Amiből mindenki profitált és amivel senki sem volt elégedett: a ’74-es alkotmány

Amiből mindenki profitált és amivel senki sem volt elégedett: a ’74-es alkotmány

Az 1974-es alkotmány iránt egyébként igen kritikus Dejan Jović meggyőzően cáfolja azt a Szerbiában népszerű állítást, miszerint Szerbiára rákényszerítették ezt az alkotmányt.

Szerinte az 1960-70-es évek fordulóján a szerb vezetők elfogadták Kardelj

336Aleksandar Ranković (1909-1983), a Tito-korszak legbefolyásosabb szerb politikusa, két évtizeden át KB-titkár, a káderpolitika és a belügyi apparátus irányítója, majd 1963-66-ban Jugoszlávia alelnöke.

koncepcióját, mert összhangban lévőnek találták a szerb érdekekkel: hogy mind Jugoszlávia, mind annak sajátos szocializmusa fennmaradjon; hogy Szerbia megszabadulhasson attól az állandó vádaskodástól, hogy a centralista-unitarista intézmények révén másokat kizsákmányol; s hogy Szerbia maga is nagyobb önállósághoz jusson a központi hatalommal szemben, miáltal nagyobb esély nyílhat a köztársaság modernizálására.³³⁷ Azonban ez az elfogadó álláspont már a Nikezić-korszak után változni kezdett, majd Milošević felemelkedésében nagy szerepet játszott az, hogy „Sok szerb szilárd meggyőződése volt, hogy a rezsim föderális decentralizálása és alkotmányos átalakítása súlyosan meggyengítették mind a Szerb Köztársaság, mind az egész szerb etnikai közösség befolyását a jugoszláv föderációban.”³³⁸

A befolyás-csökkenés igaz. A valódi kérdés azonban az, hogy átcsapott-e diszkriminációba, meghaladta-e azt a kompromisszumot, ami szükséges volt Jugoszláviának az előző válságévek utáni konszolidálásához?

Az 1974. február 21-én elfogadott harmadik titói alkotmány³³⁹ több szempontból konföderatív jelleggel bírt, noha Jugoszláviát továbbra is szövetségi államként határozta meg. Ezzel lényegesen megváltoztatta a jugoszláv föderáció karakterét (pontosabban nem csupán maga az alkotmány, hanem a vele szimbolizált egész decentralizációs folyamat). A változás olyan nagymértékű volt, hogy a titói korszakot államjogi értelemben két különböző, sőt egymással részben ellentétes periódusra tagolta, az 1974 előtti és utáni Jugoszláviára (de határévnek 1971 is tekinthető, mert az 1963-as alkotmány azévi módosításai már tartalmaztak sok fontos, 1974-ben véglegesített változtatást).

Az állami berendezkedést illetően az új alkotmány legfontosabb újításai az alábbiak voltak. Visszaállították a kétkamarás szövetségi parlamentet (az alkotmány 282-312.

szakasza). A 220 tagú Szövetségi Tanácsot a Dolgozó Nép Szocialista Szövetsége (népfront)

337Jović: Jugoslavija, 157. Ehhez hozzá tehetjük az alkotmánynak a szerbség egésze szempontjából hasznos más elemeit (a JNA kiemelt szerepének megőrzése, a szövetségi elnökség összetételének szabályai – elvben négy-öt szerb is bekerülhetett a nyolctagú testületbe –, a Szerbián kívüli szerbek államalkotó státuszának változatlan garantálása). Itt egyúttal azt is megjegyeznénk, hogy Jović a tipikus szerb véleményektől eltérően nem a szlovén nacionalistát, hanem a doktrinér ideológust látja a szerinte is elhibázott 1974-es alkotmány főfelelősében, Edvard Kardeljben.

338Cohen: Broken Bonds, 52. A decentralizációból profitáló, de azt kevésnek tartó szlovén és horvát oldal véleményét már taglaltuk.

339A JSZSZK Alkotmánya. Újvidék, 1974, Fórum. Az alkotmányt 1981-ben és 1988-ban módosították, összesen 47 cikkelyre kiterjedően, leginkább abból a célból – főképp 1988 novemberében –, hogy megerősítsék a szövetségi kormányzat gazdaságpolitikai kompetenciáit. Jelen szempontunkból ezek mellékesnek tekinthetők, mert az 1974-es államjogi alapszerkezetet nem változtatták meg (továbbá mert a gyakorlati kormányzásban az 1988-as módosítások már alig érvényesültek).

jelölőlistája alapján a községi képviselő-testületek tagjai választották négyéves mandátummal, köztársaságonként 30, tartományonként pedig 20 főt. A felsőház szerepét betöltő Köztársaságok és Tartományok Tanácsának köztársaságonként 12, tartományonként 8 tagja volt, vagyis összesen 88, akiket a nyolc regionális parlament választott. A döntéseit részben önálló, részben együttes üléseken meghozó két kamara egyenjogú volt, de a Szövetségi Tanács megőrizte bizonyos fokú primátusát, például az volt jogosult az alkotmány módosítására. Általánosságban véve: az alsóház döntött a politikai, a felsőház a gazdasági jellegű törvényekről, s együtt választották meg a végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás vezetőit (a kormány szerepét betöltő Szövetségi Végrehajtó tanács – SIV –, alkotmánybíróság, legfelsőbb bíróság, amelyek megválasztásánál szintén tekintettel kellett lenni a köztársaságok „egyenjogú” és a tartományok „megfelelő”

képviseletére). Az alkotmány megerősítette a JSZSZK Elnökségének pozícióját (313-332.

szakasz). A középerős elnökihez hasonlítható jogkörű államfői testület, amely a fegyveres erők kollektív főparancsnoka is volt, a nyolc föderális egység 1-1 delegáltjából állt, akiket a köztársasági/tartományi parlamentek választottak négy évre, s akik évente rotációs sorrendben választottak maguk közül elnököt. Ez az államfői struktúra persze csak Tito halála után működött így, mert addig a JSZSZK Elnökségének hivatalból tagja és elnöke volt Tito, aki funkcióját időbeni korlátozás nélkül betöltő köztársasági elnökként egyszemélyben gyakorolhatott több elnökségi jogkört (333-345. szakasz).

A kompetencia-megosztást illetően az alkotmány az ún. kooperatív föderalizmus szellemét idézte.³⁴⁰ A föderáció jogait és kötelezettségeit taglaló szakaszok (280-281.) szerint a föderációnak szinte minden állami reszortterületen voltak jogosítványai, de döntően a nemzetközi kapcsolatok, honvédelem, állambiztonság, az egységes piac biztosítása és a fejletlen területek támogatásának a szabályozása volt a funkciója; minden más köztársasági jogkörbe tartozott (ekkor kaptak például saját nemzeti bankot), vagy a köztársaság-közi egyeztetések tárgya lett. Az alkotmánymódosításra (398-403. szakasz) a Szövetségi Tanács volt jogosult, de csak ha a nyolc köztársasági és tartományi parlament mindegyike kinyilvánította előzetes egyetértését; ha hiányzott akár csak egyetlen regionális

340A kooperatív föderalizmus a föderáció-elemzések egyik irányzata, illetve alkotmányjogi felfogása, amely a szövetségi és a tagállami kompetenciák merev szétválasztását a modern integrált társadalmakban célszerűtlennek, sőt megvalósíthatatlannak tartja. E koncepció hívei a két állami szintnek a társadalom-igazgatásban való közös érdekeltségét és a feladatok együttes ellátásának, rugalmas kooperációjának a szükségességét tartják a föderációk működése szempontjából legfontosabbnak (Juhász: Föderalizmus és nemzeti kérdés, 16-17).

parlament igenje, akkor az adott ügyet csak egy év múltán lehetett újra napirendre tűzni.

A regionális szintet illetően az alkotmány megerősítette a köztársaságok önállóságát és államiságát, a tartományokat a jugoszláv föderáció (tehát nemcsak a szerb tagköztársaság) konstitutív elemének minősítve csaknem köztársasági rangra emelte, továbbá a muzulmán nemzet³⁴¹ elismerésével radikálisan megváltoztatta a bosznia-hercegovinai konstellációt.

A szerb-horvátul beszélő boszniai és szandzsáki muzulmánokat sokáig nem tekintették külön nemzetnek. Ennek részben a JKP teoretikus bizonytalanságai voltak az okai (konstituálhat-e csupán a vallás egy nemzetet?), részben pedig politikai megfontolások:

nem akarták ingerelni a szerb és horvát nacionalista érzelmeket, s mivel a partizánok között kevés volt a muzulmán, kezdetben nem is volt sok lobbistája a JKP-ban a muzulmánok nemzeti elismerésének. Ezért nemzetileg bizonytalan hovatartozású vallási közösségként tartották számon őket. Később, az 1961-es népszámláláskor bevezették a „muzulmán (etnikai értelemben)” kategóriát, majd 1968-ban a boszniai és a szövetségi párt-KB állást foglalt az önálló nemzetté nyilvánítás mellett, s egy alkotmánymódosítás még abban az évben be is vezette a „muzulmán (nemzeti ételemben)” kategóriát. Ezt a folyamatot teljesítette ki az 1974-es alkotmány.

Ezt az elismerési folyamatot nem övezte konszenzus. Főleg szerb oldalról sokan „a nemzet feldarabolásának” politikai szándékát látták benne, például Dobrica Ćosić, aki részben ezért (valamint az új Koszovó-politika miatt) szakított 1968-ban a JKSZ-el. De több neves muszlim értelmiségi is elutasította az új meghatározást, nemzetileg szerbként vagy horvátként definiálva magát. Köztük volt a tiltakozásul Szarajevóból Belgrádba átköltöző világhírű író, Meša Selimović.³⁴² A macedón vezetők szintén az ellenzők közé tartoztak. Szkopje csak azzal akceptálta a „Muzulmánok” elismerését (hivatalosan nagy M-el írták a nemzeti, kis m-M-el vallási meghatározást), hogy a macedón muszlimok (torbesik) nem tartozhatnak közéjük. A „Muzulmán” kategória nem vonatkozott a kis koszovói délszláv muszlim közösségre (goranik) és – magától értetődően – a nem-délszláv

341A II. bosnyák szábor (értelmiségiek, egyházi személyek, politikusok által szervezett „informális parlament”, 1993. szeptember 27-28.) határozata óta a hivatalos ön-elnevezésük bosnyák nemzet, amelyet egy 1994-es alkotmánymódosítás hivatalosan is rögzített (Džaja: Die politische Realität des Jugoslawismus, 244; Filandra: Bošnjačka politika, 384). Azonban több jugoszláv utódállamban maradtak kisebb csoportjaik, amelyek megtartották a muzulmán (nép-)nevet.

342Filandra: Bošnjačka politika, 252-257. Filandra az új bosnyák történelem-szemlélet jegyében igen elítélő velük szemben, jóllehet a „naiv” Selimović iránt a korára és a „rossz szellemi és fizikai állapotára”

tekintettel mutat némi megértést.

muszlimokra (albánok, törökök) sem.

A muzulmánok nemzeti elismerésében több tényező játszott szerepet. Egyrészt az elnemkötelezettség külpolitikája, mert a mozgalom keretében Jugoszlávia sok iszlám népességű állammal törekedett együttműködésre, ezért jobban odafigyelni kényszerült a saját muzulmánjaira is. A boszniai demográfiai változások is megkövetelték a nagyobb odafigyelést, mert az 1960-as években a szerbek/ortodoxok helyett a muzulmánok lettek a köztársaság legnagyobb népcsoportja, részben a nagyobb népszaporulatuk, részben a szerbeknek és horvátoknak a szegény Boszniából az „anyaköztársaságokba” vándorlása miatt. Sok muzulmán származású politikus és értelmiségi is szorgalmazta a nemzetté nyilvánítást, köztük Džemal Bijedić 1971-1977 közötti szövetségi kormányfő, vagy – hogy értelmiségi szószólókat és emigránsokat is említsünk – Atif Purivatra, Muhsin Rizvić, Muhamad Filipovic, Adil Zulfikarpašić.³⁴³ Ezek mellett volt egy politikai megfontolás is:

Bosznia-Hercegovinának mint köztársaságnak a stabilitását erősíthette, hogy „saját nemzetet” kapott.

A délszláv muzulmánok nemzeti elismerésének alapvető okát azonban az jelentette, hogy az 1878 után az iszlám egyetemességtől elszakadt muzulmán népesség (amely addig egyszerűen az iszlám világ részeként tekintett önmagára) nem bizonyult integrálhatónak a keresztény tradíciójú szerb és horvát nemzetek egyikébe sem (ahogy a dualizmus idején Kállay Béninek sem sikerült az akkor már Belgrádra vagy Zágrábra orientálódó boszniai keresztényeket a muzulmánokkal közös bosnyák nemzetbe integrálni). Egy szűk világi, értelmiségi-polgári körben régóta volt ugyan fogékonyság a két identitás valamelyikének a vállalására, először főleg a horvátra (nem utolsó sorban azért, mert a horvát nacionalizmus nyitottabb volt a két-vallású – katolikus és muszlim – horvát nemzet gondolatára, míg a szerb nacionalisták csak a „törököt” látták bennük), de a szerbre is (jobbára az 1945 utáni ateista légkörben, illetve az állami karrierre vágyók körében). De a tömegeket sem a horvátokhoz, sem a szerbekhez tartozás nem vonzotta, s nem jártak sikerrel azok a kísérletek sem, hogy közvetlenül a „jugoszlávságba” integrálják őket (az 1961 előtti népszámlálásokon „nemzetileg meghatározatlan jugoszlávként” is bevallhatták magukat).³⁴⁴

343Bijedić szerepéről lásd Husnija Kamberović: Džemal Bijedić i afirmacija muslimanske nacije tokom 1960-ih i 1970-ih godina (http://www.yuhistorija.com/serbian/jug_druga_txt01c8.html, letöltve 2018.

03. 22.)

344A boszniai muszlim identitás-keresés eklatáns példája a Spaho család. Mehmed Spaho, a JMO vezetője

Végeredményben – Ernest Gellner szavaival – „Boszniában az egykori mozlim népesség nem csekély erőfeszítés árán végre megszerezte magának azt a jogot, hogy mozlimnak vallhassa magát, amikor a népszámlálás a 'nemzetiségüket' firtatja. Ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy továbbra is hívő és gyakorló mozlimok, még kevésbé azt, hogy Jugoszlávia más mozlim vagy egykor mozlim nemzetiségeivel, például a koszovói albánokkal azonosítottak volna magukat. Ők szláv eredetűek, szerbhorvát nyelvet beszélnek és mozlim kulturális háttérrel rendelkeznek. Ezzel azt akarták kifejezésre juttatni, hogy nem akarják magukat szerbnek vagy horvátnak vallani (annak ellenére, hogy a szerbekkel és horvátokkal azonos nyelvet beszélnek), mert az ilyesfajta azonosulás hallgatólagosan azt is jelentette volna, hogy egyben ők is görögkeleti vagy katolikus hitűek, a 'jugoszláv' önmegjelölés pedig túl elvontnak, túl általánosnak és vérszegénynek tűnt számukra.”³⁴⁵

Az alkotmány alapvetően megváltoztatta a tartományok státuszát. Koszovó és a Vajdaság továbbra is Szerbia része maradt, de gyakorlatilag (az leszámítva, hogy nem volt elszakadási joguk, valamelyest kisebb volt a szövetségi parlamenti képviseletük, s döntéseik nem sérthették a szerb alkotmányt³⁴⁶) köztársasági jogosítványokhoz jutottak. Az átalakításnak a két tartomány esetében eltérő indokai voltak. Koszovó esetében egy régóta súlyos kisebbségi probléma³⁴⁷ megoldási kísérlete, a szerb többségű Vajdaság esetében

elutasította a választást a szerb vagy horvát nemzeti meghatározás között (bár diákként még szerbnek mondta magát), viszont egyik fivére, Fehim (1938-42 között szarajevói főmufti) horvátnak, másik, vállakozó fivére (Mustafa) szerbnek deklarálta magát. Az unokája, Sulejman Spaho pedig egy időben a seseljista SRS képviselője volt a szerb parlamentben (http://sandzakpress.net/ko-to-kaze-da-je-sulejman-spaho-musliman, letöltve 2016. 11. 22.).

345Ernest Gellner: A nemzetek és a nacionalizmus. Budapest, 2009, Napvilág, 95. old. Bevezették a

„jugoszláv nemzetiség” kategóriáját is, ami nem a délszlávok összességét jelentette, hanem egy hetedik nemzeti egységet. Leginkább a vegyesházasságokból származók és a kifejezetten össz-jugoszláv intézményekhez (tisztikar, stb.) tartozók vallották magukat jugoszláv nemzetiségűnek, az 1961-es népszámláláson 300 ezren, 1981-ben 1,2 millióan, a nacionalista légkörű 1991-es évben viszont már csak 700 ezren.

346Szerbia és a két tartomány viszonyában azonban maradtak olyan anomáliák, amelyeket szerb részről okkal kifogásoltak. A két tartomány a köztársasági parlamentbe delegált képviselői révén beleszólhatott a szűkebb Szerbia belügyeibe. Megfordítva viszont ez nem volt igaz.

347Albán becslések alapján akár 250-300 ezerre is tehető a Balkán-háborúk és a második világháború között (de főleg az 1912-1920-as és 1927-1939-es két nagy emigrációs hullám idején) elmenekülő és kitelepülő albánok száma, szerb vélemények alapján viszont legfeljebb 50 ezerre (Malcolm: Kosovo, 286.;

Miranda Vickers: Between Serb and Albanian. A History of Kosovo. London, Columbia University Press, 1998., pp. 118-119.; Tim Judah: Kosovo. War and Revenge. New Haven – London, 2002², Yale University Press, pp. 22-23.; Alex N. Dragnich – Slavko Todorovich: The Saga of Kosovo. New York, 1984, Columbia University Press, pp. 120-121.). A második világháború végén és után, 1944-1946 között egyes albán vélemények szerint 36-47 ezer albán halt meg a harcok és megtorlások során, majd a harmadik nagy kitelepülési hullám alatt (1954-57-ben, amikor csaknem 200 ezer török és más muszlim települt ki Jugoszláviából Törökországba) szintén sok koszovói albán távozott (Vickers: Beetwen Serb

viszont inkább a regionális szempontok játszottak szerepet.³⁴⁸

A második világháború előtt a kisebbségi jogoktól megfosztott albánok helyzete 1945 után javult, de 1960-as évek közepéig egyfajta kettősség jellemezte. Rendelkeztek bizonyos kulturális lehetőségekkel (anyanyelvi közoktatás, albán sajtó) a partizán-múltú albánokat bevonták a közigazgatásba és Koszovó központi költségvetési támogatásban részesült, minthogy az ország legelmaradottabb régiója a volt. Ugyanakkor az autonómia csak Koszovóra vonatkozott, a többi albán-lakta területre nem, ráadásul Koszovót is szoros politikai és adminisztratív ellenőrzés alatt tartották. Különösen erős nyomás nehezedett az albánokra 1956-ban, az illegális fegyverek begyűjtése idején.³⁴⁹ A szoros ellenőrzés oka az volt, hogy ne provokálják a szerb nacionalizmusnak Koszovóhoz, a „szerbség szülőföldjéhez” fűződő érzelmeit, a másik pedig az, hogy valóban kétséges volt az albánok politikai lojalitása. Ez az illojalitás megnyilvánult az 1968. novemberi albán diáktüntetéseken is, amelyen olyan követelések hangzottak el, hogy (az összes albán-lakta területekre kiterjesztendő) Koszovó váljék Jugoszlávia hetedik tagköztársaságává. Ez a követelés egyeseknek egyszerűen csak a Szerbiától való elszakadás miatt lett volna fontos, másoknak viszont azért, mert Koszovó tagköztársaságként elvben hozzájutott volna a Jugoszláviából való kiválás jogához is.

Az 1963-as alkotmánytól kezdve az albánok szempontjából több pozitív változás következett be. Koszovó körzetiről tartományi rangra emelkedett, Ranković bukásával lekerült róla a szoros adminisztratív ellenőrzés, bővültek a kulturális lehetőségek (fokozatosan az albán vált a közigazgatás, oktatás és a média domináns nyelvévé, az

and Albanian, 148, 170). A Koszovóért folytatott „etnikai küzdelem” másik oldalaként 1941-44-ben az olasz hatóságok, valamint az albán quisling-kormányzat és fegyveres bandák – szerb adatok szerint – mintegy 10 ezer szerbet öltek meg és 100 ezret űztek el (főleg az 1918 utáni telepesek közül), valamint 70 ezer embert telepítettek be Albániából (Dušan Bataković: Kosovo i Metohija: istorijsko nasleđe i geopolitička ograničenja. In: Miloš Knežević, (ur): Kosovo i Metohija. Izazovi i odgovori. Belgrád, IGS, 1997, 361-388, str. 379-380). A koszovói népmozgások szerb értelmezéséről lásd még Marina

Blagojević tanulmányát (The Migrations of Serbs from Kosovo during the 1970s and 1980s: Trauma and/or Catharsis. In: Popov /ed./: The Road to War in Serbia, 212-243.; az írás magyarul is olvasható a Viszolygás a várostól c. kötetben). Albán értelmezésként lásd Hivzi Islami: The demographic problems of Kosova and their interpretation. In: Harillaq Kekezi – Rexhep Hida (eds.): What the Kosovars say and demand. Tirana, 8 Nëntori, 1990, pp. 281-317. old.).

348Az 1981-es népszámlálás szerint Koszovóban az albánok 77 %-os többségben voltak, 13 % szerb és 10 % más nemzetiségű lakos mellett. A Vajdaságban a szerbek aránya 54 % volt, s mellettük a magyarok alkották a legnagyobb kisebbséget, 19 %-al (Nacionalni sastav stanovništva SFR Jugoslavije, 12).

Meglepő egyébként, de van olyan szerző, aki szerint a Vajdaság magyar többségű tartomány volt (Crawford: Explaining Cultural Conflict in the Ex-Yugoslavia, 210).

349Jens Reuter: Die Albaner in Jugoslawien. München, 1982, Oldenbourg, s. 44-45. A fegyverbegyűjtési kampány idején számos halálos áldozatokat követelő incidens történt.

eredetileg a belgrádi egyetem kihelyezett tagozataként létrehozott és albánul kevés stúdiumot tartó prištinai egyetemet 1970-ben önállósították³⁵⁰), szélesedtek az egyéni élet-lehetőségek (korábban szinte elképzelhetetlen életutak váltak lehetségessé, például az egyetemi karrier, a katonatiszti pálya, a fellendülő adriai idegenforgalomban sok albán talált munkalehetőséget stb.). Nem kevésbé fontos, hogy a tartomány nemzetiségi összetételéhez igazodva az albánok idővel többségbe kerültek a vezető posztokon, a hatalmi apparátusban és a tartományi pártszervezetben. Lenard Cohen kifejezésével élve folyamatban volt a politikai szféra albanizációja: az 1970-80-as évek fordulóján már az albánok adták a párttagság kétharmadát és a rendőri állomány háromnegyedét.³⁵¹ Sőt a rotáció keretében mint Koszovó képviselői eljuthattak az államhatalom csúcsaira: 1986-87-ben például egy albán politikus, Sinan Hasani töltötte be a szövetségi államelnökség elnöki posztját.

Végeredményben az albánok (pontosabban a meghatározó többségük³⁵²) státusza megváltozott: szerbiai kisebbségből koszovói többséggé váltak egy olyan föderációban, amely kordában tartotta a szerb nacionalizmust (is). Lényegében ekkor villant fel először az a történelmi távlat, hogy az albánok lehetnek egyenjogú jugoszláv állampolgárok albánként, asszimiláció nélkül. Ez a változás – azzal együtt, hogy Jugoszláviában összehasonlíthatatlanul jobbak voltak az általános életkörülmények mint Albániában, amit a Tito-rendszer éppen az albánok megnyerése érdekében igyekezett is kidomborítani – csökkentette az állam iránti illojalitás mértékét és megnyitotta az albán kisebbség jugoszláv közösségbe integrálásának a lehetőségét. A városi-értelmiségi közegben, illetve a fiatalabbak között ez az integrálódás meg is indult – de a zártabb falusi környezetben a

„jugoszláv-albánná” válásnak alig voltak jelei.³⁵³

A Vajdaság Koszovóval azonos államjogi státusszal bírt, a gyakorlatban azonban az autonómia mást jelentett, részben történelmi okokból, részben a Vajdaság szerb etnikai

350Többféle évszámmal lehet találkozni, attól függően, hogy az adott szerző az alapító állami döntésből (1969), az egyetem felállításáról (1970), vagy a tényleges oktatómunka kezdetéből (1971) indul ki.

351Cohen: Serpent in the Bosom, 70-71. Malcolm (Kosovo, 326) és Sell (Milošević, 76) ugyanilyen arányokról ír.

352A macedóniai, valamint a kis létszámú montenegrói és dél-szerbiai albánok státusza nem változott, de ez akkoriban nem vált súlyos politikai problémává. A reformkorszakban az ő helyzetük is javult, ráadásul az albán népesség perifériáját alkották, és legnagyobb tömbjük, a macedóniai, nem is állt közvetlenül szemben az albánság fő ellenségének tekintett szerb nacionalizmussal. Másfelől viszont rosszabb volt a helyzetük a koszovói albánoknál, mert nem volt autonómiájuk.

353Limani: Kosova in Yugoslavia, 287.

többsége miatt. Mint közismert, a vajdasági autonómia eredetileg a magyarországi szerb mozgalmak követelése volt, s először 1849-ben a Habsburg-kormányzat hozta létre a Vajdaságot (Szerb Vajdaság és Temesi Bánság). A szerb remények azonban nem váltak valóra, mert a bánsági területekkel összevont tartományban a szerbek kisebbségben voltak, autonómiáról pedig a Bach-korszakban szó sem lehetett. 1860-ban felszámolták a terület különállását, de a csalódás ellenére a Vajdaság újbóli felállítása a magyarországi szerb

többsége miatt. Mint közismert, a vajdasági autonómia eredetileg a magyarországi szerb mozgalmak követelése volt, s először 1849-ben a Habsburg-kormányzat hozta létre a Vajdaságot (Szerb Vajdaság és Temesi Bánság). A szerb remények azonban nem váltak valóra, mert a bánsági területekkel összevont tartományban a szerbek kisebbségben voltak, autonómiáról pedig a Bach-korszakban szó sem lehetett. 1860-ban felszámolták a terület különállását, de a csalódás ellenére a Vajdaság újbóli felállítása a magyarországi szerb