A hipnózis iránti fogékonyság

Korábban sokan úgy gondolták, hogy az akaratgyenge, behódolásra hajlamos emberek könnyebben hipnotizálhatók. A szakirodalmi adatok alapján azonban ez az elgondolás téves, mert a behódolást mérő személyiségtesztek skálaértékei nem mutatnak szignifikáns összefüggést a standard indukciós körülmények között elért hipnózis mélységgel, azaz a hipnábilitással (Bányai, 2008). A hipnózis iránti fogékonyság igen markáns, empirikusan tesztelhető jellemző. Ez a tulajdonság longitudinális vizsgálatok eredményei alapján stabil, vonás jellegű: egy adott személy hipnábilitási pontértéke évtizedek múltán újból felmérve is rendkívül hasonló eredményt mutat (Morgan, Johnson, és Hilgard, 1974; Piccione, Hilgard, és Zimbardo, 1989). A Pszichológiai Intézet Affektív Pszichológiai Intézeti Központjában évtizedek óta vizsgálják ezt a tulajdonságot nemzetközileg standardizált mérőeszközökkel.

Ilyen például a Stanford Hipnotikus Szuszceptibilitási Skála (SHSS): A, B és C forma (Weitzenhoffer és Hilgard, 1959), a Harvard Hipnábilitási Csoportskála (HGHS): A forma (Shor és Orne, 1962), illetve a Waterloo-Stanford Szuszceptibilitási Csoportskála (WSGC) (Bowers, 1998).

A Stanford Egyetem hipnózis kutató laboratóriumában három évtizede végzett ikerkutatások eredményei azt mutatták, hogy a hipnózis iránti fogékonyság részben örökletes (Morgan, 1973;

Morgan, Hilgard, és Davert, 1970). A kiterjedt kutatásban 140 ikerpárt vizsgáltak, és igen magas (h² = 64%) heritabilitási indexet kaptak. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ebben a kutatásban gyermekek hipnábilitását mérték. Később egy orosz felnőtt ikerkutatásban az egypetéjű ikerpároknál 78,3%-os, míg a kétpetéjű ikerpároknál 61,5%-os konkordancia értékeket mutattak ki (Bauman és Bul’, 1981). Ezekből a konkordancia mutatókból számolt örökletesség⁹ igen alacsony, csupán 34%-os. Ebben a kutatásban a hipnábilitást egy egyszerű, 3-fokozatú skálán mérték. Intézetünkben Prof. Bányai Éva vezetésével egy nagyléptékű, felnőttek részvételével végzett ikerkutatás zárult le 2006-ban (Bányai, 2008), melynek eredményei alapján az örökletesség mértéke közepes (h² = 44%). Mindez arra enged

9 A közlemény alapján alkalmazott számolási mód a konkordancia értékekből: (0.783 – 0.615) x 2 = 0,34.

következtetni, hogy a felnőttkori hipnábilitás esetében az öröklött tényezők mellett jelentős szerephez jutnak a környezeti hatások is.

Hipnábilitás, kitartás és figyelmi képességek

Bányai Éva összefoglalója alapján (Bányai, 2008) az erősen hipnábilis személyek kitartóbban képesek figyelmüket koncentrálni még monoton feladatokra is, mint a kevéssé fogékony személyek, s eközben hatékonyan szűrik a figyelmet elterelő ingereket. Kezdetben ezt a megfigyelést csupán önkitöltős kérdőívek adatai támasztották alá, később azonban ezt viselkedéses tesztek alapján, illetve eseményhez kötött agyi potenciálok vizsgálatával is sikerült megerősíteni. Az erősen hipnábilis személyeket továbbá nagyfokú rugalmasság jellemzi, mivel könnyebben változtatják meg szelektív figyelmük fókuszát, mint a gyengén fogékony személyek. Az erősen hipnábilis személyek fájdalomcsökkentő képessége is jobb, mely valószínűleg a szelektív figyelem hosszú idejű fenntartásának képességével függ össze.

Ugyanakkor munkacsoportunk újabb vizsgálatai során nem találtunk összefüggést több, különböző figyelmi teljesítmény teszt eredménye és a hipnábilitás mértéke között (K. Varga, Németh, és Szekely, 2011).

Lichtenberg és munkatársainak eredményei arra utalnak, hogy összefüggés mutatható ki a hipnábilitás és bizonyos személyiségvonások között (Lichtenberg, Bachner-Melman, Ebstein, és Crawford, 2004). A tanulmány eredményei alapján a hipnábilitás és a Temperamentum és Karakter (TCI) kérdőívvel mért „kitartás” temperamentum vonás közötti korreláció értéke alacsony, de szignifikáns: r = +0,27 (p<0,01), tehát a hipnózis iránt fogékonyabb személyek kitartóbbnak vallják magukat az önbeszámolós kérdőíven. Ugyanakkor más személyiség dimenziókkal kapcsolatban (újdonságkeresés, ártalomelkerülés és jutalomfüggőség) a szerzők nem tapasztaltak lineáris kapcsolatot. A fókuszált figyelmi képességet ez a munkacsoport kérdőív alapján mérte fel, és más munkacsoportok eredményeihez hasonlóan alacsony, de szignifikáns, pozitív összefüggést mutattak ki az abszorpciós készség és a hipnábilitás között.

A hipnózis neuropszichofiziológiai elmélete (Crawford, 1994; Crawford és Gruzelier, 1992) alapján a hipnotikus fogékonyság olyan képesség, mely a kognitív figyelmi szűrés hatékonyságával függ össze. Ezt az elméletet széleskörű neurobiológiai vizsgálatok támasztják alá. Mágneses magrezonancián alapuló képalkotó eljárást használó vizsgálatok eredményei alapján anatómiai különbséget is sikerült kimutatni a jól hipnotizálható és hatékony figyelmi, illetve szűrőfunkciókkal bíró személyek anterior corpus callosumában, mely a prefrontális kérgi területek közötti kapcsolatot biztosítja (Horton, Crawford, Harrington, és Downs, 2004).

Egyes agyterületek szerepe igen fontos a hipnózisban, például azok, amelyek a hatékony fájdalomkontroll alatt a fájdalom szenzoros és affektív komponensének szétválasztásáért felelősek (Bányai, 2008).

A standard indukció során mért hipnózismélység kandidáns génvizsgálatai

Ikervizsgálatok tanulsága alapján a hipnózis iránti fogékonyság részben öröklött tulajdonság, így fontos kérdés, hogy mely gének vesznek részt az átörökítésben. Az ezredfordulót követően két munkacsoport egybehangzó eredményei azt mutatták, hogy a dopamin rendszer metabolizmusában szerepet játszó COMT gén Val/Met polimorfizmusa (rs4680) összefügg a hipnózis iránti fogékonysággal (Lichtenberg, Bachner-Melman, Gritsenko, és Ebstein, 2000;

Raz, 2005). Ezekben a vizsgálatokban a hipnózis iránti fogékonyságot diádikus helyzetben mérték az SHSS:C, azaz a Stanford Hipnotikus Szuszceptibilitási Skála (Weitzenhoffer és Hilgard, 1962) alapján. Ez egy olyan standard helyzet, ahol csak a hipnózist végző hipnotizőr és a hipnotizált személy van jelen, és a hipnábilitási pontszámot a hipnotizőr határozza meg a szuggesztiókra adott reakció alapján. Lichtenberg és munkatársai 109 izraeli személy bevonásával végezték a vizsgálatot, és a három genotípus csoport átlagos hipnábilitási értékei a 0-12 fokú skálán a következők voltak: Val/Val homozigóták: 4,5 (±2,9), Val/Met heterozigóták: 6,6 (±2,5), és Met/Met homozigóták: 5,2 (±3,0). A COMT dopamin bontó enzim Val/Met polimorfizmusának hipnábilitással való asszociációját Raz munkacsoportja egy független, 80 fős amerikai mintán erősítette meg. Eredmények szintén azt mutatták, hogy a Val/Met heterozigóta csoport átlagos hipnábilitása magasabb volt, mint akár a Val/Val, akár a Met/Met homozigóták átlagos értékei. Ez a munkacsoport azt is kimutatta (Raz, Fossella, McGuinness, Sommer, és Posner, 2003), hogy a hipnózis iránti fogékonyság nem mutat összefüggést más génváltozatokkal, például a dopamin D3-as és D4-es receptor polimorfizmusokkal, illetve a DAT 1 dopamin transzporter 3’ UTR régiójában található hosszúság polimorfizmussal.

A közelmúltban két, újabb tanulmány jelent meg a COMT Val/Met polimorfizmus és a hipnózis iránti fogékonyság összefüggéséről, de ezek negatív eredménnyel zárultak. Egy olasz tanulmányban (Presciuttini és mtsai., 2014), szelektált mintavételi eljárást alkalmazva 53 magas és 49 alacsony hipnábilitású személy két COMT variánsának (COMT Val/Met és egy másik, szintén ebben a génben található, rs4818 jelű SNP) megoszlását tesztelték eset-kontroll elrendezésben. A szerzők nem igazolták egyik polimorfizmus szignifikáns asszociációját sem (a COMT Val/Met eloszlása a magasan hipnábilis csoportban: Val/Val: 42%, Val/Met: 53% és Met/Met: 58%, míg az alacsonyan hipnábiliseknél Val/Val: 58%, Val/Met: 48% és Met/Met:

42%). Ebben a tanulmányban a Stanford Hipnotikus Szuszceptibilitási Skálát (SHSS: A) használták, mely diádikus helyzetben mér. Egy ausztrál vizsgálatban (Bryant, Hung, Dobson-Stone, és Schofield, 2013) 185 személy vett részt magnófelvételről lejátszott, csoport helyzetben mért hipnózisban, ahol a Harvard Hipnábilitási Csoportskálát (HGHS: A) használták. Ebben a vizsgálatban sem találtak szignifikáns asszociációt a COMT Val/Met polimorfizmus és a hipnábilitás között, jóllehet, a szerzők diszkussziója alapján ez a tanulmány módszereiben alapvetően különbözik a korábbi asszociáció vizsgálatoktól, hiszen itt hipnotizőr nélküli, interperszonális aspektust mellőző helyzetben mérték a hipnózis iránti fogékonyságot.

Egy szintén a közelmúltban megjelent, érdekes tanulmány (Rominger és mtsai., 2014) egy 105 fős, nőkből álló, német csoporton vizsgálta a hipnózis iránti fogékonyság, az egyes genetikai tényezők (COMT Val/Met és 5-HTTLPR) valamint a figyelmi kontroll folyamatok összefüggéseit. A Stanford Hipnotikus Szuszceptibilitási Skála (SHSS: C) kiscsoportos német verziója előtt a személyek kognitív feladatokat hajtottak végre, mely a Stroop feladathoz hasonlóan gátlási képességet tesztelt. Az eredmények a COMT polimorfizmus és a figyelmi kontroll szignifikáns önálló főhatása mellett szignifikáns interakciót is mutattak e két faktor között. A legmagasabb hipnábilitási pontszámot a magas figyelmi kontroll funkciókkal jellemezhető Met/Met homozigóták mutatták.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a hipnózis iránti fogékonyság kis létszámú kandidáns génvizsgálatai közül a COMT Val/Met polimorfizmussal való összefüggését vizsgálták a legalaposabban. Öt, munkacsoportból 3 megerősítette a pszichogenetikai asszociációt, 2 nem talált szignifikáns összefüggést. Fontos megjegyezni, hogy mind az öt tanulmányban más-más módszerrel mérték a hipnábilitást, hol egyéni, hol csoporthelyzetet alkalmazva, illetve egy tanulmányban (mely a legnagyobb mintaszámú, negatív eredményt publikáló munkacsoport volt) magnófelvétel segítségével zajlott a standard indukció. Az is érdekes, hogy abból a három tanulmányból, amely a COMT Val/Met polimorfizmus és a hipnábilitás szignifikáns asszociációjáról számolt be, csak kettőben egyezik meg a hipnózis iránti fogékonyság magas pontszámát valószínűsítő genotípus. A jelen disszertációban bemutatott eredmények akkor születtek, amikor még csupán az első két kutatás eredményei láttak napvilágot (Lichtenberg és mtsai., 2000; Raz, 2005), melyek egybehangzó eredménye az volt, hogy a COMT heterozigóta Val/Met genotípusa mellett legmagasabb a diádikus helyzetben felmért hipnábilitás pontszám.

Munkacsoportunk ezekből kiindulva tesztelte a csoporthelyzetben felmért hipnábilitás összefüggését több dopaminerg polimorfizmussal.