Hankiss könyvének a Jókai-életművet tárgyaló, XXVIII. fejezete „A lélekidomár” címet viseli,131 ami önmagában is beszédes lehet, különösen azért, mert a regény mindösszesen egy ponton kap fontosabb szerepet az érvelésben. Hankiss a „Monsieur de L’âne doré” című fejezetből Lándory Bertalan és Sidonia télikertben folytatott párbeszédének azt a szakaszát idézi, amelyben Lándory azzal a kérdéssel hozza a grófnő tudomására mostohafia hollétét, hogy olvasta-e „Hugo Victor regényét: a »Nyomorultak«-at?”132 A citátum azoknak a példáknak a sorába illeszkedik, amelyekkel Hankiss Victor Hugo Jókaira gyakorolt hatását dokumentálja, azt a feltételezését, mely szerint számos vonatkozásban Hugo mintául szolgált Jókai számára.
Az irodalmi utalásoknak Jókai szövegalkotási technikái között fontos szerep jutott.133 Imre László az allúzió, a paródia és általában, az irodalmiság önreflexív tematizációjának romantikus törekvését a nyelv előtérbe kerülésével, a nyelvjáték felértékelődésével hozta összefüggésbe, amely nem független a romantikus irodalomalapítás kétarcúságától, egyszerre elfogadó és elutasító, felforgató attitűdjétől. Ennek a reflektált irodalmiságnak azért lehet különös jelentősége, mert a romantika és a modernség közötti közvetítés, illetve kontinuitás éppen ezen a ponton ragadható meg a leginkább.134 Hankiss argumentációjában azonban sem a konkrét idézet, sem az irodalmi hivatkozásnak a dialógusban, illetve narrációban betöltött funkciója nem kerül szóba, annak ellenére sem, hogy a cikk egy korábbi pontján és a lábjegyzetekben is kitér Jókai nyelvhez való viszonyára, a nyelv kérdésére.135 A lélekidomár fejezetcímmé emelését ezért inkább értelmezhetjük a Jókai-szövegek olvasókra gyakorolt hatásának hangsúlyozásaként, magának az írónak az azonosításaként, akinek szövegei, írásai átlátnak az emberi lelken és képesek manipulálni, befolyásolni az olvasót.136 Vagyis: tudatos
131 A fejezet a maga 21 oldalával (479−500) az 554 oldalas, enciklopédikus monográfia egy huszadát teszi ki.
Ennek leginkább akkor lehet jelentősége, ha belegondolunk, hogy a magyar írásbeliség kezdeteitől Hankiss jelenkoráig a teljes magyar irodalom osztozkodik a fennmaradó 19 huszadon. Bár az első másfél oldal Vajda Péter és Vas Gereben Jókait megelőlegező munkásságával foglakozik, ezt követően azonban végéig kizárólag Jókai prózaírói munkásságáról és annak hatásáról esik szó.
132 JÓKAI Mór, A lélekidomár (1888–89), s. a. r. SÁNDOR István, Akadémiai, Budapest, 1967 (Jókai Mór Összes Művei, Regények 51.), 243.
133 Az utalások szerepéről az egyes regények narrációjában vö. HANSÁGI Ágnes, Tárca – regény – nyilvánosság, 141−155.
134 Az allúziók, a paródia és általában, a romantikus szövegek önreflexiójának, az irodalmiság tematizációjának és a nyelvjáték felértékelődésének a szerepéről a romantikában vö. IMRE, A romantikus irodalomalapítás ambivalenciái, különösen: 11. skk.
135 Vö. HANKISS, Európa és a magyar irodalom, 484, illetve a 12. és 48. lábjegyzet: 613, 615.
136 Az elbeszélő a regény felütését, az első fejezetet („A cím – alak”) teljes terjedelmében a hapax legomenon magyarázatának szenteli: „Ami az állatszelídítő a fenevadak ketrecében, ami a hindu kígyóbűvölő a csúszómászói között, ami a lóidomár a fék nem szokta szilaj ménnel szemben: – az a »lélekidomár« a lelkes állatok világában.
Új szó, rossz szó; de nincs más. Az alak pedig létezik, mely e rendkívüli fogalmat betölti: új szót kellett a számára kitalálni. Egy közönséges ember, akinek nincs a kezében sem Mózes varázspálcája, sem villanyütésű
Cagliostro-szembehelyezkedésként azzal a Gyulaitól a legutóbbi időkig töretlenül átöröklődő vélekedéssel, amely szerint Jókai elbeszéléseit a pszichológiai jelenségek iránti teljes érdektelenség és érzéketlenség jellemezné.137
Hankiss, aki a fejezet jegyzetanyagát azzal a megjegyzéssel zárja, hogy Sőtér István új szempontú, szintén a Jókai-kép revízióját célzó monográfiáját már csak a kézirat lezárása után volt alkalma olvasni, arra a kiinduló tézisre építi fel a fejezet érvelését, hogy „Jókai a magyar irodalomtörténetírás egyik kényes problémája.”138 Hogy miben áll ez a probléma és mitől kényes, az nagy vonalakban a következőképpen összegezhető: 1941-ben (vagyis Márai európai sikereinek csúcsán!) Petőfi mellett még mindig Jókai a külföldön legismertebb magyar író; a Hankiss által 800-nál többre becsült ismert címmel a legtöbbet fordított magyar szerző is egyúttal. A fordítások minősége azonban ezt a nemzetközi ismertséget igen hamar erodálta: a huszadik század első felére már a legtöbb nyelvterületen kevéssé olvasott szerzőnek számít, inkább csak a nevét ismerik.139 Hankiss a magyar irodalomnak ebben a páratlan és ismét csak elmulasztott lehetőségében „a gátló körülményeken” túl a magyar kritikusok − és
bot; még csak egy csendbiztosi korbács sem: – aki nem rendelkezik Monte Cristo-i mesés kincsekkel, – nem hoz magával hódító külsőt, – aki nem művész, nem költő, nem hős – még csak nem is politikai celebritás. És mégis csodákat tud tenni. Kitalálja annak a gondolatját, akivel beszél; azt a gondolatot, amit az elmondott szó gondosan rejteget. Eléje kerül a szándéknak, s kihallgatja a titkos vágyakat. Önvádra kényszeríti a megrögzött bűnöst; éjlátta, sírelhantolta rémtetteket napfényre idéz. A kétségbeesettet, aki öngyilkosságra gondol, visszavezeti a léleknyugalomhoz, megtanítja remélni, új életet kezdeni. Lát szívet és lelket – a börtönök sötétjén s az úri termek csilló ragyogásán keresztül. Idegen országban, új társaság, ismeretlen világ közepett is egyszerre otthon találja magát, s úgy játszik az emberek lelkein, mint a virtuóz a hegedűn. Halálos ellenségét jó barátjává tudja szelídíteni.
A hű cimbora képében felismeri veszedelmes ellenfelét, és védeni tudja magát messze időre tervezett kelepcéi ellen. A gőgös megvetéstől kicsikarja az elismerő becsülést. Kiszemel száz életfogytig elítélt rab közül egy méregkeverőt, s azt teszi mindenesévé, akire mindennap rábízza az életét. Rajongó ragaszkodásra kényszeríti a kacérság mintaképét. És elég merész letépni a saisi kárpitot egy női szív rejtélyéről, melynek jelmondata: »a mások boldogtalanságának örülni s gyűlölni a saját boldogságát«. És ez az ember amellett nem valami kivételes lény:
nem próféta, nem önfeláldozó mártír, nem megváltó szent; hanem rendes, közönséges észjárású ember, akinek minden vágya, öröme, fájdalma olyan, mint más emberé szokott lenni; aki éppen úgy, mint mi valamennyien, ellenségeinek ellensége, saját magának legjobb barátja, szenvedélyeinek szolgája; – de egész ember. Azért idomár a lelkek fölött. Hogyan lett azzá? Ezt mondja el a történetünk.” JÓKAI Mór, A lélekidomár (1888−89), s. a. r.
SÁNDOR István, Akadémiai, Budapest, 1967 (JMÖM, Regények 51.), 5−6.
137 A Jókai pszichológiai „képtelenségét” állító makacs sztereotípiának a lebontására 2009 óta Bényei Péter tett több, sikeres kísérletet. Vö. BÉNYEI Péter, A megszabadított Midasz: A bűntapasztalat változatai Az arany emberben, Alföld, 2009/10, 45–58; BÉNYEI Péter, „Mert rettenetes hagyomány az önkéz ontotta vér!”: A meghívott halál tematizálása Jókai Mire megvénülünk című regényében, Alföld, 2011/2, 74–90; BÉNYEI Péter,
„egy eltemetett világ halott dicsősége”: A kollektív trauma és a gyászmunka nyomai Jókai Mór novellaciklusában (Forradalmi- és csataképek), Studia Litteraria, 2011/3–4, 78–110; BÉNYEI Péter, „Vetkőzd le az új embert, s öltsd fel a régit”: Interszubjektivitás és individuáció az Enyim, tied, övé című Jókai-regényben, It, 2012/3, 348–367;
BÉNYEI Péter, Egy (majdnem) hiányzó paradigma a Jókai-értésben: A Jókai-szövegek lélektanáról – a recepció kontextusában = Jókai & Jókai: Tanulmányok, szerk. HANSÁGI Ágnes, HERMANN Zoltán, Bp., KRE – L’Harmattan, 2013, 85–106. Az új kutatási eredmények azonban nem kerülnek át „akadálymentesen” sem az irodalmi nyilvánosságba, sem pedig a közoktatásba.
138 HANKISS, Európa és a magyar irodalom, 480. A Sőtér-monográfia Hankisséval számos ponton egybecsengő helyzetértékelését az is jelzi, hogy a monográfia első fejezete (szintén) „A Jókai-probléma” címet viseli. Vö. SŐTÉR István, Jókai Mór, Franklin, Budapest, é.n. [1941] (Magyar írók), 5.
139 HANKISS, Európa és a magyar irodalom, 480−481.
rendszerszinten, a magyar irodalomtörténeti kritika hibájára, illetve hibás működésére is rámutat. A magyar kritika, amely maga sem tudott mit kezdeni az életművel, értelemszerűen nem volt, nem lehetett képes arra sem, hogy a nemzetközi recepciót elősegítse, netán tematizálja; a magyar kritikai élet véleményvezérei (Hankiss Gyulai Pált és Péterfy Jenőt nevezi meg) pedig „egész sor kifogás közé szorították elismerésüket.”140 Ezzel hozza összefüggésbe a téves felcímkézés és a helytelen regiszterválasztás már említett problémáját is. A komparatív szempont, a francia irodalmi példák Hankiss elemzésének tanúsága szerint tehát elsődlegesen azt a funkciót töltötték be a honi irodalomértésben, hogy az irodalomrendszeren belül segítségükkel kijelölhető legyen egy olyan szövegkorpusz helye, amellyel a kritika ténylegesen nem tudott mit kezdeni.
Hankiss szerint a kritikai csatározások valójában soha nem ültek el a szerző művei körül;
a sikeres kanonizáció minimálfeltételét jelentő, a szövegek vagy korpusz értékességére vonatkozó konszenzus helyett Jókai esetében egy másfajta közmegegyezés jött létre:
A kritika hosszas s egészében soha el nem ülő csatározások között megegyezett önmagával és a közönséggel: elismeri, hogy Jókai nagy tehetsége súlyos hibák tömegét is könnyen ellensúlyozza.141
A paktum, amely a kritikusok és a közönség között létrejött, a szövegekre vonatkoztatva azt jelenti, hogy miközben elismerjük a szerző tehetségét, az anyagiságukban létező prózai elbeszélésekkel, a rendelkezésünkre álló szövegkorpusszal kapcsolatban azt ismerjük el, hogy nem tökéletes alkotások, szerzőjük mesterségbeli, vagyis konkrétan narrációtechnológiai és poétikai hibák sokaságát követte el. Ennek a „paktumnak” az abszurditása Hankiss érvelésében különösen szembeötlővé válik, hiszen rávilágít arra is, hogy annak alapjául egy a romantika korszaka után már kétségtelenül atavisztikus, hatásösszefüggéseiből kiragadott, az esztétikai komponens mindennemű értelmétől megfosztott, produkcióelvű, normatív poétikai műfogalom szolgálhatott.
Hankiss korrekciós kísérletének sarkalatos állításai között megjelenik ugyan az a – mindenekelőtt nyelviként megragadható − hatás, amelyet Jókai a magyar irodalmi diskurzus további alakulására gyakorolt, az sem véletlen azonban, hogy ennek a kérdésnek a kifejtésére a jegyzetapparátusban talált csak helyet. Bár Hankiss fontosnak tartja, hogy Jókai nyelvi jelenségek iránti érdeklődése „néha a gyermekességig” menő, és ez a kitartó nyelv iránti
140 Uo., 481.
141 Uo.
érdeklődés írói pályafutásának hat évtizedében töretlen maradt,142 valójában azonban azoknak a „paktumban” szereplő „hibáknak” a cáfolatára törekszik, amelyek a „magyar Dumas” cím elfogadásával kapcsolatos téves hozzárendelést áshatnák alá. Jókai nyelv iránti érdeklődését Hankiss összefüggésbe hozta azzal is, hogy már fiatalon, kiválóan elsajátított három élő nyelvet,143 ami későbbi széles körű irodalmi tájékozódását, magabiztos mozgását az európai irodalmi térben nagymértékben támogatta. Ám az igazán lényeges észrevétel ismét csak a jegyzetekbe kerül, amikor Hankiss arra hívja fel a figyelmet, hogy a magyar nevek és fogalmak hangalakjának francia „átírásával” íráskép és hangoztatott szó, a hang(alak) kettősségét teszi a nyelvi játék forrásává.144 Amiként Hankissnak az a tézise is, amely szerint Jókai hatása a magyar beszéd két ágára, a romantikus, patetikus-költői irodalmi nyelvre, és a köznapi nyelvhasználatra „egyaránt fölmérhetetlen”. Jókai irodalmi nyelvre gyakorolt hatása az utóbbi évtizedek retorikai-poétikai elemzéseinek a tükrében könnyen bizonyítható, az irodalmi diskurzus köznyelvre gyakorolt hatása azonban jobbára csak érzékelhető, ám olyan tapasztalat, amelyet az irodalmi nyelvre gyakorolt hatás bizonyosan tükröztet. Hankiss utóbbi állítását azonban mindenképpen alátámaszthatja, hogy Jókai számos szövege folklorizálódott, az anekdotaként önálló életre kelt történetek pedig a köznyelvi, közös beszédfordulatok szótárát gyarapították. Hankiss ebben az értelemben a Jókai által megteremtett irodalmi nyelvet olyan felszabadító, ugyanakkor határtapasztalatnak tekinti, amely a modern irodalmi nyelv variabilitását alapozta meg:
Hatása a magyar beszéd e két ágára egyaránt fölmérhetetlen. Utána lett igazán „minden szabad”, amit lánglélek vagy művészi fantázia csak merhet.145
142 Uo., 484.
143 Uo.
144 Uo., 613. (12. jegyzet) Bár Hankiss maga nem említi, de A lélekidomárból citált dialógusrészlet fejezetcíme hasonlóképpen erre a nyelvjátékra, hangzás és íráskép differenciájára épül. Az utóbbi másfél évtizedben Jókai nyelvjátékra épülő elbeszélő nyelve, amelyben egyazon nyelvi szekvencia többféle (sokszor egymást kizáró) jelentéslehetőségének az egyidejű fenntartása mutatkozott talán a leginkább meghatározó és faszcináló sajátosságnak, a kutatás homlokterébe került. Fried István az Élet komédiásainak egy − a Hankiss által idézetthez hasonló − szöveghelye kapcsán mutatott rá a nyelvi határhelyzetből, íráskép és hangzás kettősségéből kiinduló nyelvjátékra. Vö. FRIED István, Megosztott személyiség, én-kettőződés Jókai Mór regényeiben: Az élet komédiásainak értelmezéséhez = UŐ, Jókai Mórról másképpen, Lucidus, Budapest, 2015 (Kisebbségkutatási Könyvek), 83. Eisemann György a „szavak disszeminációjának” és a fordításból következő jelentéshasadásnak, valamint a jelentők hasonlóságán alapuló többértelműségnek a meghatározó szerepét mutatta ki A kőszívű ember fiainak elbeszélő nyelvében. Vö. EISEMANN György, „Elmondom, ahogy megértem.”: A forradalom elbeszélése Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényében = Az elbeszélés módozatai: Narratíva és identitás, szerk. JÓZAN Ildikó, KULCSÁR SZABÓ Ernő, SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Osiris, Budapest, 2003, 173−213. Különösen: 183−184, 205; illetve: EISEMANN, A forradalom elbeszélése, 9−51. Hangalak és íráskép differenciájáról, a kvázi-homofóniára építő szójáték szerepéről vö. még: HANSÁGI,Tárca – regény – nyilvánosság, 97.
145 HANKISS, Európa és a magyar irodalom, 615.
„A lélekidomár” című fejezet további sarkalatos állításai azonban elsődlegesen a „téves felcímkézéssel” összefüggő, a Jókai-életművet máig sokak szemében karakterizáló
„hiedelmekkel” szállnak vitába, sőt, valójában megkísérlik cáfolni azokat. Hankiss eljárása két alapvető mozzanatában nem tér el az általa bírált, korábbi kritikai gyakorlattól. Az első, hogy a komparatisztika feladatát (és így saját feladatát is) a Jókai által felhasznált, adekvát irodalmi minták, példák kimutatásában látja. Azokat a szövegek közötti kapcsolatokat igyekszik feltárni, amelyek elsősorban az alkotófolyamat során tudatosan, forrásként vagy előképként használt művek (és/vagy szöveghelyek), és a Jókai-korpusz egyes darabjai között kimutathatóak, bizonyíthatóak.146 A második, hogy a Jókai számára mintául szolgáló szövegek korpuszát ő is a francia romantikában (Victor Hugo, Eugene Sue és Dumas egymástól ugyan meglehetősen távoli, de a magyar kritikai diskurzusban a fordulatos cselekmény primátusa okán összekapcsolt művei körében) jelöli ki. Hankiss mindenekelőtt a francia romantika művészi értékeire hivatkozik:
Bírálói rendszerint megfeledkeznek a francia romanticizmus szinte gőgös irodalmi igényeiről. Nem győznek sajnálkozni, hogy Hugót, Sue-t, Dumas-t választotta mintaképeiül, − mintha ezek nem remekművek, vagy legalább termékeny és fontos műfajok megalkotói lennének. A „véres” és „titokzatos” romanticizmus csak azért hat ma szokatlanul vagy nevetségesen, mert a nagyon erős dinamikus hatás után be kell állnia a visszahatásnak és mert a meglepetés hamarabb évül el, mint az ismert „örök”
tényezők módosítgatása. De ez semmit nem von le a romantikus célkitűzések értékéből s csak annyi következik belőle, hogy a romantikusnak mindig újat kell találnia, de rendszerint nagyobb hatásra is számíthat.147
Hankiss tehát nem azt akarja bebizonyítani, hogy Jókai írásait jogosultabb volna más irodalmi szövegekkel párhuzamosítani; hanem arra emlékeztet, hogy ez a korpusz esztétikai-irodalmi szempontból nem értéktelen. Ezzel összefüggésben a noteszek tanúságára és a Feszty-család közlésére támaszkodva mutat rá a Jókai-szövegek keletkezésével kapcsolatos egyik
146 Ezeknek a hatásösszefüggéseknek a feltárása − különösen a pozitivizmus irodalmi gondolkodásában −fontos és érdekes, a szöveg értelmezése szempontjából azonban mégis inkább annak lehet jelentősége, hogy ezek az irodalmi mintázatok, vendégszövegek, utalások milyen kontextusba kerülnek és milyen új funkciókkal ruházza fel őket az adott szöveg. Vagyis egy motívum, szöveghely, formanyelvi megoldás eredeténél árulkodóbb az, hogy mivé válik az újrahasznosított irodalmi anyag az új műalkotásban, miként és miért létesít kapcsolatot más szövegekkel, miként és miért emlékezteti az olvasót korábbi irodalmi tapasztalataira.
147 Uo., 487.
legelterjedtebb hiedelem alaptalanságára, nevezetesen, hogy Jókai alkotásmódját a tervezés és a műgond teljes hiánya, az improvizáció, a rögtönzések határozták volna meg.148
Hankiss Jókait a regény műfaji megújítójának tekinti („a regény így végtelenre tágul, anélkül, hogy megszűnnék regény lenni”149), de abban az értelemben, hogy „[a]z egyetemes irodalomban Jókai valósította meg hiánytalan végletességgel a realisztikus-romantikus regény elvét.”150 Jókai hatását mindenekelőtt arra a „költőiségre” vezeti vissza, amely az ellentétes vagy látszólag össze nem tartozó elemek egymáshoz rendeléséből származik, és ezt a technikát a romantika egyik legfontosabb technikai, retorikai sajátosságának tartja.151 Hasonlóképpen Jókai romantikához tartozását bizonyító sajátosságként tárgyalja „a hamisítatlan népi újságolvasóéval”152 találkozó kuriózumkedvelést vagy Jókai narrációs technikájának azt a sajátosságát, hogy „nem tesz különbséget a hétköznapi ember szemében lényeges és lényegtelen adatok közt.”153 (A regények imaginárius világában hasonlóan rendelődik egymás mellé vagy cserélődik fel fikció és valóság.) A romantika normatív, klasszikus műfaji (és sokszor regiszter-)határokat is lebontó törekvésének megnyilvánulásaként értelmezi, hogy
„[a]mint Jókai bizonyos értelemben az örök ponyva fölértékelője, úgy a vásári képmutogatók és népmulattatók művészetének örököse is.”154 Hankiss szerint a Jókai-szövegek játékossága is erre vezethető vissza. Hankiss számára szintén Jókai romantikussága mellett szól, hogy „nem osztotta a század csalódottságát, nem volt dekadens”, amiből arra a (ma már nem feltétlenül igenelhető) következtetésre jut: „az utolsó csepp ihletig kitartott a romantikus idealizmus végül már nagyon megtépázott zászlaja mellett.”155
Hankiss egyrészt tehát kitart Jókai romantikus szerzőként való értelmezése mellett, másfelől a francia és általában, az európai romantika esztétikai teljesítőképességét,
„modernségét” is állítja. Nem véletlen, hogy Jókai írásmódjának azokra a sajátosságaira hivatkozik (össze nem illő elemek, valóság és fikció egymás mellettisége; nyelvjáték felértékelődése; műfaji és regiszterhatárok újraértelmezése), amelyek a romantika és a modernség közötti közvetítésben, határátlépésekben a legfontosabb szerepet kapták. Jókai Európa-élményében, „nyugatosságában”, a nyugati kultúrához való viszonyában, a „modern”, az „új” iránti rajongásában Ady előképét ismeri fel;156 a fejezet érvelésében vissza-visszatérő
148 Uo., 485, 613.
149 Uo., 499.
150 Uo.
151 Uo., 497.
152 Uo., 487.
153 Uo., 486.
154 Uo.
155 Uo., 482.
156 Uo., 483.
motívum Jókai szövegeinek líraisága, költőisége, és nemcsak általánosságban, hanem kifejezetten a nyelv retorizáltságának, megalkotottságának értelmében. Hankiss ugyanakkor romantika és realizmus szoros kapcsolatát is hangsúlyozza:157 Dickens, Musset, Daudet és Stendhal példáján keresztül azt igyekszik bizonyítani, hogy romantika, realizmus és naturalizmus nem állnak távol egymástól. A romantika és a modernség közötti átjárást tehát a romantikából a lélektani realizmusba átvezető elbeszélésmódban jelöli ki. Vagyis abban a váltásban, amely narrációs technika szempontjából a tudati, mentális folyamatok elbeszélésének az előtérbe kerüléseként írható le. Dorrit Cohn kategóriáival: a pszicho-narráció, az elbeszélt és idézett monológ arányai és történetmondásban betöltött szerepe növekszik meg a modern regényben.158 Jókainak a modernség korszakküszöbéhez való elérkezése, illetve valamifajta modern fordulatnak a tényleges bekövetkezése azonban, ahogyan a kortársak számára sem vált beláthatóvá, úgy Hankiss érvelésében sem merül fel mérlegelhető vagy mérlegelendő lehetőségként. Ennek elsődleges okát abban látom, hogy bár Jókai narrációs technikájában kimutatható mind a pszicho-narráció, mind az idézett, mind pedig az elbeszélt monológ, sőt, az erlebte Rede is gyakran kap kulcsszerepet szövegeiben,159 de a mentális, tudati folyamatok elbeszélése csak a legritkábban irányul lélektani folyamatokra. Jókai narrációs technikájának modernsége szempontjából különösen az Erlebte Rede (Franz K. Stanzel írásmódját követve), a transzperszonalizáció lehetséges elbeszélői eszköze bírhat jelentőséggel, amennyiben az olvasás legalapvetőbb értelmezői lépésében hoz létre eldönthetetlenséget akkor, amikor ellehetetleníti a szövegszekvencia egyértelmű beszélőhöz (szereplő vs. elbeszélő) rendelését.160
157 Ez azért is lényeges, mert Jókai értelmezésében romantika és realizmus kölcsönviszonya válik a marxista irodalomtudomány vezérszólamává. „A romantika és a realizmus bizonyos értelemben szövetségesek. Jókai Hugóval együtt említi Dickenst, s az érzelmes naturalisták főképviselőjét, Alphonse Daudet-t is melléje állíthatjuk.
Stendhal romantikus-realisztikus törtetője, a véreskezű Julien Sorel nincs nagyon távol a Vajdár Benjámin-típusú, de sokkal rejtélyesebb Jókai-cselszövőktól.” Uo., 490. sk.
158 Vö. Dorrit COHN, Áttetsző tudatok: A tudatfolyamatok ábrázolásának módozatai a szépirodalomban, ford.
GÁCS Anna, CSERESNYÉS Dóra = Az irodalom elméletei II, szerk. THOMKA Beáta, Jelenkor, Pécs, 1996, 81−193.
Itt: 94. skk.
159 Bár az erlebte Rede (átélt beszéd) jelensége nem kis mértékben Dorrit Cohnnak köszönhetően került az amerikai, és általában a nemzetközi narratológiai kutatások fókuszába, Cohn számára az Áttetsző tudatokban mindenekelőtt az elbeszélt monológ egy lehetséges megnevezéseként, formájaként volt érdekes. Vö. Uo., 97.
160 Az Erlebte Rede jelenségének kutatástörténetéről bővebben: Franz K. STANZEL, Welt als Text: Grundbegriffe der Interpretation, Königshausen & Neumann, Würzburg, 2011, 125−176. A transzperszonalizációval
160 Az Erlebte Rede jelenségének kutatástörténetéről bővebben: Franz K. STANZEL, Welt als Text: Grundbegriffe der Interpretation, Königshausen & Neumann, Würzburg, 2011, 125−176. A transzperszonalizációval