Jugoszlávia felbomlásának tárgyalásakor gyakori magyarázat-panel, hogy nem oldotta meg a nemzeti kérdést. A Tito-korszak nemzeti politikájának eredményességéről mondott kategorikus nem-nél azonban precízebbek a történelmi kontextusba helyezett értékelések, például Iraj Hashi összegzése: „A jugoszláv történelem 'szocialista' fázisa a nemzetiségek közötti kapcsolatok jelentős javulását hozta. Nem tudta megteremteni a konstitutív nemzetek és régiók közötti teljes egyenlőséget a politikai képviselet és hatalom
Jugoslawiens, 197; Gibbs: First Do No Harm, 53, Bilandžić: Hrvatska moderna povijest, 387). Horvat számításai azonban azt is kimutatták, az 1980-as években a felzárkózási trend megfordult, s 1988-ra a jugoszláv gazdaság teljesítménye a fentebbi országcsoport 100 %-os átlagáról 86 %-ra esett vissza.
Ezért lett volna nagy jelentősége a Marković-program végigvitelének.
415Ráadásul a „kizsákmányolás alanyai” gyakran jobban meghatározhatók ágazatonként, illetve annak megfelelő régiónként, semmint nemzetenként vagy köztársaságonként. Az iparosításhoz szükséges erőforrások előteremtése érdekében hosszú időn át alkalmazott agrárolló például egyaránt sújtott szerb (Vajdaság) és horvát (Szlavónia) többségű régiókat.
416Madžar: Who Exploited Whom?, 160.
tekintetében, de nagy utat tett meg ebben az irányban.”417 A Gow-Carmichael szerzőpáros Szlovénia kapcsán megfogalmazott – de több más esetre, így Boszniára vagy Macedóniára is vonatkoztatható – véleménye szintén a rész-eredményességre, egy betöltött pozitív funkcióra utal: „A második Jugoszlávia inkubátorként szolgált ahhoz, hogy a kommunizmus összeomlása után, 1991-ben létrejöhessen a teljesen kiforrott szlovén állam.”418
A kategorikus nem-et elutasítók a háborúkat sem etnikai, hanem etnicizált háborúknak tekintik. Közéjük sorolható Valère P. Gagnon. A jugoszláviai háborús erőszak szerinte nem valamilyen mélyen gyökerező, hosszú időn át elnyomott, hirtelen kitörő etnikum-közi gyűlölködés következményei volt, hanem az eliteknek a hatalmuk megőrzését célzó tudatos stratégiájából fakadt. Az etnikai mobilizáció valójában a politikai demobilizációt célzó visszaélés volt az etnicitással, hogy marginalizálják azokat a társadalmi erőket, amelyek a társadalmi és gazdasági rendszer gyökeres megújítására törekedtek.419
Nem Gagnon az egyetlen, aki ezt vallja. A The Myth of „Ethnic Conflict” c.
tanulmánykötet is ezen a logikán alapszik, kiemelve – többek között – az etnikai kártyát kijátszó „politikai vállalkozók” károkozó szerepét.420 Ezen a nyomvonalon haladva az etnikai alapú politizálást Gagnon sem a népakarat demokratizálást követő „természetes megnyilvánulásának” tekinti. Szerinte az elitek manipulációja hozta azt létre azért, hogy a politikai teret homogenizálják, s így tovább uralkodhassanak. A szerb és horvát eliteknek szükségük volt a (demokratikus, valódi rendszerváltást akaró) ellenzék semlegesítésére és a közvélemény figyelmének elterelésére céljaik eléréséhez, legyenek azok politikaiak (mint a nyers hatalmi érdek vagy az új államok „demográfiai rekonstrukciója”, azaz etnikai homogenizálása), vagy gazdaságiak (hogy az új feltételeknek megfelelően, a keletkező kapitalista gazdaság tőke-tulajdonosaivá válva menthessék át a hatalmukat – a „bennfentes
417Hashi: The Disintegration of Yugoslavia, 75.
418James Gow – Cathie Carmichael: Slovenia and the Slovenes. A Small State and the New Europe. London, 2001², Hurst & Co., p. 211.
419Valère Philip Gagnon Jr.: The Myth of Ethnic War. Serbia and Croatia in the 1990s. Ithaca–London, 2004, Cornell University Press, p. xv, 7, 179. A szerző az Ithaca College politikatudományi professzora (https://faculty.ithaca.edu/vgagnon/, utolsó elérés 2018. 08. 29.).
420Beverly Crawford: The Causes of Cultural Conflict, 6, 38. In: Beverly Crawford – Ronnie D. Lipschutz (eds.): The Myth of "Ethnic Conflict": Politics, Economics, and "Cultural" Violence. Research Series, No 98 (Berkeley, 1998, University of California Press –
https://www.researchgate.net/publication/273070977_The_Myth_of_Ethnic_Conflict_Politics_Economi cs_and_Cultural_Violence, letöltve 2016. 1. 27.)
privatizáció” szempontjából másodlagos, hogy Szerbiában ezt a szocialista retorikájú SPS, Horvátországban pedig a jobboldali HDZ mögé felsorakozva tették).421 S erre a trendre a nyugati hatalmak még rá is segítettek azzal, hogy az etnikai sokféleség politikai következményeit és az erőszak okait félreértve – például a nacionalista vezéreket elfogadva a homogén nemzet legitim vezetőinek – gyakran kontra-produktívan léptek fel.422
Gondolatait bizonyítandó Gagnon rámutat azokra a tényekre és folyamatokra, amelyek nem magyarázhatók az etnikai logikával. Ilyen például Ante Marković országos népszerűsége, a katonai behívások tömeges szerb megtagadása 1991-ben (amely „a modern történelem egyik legnagyobb megtagadási kampánya” volt423 ), az azonos nemzetiségű másként-gondolkodók elnyomása (amely különösen jellemző volt a háborús miniállamokban, Krajinában, a boszniai Szerb Köztársaságban és Hercegboszniában), vagy az uralkodó pártok nacionalista retorikájának bemutatása (amely rendre akkor lett hangosabb, amikor erősödőben volt az ellenzék).
Gagnon könyvének nagy erénye, hogy Jugoszlávia népeit nem a deviáns Balkán egzotikus népességeként mutatja be. Azt hangsúlyozza, hogy ők is azt akarták, amit a poszt-szocialista térség más népei: jobb életszínvonalat, gazdasági reformot, politikai demokratizálást. Ennek megfelelően Jugoszlávia felbomlását „normális” kategóriákkal magyarázza: hatalmi harcokkal, elitcsoportok versengésével, gazdasági érdekekkel, nemzetközi változásokkal. Ugyanakkor Gagnon egyes szempontokból szimplifikálja az eseményeket. A Milošević- és a Tuđman-rezsim szinte teljes kiegyenlítése leegyszerűsítés, emellett Gagnon lebecsüli az etnikai szolidaritásnak a „nép” politikai viselkedését (már a háború kitörése előtt is) befolyásoló hatását. Jugoszláviában ugyanis – mint a soknemzetiségű államokban rendre lenni szokott – az egyes népek nem egyszerűen csak együtt éltek, hanem egymással hierarchikus viszonyban álltak. Ebből fakadóan a politikai törésvonalak részben valóban az etnikai tagoltság mentén alakultak ki. Gagnon sem tekinti persze „multietnikus paradicsomnak” a békeidők Jugoszláviáját, s kétségtelen, hogy számos tényező átmetszette az etnikai választóvonalakat (például korábban bemutatott a szlovén-szerb politikai együttműködés), illetve hogy a hierarchizáltság szektoronként és korszakonként más-más „privilegizáltat” teremtett (politikailag a szerbeket – a királyi
421Gagnon: The Myth of Ethnic War, 181-187.
422Uo, xxi.
423Uo, 2.
korszakban Ószerbiát, a titóiban, különösen az első évtizedekben pedig a szűkebb Szerbián kívüli szerbséget –, gazdaságilag viszont inkább az ország „ipari műhelyét”, Szlovéniát).
Ez korlátozta az etnikumok egységes politikai tömbökké szerveződését és akadályozta a politikai konfliktusok etnikai harcokká egyszerűsödését – de nem jelentéktelenítette el az etnikai különbségek politika-formáló szerepét annyira, mint Gagnon sugallja.
Más karakterű, de Jugoszlávia iránti pozitív attitűdje, politológiai szemléletmódja, elit-centrikus elemzése és a nacionalizmusok előtérbe kerüléséről adott magyarázata miatt a fentiekhez közel álló Dejan Jović „öngyilkos államról” szóló koncepciója.
Jović Jugoszlávia: az állam, amely elhalt c. könyve424 a dezintegráció egyik legérdekesebb interpretációja, noha magával a felbomlás eseménysorával, az 1990-es évekkel nem is foglalkozik. Jović a délszláv történelem „kardelji Jugoszláviának” nevezett korszakát (1974-1990) mutatja be, s annak alapján jut arra a következtetésre, hogy a felbomlás az állam elhalásának ideológiájára, az ebből levezetett politikai gyakorlatra, illetve ennek a politikai elitet összefogó anti-etatista ideológiai konszenzusnak a szétmállására vezethető vissza.
Jović szerint a jugoszláv kommunista elit valóban hitt az állam elhalásának marxi eszméjében, s meg is próbálta azt a gyakorlatba átültetni. Ezért az irracionális végletekig
„társadalmasította”, azaz decentralizálta és de facto fragmentálta az államot, a szocializmusra veszélyes etatizmust látva minden centralizmusban és unitarizmusban.
Ahogy írja, a jugoszláv kommunisták számára a marxizmus „ezen alapeszméje iránymutatóként szolgált Jugoszlávia politikai struktúrájának decentralizációja során. Ez a decentralizáció nemcsak annak a hitnek volt a következménye, hogy a szocializmus képes megoldani a nemzeti kérdést, hanem annak a hitnek is, hogy a szocializmusnak el kell vezetnie a kommunizmushoz, egy olyan társadalmi állapothoz, amelyben az osztálykülönbségek és osztályharcok megszűnése megsemmisíti az állam szükségességét is /…/ Az állam gyengülése ezért a szocializmus sikerét, s nem a sikertelenségét bizonyította.” Csakhogy ez a folyamat az 1980-90-es évek fordulójára összeomláshoz vezetett, mert a legyengített állam elvesztette hatékonyságát, sőt szinte a teljes működőképességét, a JKSZ-elit pedig nem tudott kialakítani egy új és minden releváns
424Jugoslavija: Država koja je odumrla. Uspon, kriza i pad Kardeljeve Jugoslavije (1974-1990). Zágráb–
Belgrád, 2003, Prometej–Samizdat-B92 (angol kiadása: Yugoslavia. A State that Withered Away. West Lafayette, 2009, Purdue University Press).
szereplőt átfogó ideológiai konszenzust arról, hogy mit kellene tenni. Ezért „az állam olyan mértékig elgyengült, hogy nem tudott már védekezni”, sőt arra sem volt képes „amit minden államnak meg kell tennie: megakadályozni a polgárháborút.”425
Jović interpretációjában a kardelji Jugoszlávia egy többszörös tagadáson alapult:
különbözni akart a szocialista Jugoszlávia minden lehetséges ellenpólusától, az 1941 előtti királyságtól, a polgári-liberális modelltől és a szovjet típusú államszocializmustól egyaránt.
De különbözött a titói korszaktól is (Jović szerint 1945-1966; a brioni plénum és az 1974-es alkotmány közötti éveket Jović az átmenet periódusának tekinti), mert cezúrát jelentett közöttük a decentralizáció mértéke, valamint hogy a délszlávok etnikai rokonságához és annak a jugoszláv állam legitimálásában betöltött szerepéhez másképp viszonyultak.
Ugyanis a titói korszakban az etnikai összetartozás eszméjének még fontos helye volt Jugoszlávia kohéziós tényezői között, a kardeljiben viszont már csak jelentéktelen. Kardelj számára Jugoszlávia nem volt több kis népek érdek- és ideológiai közösségnél, amelyet egyrészt az kapcsolt össze, hogy védelmi és gazdasági szempontból egymásra voltak utalva, másrészt az, hogy közös volt az elit jövő-víziója: mindannyian a szocializmus azonos felfogását, önigazgatási modelljét tekintették magukénak.
Az 1980-as évek politikai küzdelmeiben (amelyek döntően ideológiai, s nem etnikai indíttatásúak voltak) a kardeljizmus alternatívájaként új irányzatok léptek fel, de azok egyike sem tudott az elitet integráló platformmá válni. Ez a konszenzus-hiány nyilvánult meg egyfelől az 1990. januári pártkongresszus félbeszakadásában, másfelől az alternatív politikai szervezetek megegyezés-képtelenségében. A JKSZ hatalmi pozíciója miatt persze a pártkongresszus csődje volt a neuralgikusabb, mert de facto magának a jugoszláv államnak a végét jelentette. Ugyanis eszmei egység nélkül a kardelji Jugoszláviának mint ideológiai közösségnek az elitje nem volt képes közös cselekvésre, így az „államtalanodás”
megállítására sem.
Jović szerint tehát a nacionalizmus diadala csak látszólagos volt (nacionalizmuson a könyv, ha negatív kontextusban említi, alapjában véve csak a kisnemzeti szeperatizmust érti, ld. később), mert nem a saját erejénél fogva győzte le Jugoszláviát. Valójában a kardelji szocializmus követett el egy „ideológiai indíttatású öngyilkosságot”426, magával rántva az
425Uo, 105.
426„A szocializmus belülről, a saját önromboló – az államelhalás ideáját követő – ideológiája által lett lerombolva. Öngyilkosságot követett el, magával rántva Jugoszláviát is, amelyet előzőleg egy ideológiai projektre szűkített. Jugoszlávia egy (anti)állam volt, amely elhalt.” Uo, 58.
országot, a nacionalizmus pedig csak kitöltötte azt az űrt, amelyet egy kimerült ideológia (a marxizmus kardelji interpretációja) és az annak megfelelő politika (az államiság szisztematikus leépítése) hagyott maga után.
Felfogásával Jović nincs egyedül: lényegében vele azonos álláspontot fejtett ki Vesna Stanković-Pejnović.427 Ugyanakkor kapott éles kritikát is. Olivera Milosavljevic például olyan végletes fatalizmust vetett Jović szemére, amellyel gyakorlatilag amnesztiát ad a jugoszláv tragédia valódi felelőseinek, a nacionalista ideológusoknak és politikusoknak, köztük Miloševićnek.428
A könyv rámutat arra – s ez a legnagyobb érdeme –, hogy Jugoszlávia összeomlását nem önmagukban a gazdasági, etnikai, külpolitikai stb. problémák okozták, hanem sokkal inkább a problémák elit általi percepciója. Számtalan reális érv, statisztikai indikátor sorakoztatható fel a problémák megléte és dezintegráló hatása mellett, mégis fontosabb az, hogy mit akart kezdeni ezzel a probléma-halmazzal maga a politikai elit? Megoldani vagy legalább kezelni akarta, hogy megmentse Jugoszláviát? Vagy élezni akarta a problémákat, hogy más, „történelmi” céljai eléréséhez eszközként használhassa azokat? Jović logikájában a régi elitre (legalábbis 1990-ig, a könyv záróévéig) alapvetően az előbbi vonatkozott (az új elit pedig 1990 előtt még nem főszereplő). Csakhogy ennek a régi elitnek a frakciói – Ch. Clark későbbi könyvcímével kifejezve Jović logikáját – alvajáróként viselkedtek: abban a hitben, hogy Jugoszlávia megújításáért cselekszenek, egyre eszkalálódó és végül ellenőrizhetetlenné váló politikai konfliktusokba bonyolódtak, megnyitva ezzel az utat a nacionalizmus előtt.
Ugyanakkor a könyvnek van egy elvi jelentőségű hibája, a de-etatizáció valóságának az eltúlzása.429 Jović meggyőzően érvel amellett, hogy Jugoszláviában a marxista ideológia mindvégig a politikai cselekvés valódi motívuma volt (eltérően a többi
427Vesna Stanković-Pejnović: Raspad Jugoslavije. Teme (Niš), 02/2010, 601-618.
(http://teme2.junis.ni.ac.rs/public/journals/1/previousissues/teme2-2010/teme%202-2010-11.pdf, utolsó letöltés: 2015. 06. 28.).
428Olivera Milošavljević: Fatalističko tumačenje razaranja Jugoslavije. Republika (Belgrád), br. 316-317 (septembar 2003), http://www.republika.co.rs/316-317/19.html (utolsó letöltés: 2015. 06. 30.)
429A pártállam kifejezéshez szokott olvasó megkérdezhetné, hogy Jović miért az állam (csak az állam) elhalásáról beszél. Ez azonban nem érthetetlen. Mint már jeleztük, a párt operatív hatalmi funkciói a többi szocialista országhoz képest szűkebbek voltak, különösen szövetségi szinten és Tito halála után, s a hatalomgyakorlás színtere pedig mindinkább az állami intézményrendszerbe helyeződött át. Másfelől a kardelji logikában párt mint ideológiai élcsapat nem halhatott el (csak a távoli jövőben), mert feladata volt vezetni az etatizmus elleni harcot; ezért „a párt győzelme az állam felett… a szocializmus további fejlődésének feltétele volt.” (Jović: Jugoslavija, 208.)
szocialista országtól, amelyek persze szintén „ideokráciák” voltak, de társadalom-átalakító céljukat az 1970-es évekre elvesztették, s valódi államrezonjuk attól kezdve már csak a bármi áron való fennmaradás volt). Nem biztos persze, hogy Jugoszlávia a radikális antietatizmus önromboló előzménye nélkül fennmaradhatott volna, ezt kategorikusan Jović sem állítja, s érvelése annyiban mindenképp elfogadható, hogy az állam-gyengítés valóban csökkentette a fennmaradás esélyét. A szövetségi kormányzat egyre kevésbé tudta ellátni a közhatalmi funkciókat és nem tudott fenntartani olyan szocializációs mechanizmusokat sem (közös média, oktatási rendszer stb.), amely ápolhatta volna a soknemzetiségű lakosság összetartozás-tudatát. De nem az állam mint olyan volt az, ami „elhalt”, hanem a szövetségi központ (mind a párt- mind az államélet tekintetében), miközben az eredetileg csak regionális közigazgatási egységként funkcionáló köztársaságok és tartományok állami karaktert nyertek. Az állami funkciók közül pedig a gazdasági és a kulturális, illetve a szervezői és szolgáltatói tevékenységek voltak „elhalóban”, miközben az erőszakszervezetek majdnem intaktak maradtak (igaz, a decentralizáció valamelyest azokat is elérte, a központi hatalom döntésképtelenné válása pedig politikailag 1990-91-re dezorientálta). Jović nem ignorálja ezeket az aspektusokat, de inkább csak a lényeget nem befolyásoló jelenségekként kezeli. Így viszont olyan látszatot kelt, hogy az állam gyengesége volt az, ami katasztrófához vezetett, s nem az egyéb jellemzői (típusa, nemzetközi környezetének átalakulása stb.).
Ez az elvi kiindulópont több konkrét kérdésben is tévútra viszi a szerzőt. Ennek jó példája Milošević értékelése. A szerb vezető olyan politikusként való bemutatása, aki Jugoszlávia fenntartására törekedett, az adott időszakra vonatkozóan akceptálható (hiszen Jović érdemben csak 1990-ig tárgyalja az eseményeket), de hogy politikáját a titói Jugoszláviához való visszatérés szándéka vezette volna (különösen az „antibürokratikus forradalomtól”, 1988 nyarától kezdve!), az legfeljebb akkor lenne elfogadható, ha szigorúan ragaszkodnánk Jović titoizmus-értelmezéséhez (amely szerint a titoizmus csak 1966-ig tartott).
Egy másik példaként említhető, hogy Jović még a késő-nyolcvanas évek belpolitikáját is két egyenlő esélyű nacionalizmus-típusnak, az unitarista jugoszlávizmusnak és a kisnépi szeparatizmusoknak a küzdelmeként prezentálja. Pedig az egyenlő esélyek akkor már nem léteztek, s ennek nemcsak a kardelji szellem volt az oka (a három „államalapító” nép már a jugoszláv állam megalakítása előtt rendelkezett a saját
nemzeti identitás szilárd alapjaival). Jović azonban túlzottan erre a „kétesélyes”
küzdelemre koncentrál: szerinte a kardelji JKSZ-nek nem állt szándékában a jugoszláv nemzet megteremtése (illetve megszilárdítása, mert a népességben létezett a jugoszláv identitás), s ez volt az egyik fő oka annak, hogy Jugoszlávia szétesett.430 Ugyanis a jugoszláv politikai nemzet kialakulása állami unitarizmussal jár(hatot)t volna, márpedig a kardeljisták az unitarizmust tekintették a de-etatizáció egyik legfőbb ellenségének. Így viszont, írja Jović, a JKSZ ideológiai okokból megfosztotta az országot egy fontos kohéziós elemtől.
Összességében azt mondhatjuk, hogy az „öngyilkos állam” teóriája valóban inspiratív. A jugoszláv dezintegráció irodalmában Jović fontos nóvuma volt az adott korszak ideológiai kontextusa fontosságának és az antietatista aktivizmusnak az újra-felfedezése, s külön-külön állításainak szinte mindegyike elfogadható vagy legalább elgondolkodtató – koncepciójának egésze azonban a túlzásai miatt vitatható.
Jović gondolatmenete a nemzetépítési problematika tekintetben – a kardelji Jugoszlávia azzal, hogy lemondott a nemzetépítésről, megágyazott az állameltűnésnek – igen hasonló Andrew Wachtel interpretációjához. 431 Benedict Anderson nemzetfelfogásából kiindulva (a nemzet mint elképzelt közösség) Wachtel a jugoszlávizmust nem kitalációnak és objektív alapokat nélkülözőnek tartja, hanem reális opciónak, amely megfelelő nemzetépítési aktivitás esetén szilárd (legalább állam-)nemzeti identitássá válhatott volna. Jugoszlávia azonban az 1960-as években feladta ezt a törekvést, márpedig egyetlen nemzet (andersoni elképzelt közösség) sem tud csak „objektív”
gyökereken, szervezett politikai támogatás nélkül konstituálódni és megszilárdulni. Ezt Wachtel számos – német, amerikai, olasz, indiai – példával illusztrálja.432
A nemzetépítéshez való viszony tekintetében Wachtel a jugoszláv történelem három alapvető korszakát különíti el. Az első Jugoszlávia létrehozása azon a feltevésen alapult, hogy a különböző „törzsi” kultúrák szintézisével létrejön az egységes jugoszláv tudat és kultúra, idővel túlhaladva a „törzsi” megosztottságokat. A második Jugoszlávia már
430Uo, 42.
431Wachtel: Making a Nation, Breaking a Nation.
432Azonban Wachtel alábecsüli a különbségeket. A jugoszláv nemzetépítésnek a 19. században gyakorlatilag a nulláról kellett indulnia, mert a jugoszláv eszme történelmileg friss jelenség volt. Viszont a németeket mindig összekapcsolta az egység valamilyen formája (bármilyen lazán, de a Német Szövetség
formájában még 1815-66 között is), India többségét a hindu civilizáció, az amerikaiakat pedig a bevándorló attitűd és a WASP (fehér-angolszász-protestáns) népesség dominanciája.
multinacionális államként alakult meg, de egy közös, a nemzeti identitásokat átívelő szupra-nacionális szocialista kultúra igényével és reményével. Az 1960-as évek közepétől azonban Jugoszlávia olyan ország volt, amelyet háromszoros „multi-karakter” jellemzett.
Nem csupán multietnikus volt (soknemzetiségű lakosság), hanem multinacionális (elismert és tagállamilag intézményesített nemzetek), valamit multikulturális. Ez utóbbin Wachtel azt érti, hogy a rezsim feladta a közös, egyesítő kultúra létrehozására való törekvést, s a kulturális államrezon az „egyes nemzeti kultúrák szabad fejlődése” lett. Így a jugoszláv nemzetépítés abbamaradt, köztársasági szinten viszont, ha korlátok között is, folyhattak a partikulis nemzetépítések. Ebben a laissez-faire oktatás- és kultúrpolitikában – valamint a véleményformáló értelmiségi elit erősödő nemzet-orientáltságának légkörében433 – a jugoszláv eszme erodálódott, s az 1980-as évek végén, amikor a politikai elitek versengése a partikuláris érzelmek erősödéséhez vezetett, már nem volt képes azokat ellensúlyozni.
Valójában tehát – kissé sarkítva összegezve Wachtelt – előbb a jugoszláv nemzet bomlott fel és csak azután az állam. 434 Az pedig, hogy Jugoszláviában a partikuláris nacionalizmusok legyőzték a multinacionális államot, súlyos figyelmeztetés minden heterogén népességű ország számára.435
Ezt a gondolatmenetet később Wachtel egy Benettel közös tanulmányban is megismételte. Eszerint a válság főleg azért jutott el az állam felbomlásáig, mert az emberek nagy része már nem gondolt magára jugoszlávként is, hanem csak szerbként, horvátként, szlovénként stb. Nem volt tehát olyan erős és átfogó közös identitás, amely a nyelvi, regionális, vallási stb. különbségeket áthidalva, a csoportidentitásokat integrálva közös célokat alapozhatott volna meg. Ennek részben történelmi oka volt: az egyes népcsoportok konkurrens nemzeti identitásainak a megléte. Ennek ellenére a – kettős nemzettudat formájában valóban létező – jugoszláv identitás nem szükségszerűen tűnt el, hanem inkább kultúr- és művelődéspolitikai okokból, a nemzetépítés elhanyagolása miatt. Ugyanis az
433Wachtel az irodalmi élet átalakulására utalva Danilo Kišt nevezi az utolsó jugoszláv írónak (uo, 227).
434Uo, 2, 228-232, 235. Megjegyzendő, hogy Wachtel a „single yugoslav nation” felépítéséről beszélve azért azt nem állítja, hogy politikailag szükséges lett volna a szerb, horvát, szlovén stb. identitások és
434Uo, 2, 228-232, 235. Megjegyzendő, hogy Wachtel a „single yugoslav nation” felépítéséről beszélve azért azt nem állítja, hogy politikailag szükséges lett volna a szerb, horvát, szlovén stb. identitások és