Jókai századfordulós modernséghez való viszonyát Hankiss után Bori Imre nagyhatású tanulmánya a hetvenes évek derekán tette ismételten mérlegre. Bori írását nemcsak az állítja párhuzamba Hankiss revíziós kísérletével, hogy Jókai irodalomtörténeti helyét a magyar „fin de siècle” írójaként az Adyval való párhuzamosítás segítségével jelölte ki. Miközben a Jókai-életmű modernséghez való viszonyában döntő jelentőségűnek tartotta a „kései” Jókai-szövegek kanonizációjának azt a mozzanatát, hogy a századforduló fiatal, modern írói, „Cholnoky Viktor és Csáth Géza, Ady Endre, Krúdy Gyula és Babits Mihály, Szép Ernő és Ignotus” saját modernségük előzményét látták ezekben,161 amint Hankiss, „jobb híján” Bori is kitartott Jókai romantikus besorolása mellett:
[…] Jókai művészete e periódusban is jelentős alkotásokat produkált, […] nem válságtermékek ezek a művek, hanem csupán más és új jellegűek, „korszerűek” az adott időkhöz viszonyítva s műveinek szövegállaga olyan jellemzőket hordoz, amelyek tovább élnek a XX. századi magyar próza „modern”, a Cholnokyak, a Krúdy nevével jelezhető vonulatában. Közben természetesen attól sem idegenkedünk, hogy Jókai művészetének erényei közé soroljuk azokat is, amelyeket hibáiként szoktak emlegetni, így romantikáját is. Azt kutatjuk tehát, hogy mi van Jókai műveiben, milyen vonásokat mutat világa, s nem hiánylistát készítünk a „naturalizmus” vagy a „realizmus” nevében.
Valljuk tehát, hogy Jókai a magyar „fin de siècle” igazi írója, szellemének kifejezője és jelenségeinek ábrázolója, és majdnem az egyetlen korabeli magyar író, aki nem prekapitalista pozíciókból szemléli mindazt, ami társadalmi és „emberi”
vonatkozásokban alapjában véve az 1870-es évektől kezdődően történt Magyarországon, azokkal a jelentős ellentmondásokkal egyetemben, amelyek mind a társadalmi-történelmi alakulást, mind pedig szellemi-morális szféráját jellemzik. Ez a Jókai-pozíció meglepő hasonlóságokat mutat Adyéval. A kor színvonalán állhatott, anélkül, hogy a magyar társadalmi élet is „korszerű” lett volna abban a mértékben, amelyben korszerű volt az írója.162
161 BORI Imre, A magyar „fin de siècle” írja: Jókai Mór = UŐ, Varázslók és mákvirágok: Tanulmányok, Fórum, Újvidék, 1979, 5−121. Itt: 5.
162 Uo., 6−7.
Bori cikkének elvitathatatlan érdeme, hogy az életmű 1870 utáni szakaszát rehabilitálta, és bebizonyította: az utolsó három évtized szövegei nem válságtermékek. Tézise, mely szerint a
„kései” pályaszakasz „nem kanonizálódásának” hátterében a szövegek „korszerűsége” állt, valójában két másik állítást is magába foglal. Egyrészt, hogy az 1870 utáni szövegek, ellentétben a hetven előttiekkel, „korszerűek”; másrészt, hogy Jókai 1870 utáni írásai alapvetően különböznek az 1870-ig tartó pályaszakasz prózaepikájától.163 Bori tanulmányának tematikus egységei azonban, amint azt az iménti citátum is mutatja, a „mit” és nem annyira a
„hogyan” kérdésére igyekeztek válaszolni: a „szövegállag” kifejezés a formalista megközelítéseken iskolázott olvasót akár meg is tévesztheti, hiszen amit Bori szerint a modernek Jókaitól tanultak el és örökítettek tovább, az a legkevésbé sem retorika vagy poétika, tehát a narratív fikciónak nem a nyelvi megalkotottságával áll összefüggésben. Jókai 1870 utáni szövegeit Bori mindenekelőtt a regények és kisregények által tematizált kérdések és problémák nyomán köti a századvéghez. A bevezető és a zárószakasz közé eső tizenöt fejezet164 az irodalom ma leginkább mentalitástörténetinek nevezhető megközelítéséből indul ki, amely a fikciós prózában a társadalmi folyamatok reprezentációjának a lehetőségét látja és értékeli.165 Az irodalom, pontosabban az elbeszélő fikciónak ez a fajta megközelítése az avantgarde-szakértő Bori esetében nem teljesen magától értetődő, és joggal ad okot a gyanakvásra.
Az idézett passzus azonban nem ígért mást. Ez a fajta tematikus, vagy mentalitástörténeti érdekeltségű olvasás azonban rendre ott ütközik bele a saját korlátaiba, ahol a szerző az egyes szövegek romantikához vagy általában az „izmusokhoz” való viszonyát firtatja. A Jókai művészetfelfogását tárgyaló részben tulajdonképpen egyértelművé válik, hogy a romantikus regénypoétika fenntartásának és a századforduló paradigmatikus témáinak kombinációjára épülő hipotézist Bori nem tudja fenntartani. Arra a kérdésre, miért ragaszkodik Jókai mind a cselekményszerkezetben, mind pedig a karakterek felépítésében a „romantikus
163 Ez önmagában is számos további kérdést fölvet, például azt, hogy szükséges és indokolt-e a két pályaszakasz ilyen éles szembeállítása, vagy ez a gesztus csupán válaszként értelmezendő a korszak akadémikus szemléletére, amely a későbbi műveket egyszerűen negligálta. Értekezésem további fejezetei, mindenekelőtt a szövegek narratológiai és retorikai vizsgálatára alapozva, amellett érvelnek majd, hogy prózapoétikai szempontból az életmű nem tagolható ezen a módon.
164 A témák sorrendben: társadalmi változásokhoz és polgárosodáshoz való viszonya; látszat és valóság;
nőeszménye; angyal – ördög kettőssége a nőalakokban; a teljes emberi élet utáni vágy kérdése; szerelemképe; a
„rút”; a szentben a profán; szépségeszménye; tájeszménye; kapitalizmusképe és élménye; az idegen tőke uralmának kérdése; az utolsó jelenetek szerepe a cselekmény alakulásában; a művészet problematikája. A kakukktojás a 14., a cselekményszerkezettel, pontosabban a regényzárlatok előkészítésével foglalkozó rész.
165 Az egyes fejezetek különböző mértékben állták ki az idő próbáját, a Jókai nőalakjairól írott két rész (4, 5.) hipotéziseit az újabb kutatások egyértelműen megcáfolták. Vö. MARGÓCSY István, Nőiség, női szerepek és romantika = Angyal vagy démon: Tanulmányok Gyulai Pál Írónőink című írásáról, szerk. TÖRÖK Zsuzsa, reciti, Budapest, 2016 (Hagyományfrissítés 4.), 19−40; KISS A. Kriszta, Milyenek a nők? = A kispróza nagymestere, 249−261.
iskolához”, olyan heurisztikus választ ad, amely nem a feltett kérdésre, hanem annak éppen az ellenkezőjére válaszol. Jókai „nézőpontjának köztessége” és művészetének belső logikája166 ebben a szövegösszefüggésben olyan válaszok, amelyek nem következnek a tanulmány reprezentációelvű regényfelfogásából. Valójában tehát nem éri az olvasót meglepetés akkor, amikor a tanulmány konklúzióit összefoglalandó végül A három márványfej kapcsán Jókai romantikusságának tagadásába fordul a Jókai romantikája mellett érvelő tanulmány. Amikor Jókai művészetfelfogása kapcsán korábban arra a következtetésre jut, hogy Jókai
„ragaszkodott” a romantikus iskolához, azt szintén Jókai nézőpontjának „köztességéből”
vezette le,167 abból a már a kortársakat is irritáló, nyilvánvaló ellenállásból, amellyel a
„részletromantika” leírásaitól és tárgyi világhoz való viszonyától eltávolodva sem a 19. századi naturalizmus, sem a realista írásmód mellett nem kötelezte el magát. A tanulmány zárópasszusából kitűnik, hogy Bori valójában Jókai „köztességének”, „irányának”
irodalomtörténeti megnevezésére nem talált megfelelő kategóriát. Nem véletlenül, hiszen ezt a prózát nem tartotta sehová sem besorolhatónak. Tulajdonképpen ezért, egy katakrézissel
„romantikának” nevezte azt, amit másképpen nem tudott megnevezni, mert a kor irodalomtörténeti palettáján szereplő más, a romantikát „meghaladóként” számontartott irányzatok egyikéhez sem tudta odasorolni:
Hátat fordít tehát a romantikus iskolának, de a „realisztikus idillt” sem vállalja. […]
A regénylehetőségek, melyek a századvég világirodalmában megfigyelhetők, rendre megmutatkoznak Jókai művészetében, anélkül, hogy valamelyik is uralomra tudott volna benne jutni. A formának ez a jellegzetes relativizmusa tehát az, ami jellemzi művészetének itt tárgyalt szakaszát, jelentős mértékben siettetve valójában a XIX.
századi regényvilág bomlásának folyamatát a magyar irodalomban, anélkül, hogy maga a formateremtés olyan útjaira lépett volna, amilyenen századunk elején a regény nagy újítói jártak.168
Bori tanulmányának a zárlata különösen annak fényében lehet tanulságos, hogy Hankissal ellentétben a fikciós elbeszélések nyelvi megoldásai, a nyelvi forma vagy a nyelv kérdése általában nála egyáltalán nem kerül szóba. Miközben Bori terjedelmes elemezése a fikciós elbeszélésre elsősorban mint a társadalmi folyamatok reprezentációs lehetőségére tekint,
166 Vö. BORI, i.m., 108.
167 Uo., 108.
168 Uo., 120−121.
végkövetkeztetései a forma kérdésére vonatkoznak. Bori tehát egyrészt az utolsó évtizedek regényeinek újszerű témáiból megalapozottan jut el arra a következtetésre, hogy Jókai írásai szakítanak a romantika regényirodalmának (bizonyos) hagyományaival, a modernségbe való átlépését ugyanakkor azért nem tudja konstatálni, mert a huszadik század elejének „nagy újítói”
által képviselt irányok egyikének sem tudja megfeleltetni azt a „relativizmust”, amely a Jókai prózát karakterizálja. 169
169 Jókai századfordulós regényhez való viszonyának kérdését Fried István annyiban a Bori Imre által is követett szempont szerint tárgyalja újra, hogy elsősorban azt vizsgálja, a „19. század végi európai prózapoétikai lehetőségek és ajánlatok közül” mi az, ami a különféle nyomtatott médiumokon keresztül (könyv, periodika) eljuthatott, eljutott Jókaihoz. A cikk azonban Borival ellentétes következtetésre jut, amikor azt hangsúlyozza: Jókai „még formai kísérleteivel is a romantikán belül maradt.” És bár azt is elismeri, hogy a „kései” Jókai narrációs technikája módosítja a romantikából „kölcsönzött írói elképzeléseket”, sőt, a „nem szeretett” irányzatok bizonyos fogásaival is kísérletezik, végső soron amellett foglal állást, hogy Jókai „elsősorban a tematikát tekintve gondolja újra a regény lehetőségeit.” FRIED István, Jókai Mór és a századfordulós regény: „A Medúza szépsége”, It, 2018/3, 233−249. Itt: 240, 242, 247. Mivel a cikk a kézirat lezárása után jelent meg, és az értekezés ezzel ellentétes álláspont mellett érvel, ezért ehelyütt csupán két szempontra térnék ki. Bár a magyar könyv és sajtópiac a 19.
században valóban az európai, kitüntetetten pedig a német nyomtatott médiahálózat része, a magyar, magyar nyelvű irodalom nem „franchise-kultúra”. Jókai nyelvre fókuszáló érdeklődése különös óvatosságra intett ebben a kérdésben: kísérleteiben, mint minden írót, bizonyosan őt is befolyásolták az olvasmányélményei, de ezek a
„hatások”, ismételten, mint minden nagy írónál, eredeti, originális, a szövegekben működőképes megoldásokat segítenek létrejönni. A másik szintén Jókai nyelv iránti érdeklődésével kapcsolatos: bizonyos retorikai és narrációs megoldások, amelyek már a modernség nyelvfelfogása felé mutatnak, a „korábbi” írásokban is kimutathatóak, vagyis nem feltétlenül tartom szerencsésnek a két pályaszakasz „korszerűség” alapján való szembeállítását.