban az 1918 után ellentmondásos helyzetbe került prečani szerbek szavazataira számított. Sok szempontból ők is profitáltak a nagyszerb uralomból, viszont az eredetileg
„csak” a horvátoknak, szlovéneknek, vajdasági németeknek és magyaroknak szánt hátrányos megkülönböztetések, például a kettős adórendszer őket is sújtották mint horvátországi stb. lakosokat. Ezért a kezdeti centralista-pánszerb lelkesültségük kopni kezdett és az ellenzékiség felé fordultak. Ezt reprezentálja Pribičević személyes pályaíve is. A HSK vezetőjeként és az 1918 utáni kormányok minisztereként a legharcosabb unitaristák közé tartozott, 1926-27-ben viszont az ellenzéki föderalizmus felé fordult. Ezzel
228Nem is váltak: a millenium tiszteletére Zágrábba látogató királyt (aki másodszülött fiának 1928-ban a Tomislav nevet adta) ünneplő horvátok tízezrei fogadták (Bennett: Yugoslavia's Bloody Collapse, 33).
229Pribičević: Diktatura kralja Aleksandra, 58.
felbomlott a szerb pártok 1918 utáni – nem mindenre, de a vidovdani rendszer igenlésére kiterjedő – egysége, illetve az SDK formájában létrejött egy, az 1918 előtti Horvát-Szerb Koalícióhoz hasonló pártszövetség.
A HSS fordulatait – és általában a horvátság helykeresését 1918 után – jól reprezentálja Stjepan Radić (1871-1928) pályafutása. Fivérével, Antunnal együtt 1904-ben alapította meg a Parasztpártot, amelyet Antun halála (1919) után egyedül vezetett. Egyszerre volt horvát nemzeti vezér és harmadikutas parasztforradalmár, akinek volt konstans stratégiai célja (az 1925-ben „elnapolt“ horvát semleges parasztköztársaság, kapcsolódva egy laza délszláv unióhoz230 ), politikai vonalvezetését viszont szinte követhetetlen cikk-cakkok jellemezték, szangvinikus vérmérsékletét pedig a szenvedélyes, gyakran kifejezetten provokatív szónoklatai. Harcossága és tragikus halála folytán nemzeti hős lett, de a horvát nemzeti mozgalom csak utóda, a jóval kevésbé karizmatikus és a parasztforradalmi utópiáktól messzebb álló, ám jobb reálpolitikusnak bizonyult Vladko (Vladimir) Maček (1879-1964) vezetésével érte el minimális célját, Horvátország autonómiáját (1939).
Az állandósult politikai válság (amely 1925-27 után már nem a szerb–horvát, hanem inkább egy szerb-szlovén-bosnyák versus horvát-szerb törésvonal mentén mutatkozott meg) politikai gyilkosságokhoz és a királydiktatúra bevezetéséhez vezetett. 1928. június 20-án a belgrádi parlamentben egy szélsőséges montenegrói képviselő, Puniša Račić lelőtt öt horvát parasztpárti honatyát, köztük Radićot, aki augusztus 8-án belehalt sérüléseibe.231 Sándor király előbb a szlovén Korošecnek adott kormányalakítási megbízást, de ez a stabilizációs kísérlet nem járt eredménnyel, ezért 1929. január 6-án diktatúrát vezetett be. Tartós megnyugvást azonban nem ért el. A vidovdani alkotmány eltörlésével keletkezett „tabula rasa” iránt kezdetben (a szlovén SLS-hez hasonlóan) valamelyest nyitott HSS gyorsan visszatért az ellenzékiséghez, az ország föderalizálását és demokratizálását követelve.232 Majd Sándor maga is merénylet áldozatául esett: 1934. október 9-én Marseille-ben egy usztasa megbízásból cselekvő bolgár-macedón VMRO-terrorista, Vlado Černozemski (Velicsko Dimitrov Kerin) meggyilkolta.233
230Eredetileg Bulgáriát is beleértve, részben a horvát Jugoszlávia-felfogás tradícióiból fakadóan, részben mert ideológiailag közel állt Alekszandr Sztambolijszki agrár-utópista pártjához, az 1919-23 között Szófiában kormányzó Népi Földműves Szövetséghez.
231A merénylőt 20 évre ítélték, amiből (de facto enyhe háziőrizetben) 12 évet töltött le. 1944-ben a partizánok elfogták és kivégezték.
232Zagrebačke punktacije (1932. november 7.). In: Petranović-Zečević: Jugoslavija, 335-336.
233A merényletről és annak magyar szálairól (jankapusztai usztasa-tábor, népszövetségi eljárás) lásd Ormos
A marseille-i merénylet megmutatta, hogy a jugoszláv-ellenes frankista tradíció alapján újjászerveződőben volt a horvát szecesszonizmus. A királydiktatúra bevezetése után
A marseille-i merénylet megmutatta, hogy a jugoszláv-ellenes frankista tradíció alapján újjászerveződőben volt a horvát szecesszonizmus. A királydiktatúra bevezetése után