A falusi történet a magyar műfaji kínálatban is megjelenik a negyvenes években, elsősorban az Életképek és a Regélő Pesti Divatlap hasábjain, de az ötvenes években is megőrzi újszerűségét és vonzerejét. Ennek minden bizonnyal az egyik fő oka az lehetett, amire S. Varga Pál mutatott rá az imagológia öszefüggésében:
[A] saját kulturális mintázat, a saját valóságfelfogás viszonylagossága nagy hangsúlyt kapott a magyar irodalomban 1849 után, mikor az önvizsgálat kényszere minden igazság felülbírálatára késztetett.497
Jókai 1853-ban saját lapjában, a Délibábban Magyar népvilág címmel kezdi meg annak a három elbeszélésből álló ciklusnak a közlését, amelynek két darabja később egyik legsikeresebb novelláskötetének, a Népvilágnak az anyagába kerül. A falusi történet, amely a novellához hasonlóan a popularizálódó, de még nem populáris nyilvánosság feltételei között válik az irodalmi kommunikáció egyik különösen hatékony és kedvelt formájává, az ötvenes években, a populáris kommunikációra törekvő napilapok, a tömegmédiumok világában is megőrzi korábbi pozícióit, mindenekelőtt a hetilapokban, így például a Vasárnapi Ujságnak is fontos műfaja. A Dorfgeschichte, amelyet Kecskeméthy Aurél − aki távolról sem vádolható azzal, hogy Auerbachnak vagy követőinek lelkes híve lett volna − a társadalmi regény egyik műfaji leágazásaként értelmezett, a magyar kortársak, írók és kritikusok számára is az irodalmi kommunikáció új formájaként volt érzékelhető. Tanulságos, hogy Kecskeméthy
„népregényként” magyarítja a Dorfgeschichtét: nemcsak a fikciós elbeszélés „témáját” jelöli meg ezzel, hanem arra is reflektál, hogy a korpuszba tartozó szövegek nem novellák, illetve a novellákhoz képest önálló, jól körülhatárolható szövegcsoportot alkotnak. A magyar falusi történetek poétikája azonban több, lényegi ponton eltér attól, amit Baur (nem transzepochálisként felfogott) műfaji kommunikációs szabályrendként, a negyvenes évekbeli Dorfgeschichte összefüggésében, igen kiterjedt szövegkorpusz vizsgálata nyomán leírt. A
497 S.VARGA Pál, Idegenség és önkép az irodalomban: Néhány példa a 19. század magyar irodalmából = UŐ, Az újraszőtt háló: Kulturális mintázatok szerepe a felvilágosodás utáni magyar irodalomban, Ráció, Budapest, 2014, 75−86. Itt: 83.
magyar korpusz hasonlóan alapos vizsgálatára jelen értekezés keretei nem adnak lehetőséget.
Az a kérdés azonban, hogy milyen elbeszélői hagyományba lépnek be Jókai Mór elbeszélései, és milyen elbeszélői hagyományból épül ki az a romantikus modernként értelmezhető prózapoétika, amelyet Jókai már a negyvenes évek végétől, de főként az ötvenes években dolgozott ki, megkerülhetetlenné teszi ennek az irodalmi kommunikációs formának és szövegkorpusznak a vizsgálatát.
Jókai falusi történetei, Auerbach Dorfgeschichtéihez hasonlóan, annak a romantikus poétikának a meghaladása jegyében dolgozták ki a maguk narrációs eljárásait és a narratív fikció nyelvét, amelynek elsődleges célkitűzése a hétköznapi, az esendő irodalmi reprezentációja; a mindennapok valóságához, az „átlagemberekhez”, az „itt és most”
jelenidejűségéhez való visszatérés. Jókai elbeszélői nyelvének retorikájára és műfaji kísérleteinek alakulására éppen ezért lehetett a falusi történet döntő hatással.498 A jelen, a társadalom sokféle és rétegzett, egyáltalán nem felemelő valóságának a színrevitele olyan elbeszélői feladat, amely a romantika narrációjával szemben a karakterek és az elbeszélés nyelvének teherbíró képességét nem a fantasztikus, a heroikus vagy az egzotikus határtapasztalatán keresztül teszi próbára. A falusi történet fókuszában az ember áll, a maga antropológiai valóságában, és az a társadalom vagy kultúra, amely a tágan-szűken értett lokális szabályrendek alapján belőle szerveződik. A falusi történet ennyiben mítosztalanít és metafizikátlanít. A falusi történet színhelye, a falu, mindenekelőtt társadalom és kultúra, nem pedig az a romantikus természet, amelynek a nyelvét a költészet megpróbálhatná emberi, fogalmi nyelvre lefordítani. A falusi történetben a természet már nem könyv, amelyből olvashatnánk is akár, hanem az az ember számára adott fizikai közeg, amellyel állandó harcot kell folytatnia, és amelynek a jelenségeit a tudomány képes megmagyarázni és leírni.
A falusi történet, amely a bevezetőül szolgáló „bédekker” segítségével lényegében meghívja az olvasóját az elbeszélt történet (mégiscsak) imaginárius világába, az olvasót nemcsak az életvilágból ismerős, a „valóságos” és a „jellé vált”, nyelvi jelölőkből összerakható imaginárius közötti közvetítés jelentőségével, a kettő játékával szembesíti. Folyamatos, aktív és kreatív részvételre kényszeríti, amennyiben az imaginárius világ karaktereit és az olvasót
498 Walter Benjamin az újságolvasással hozza összefüggésbe ennek a jelen- vagy inkább egyidejűségnek a hatásmechanizmusát, amely egyúttal az olvasó viszonyulását is megváltoztatja az olvasott szöveghez:
„»Beleérzés« – erre fut ki az újságolvasás. Annak igazi módszere, hogy a dolgokat jelenvalóvá tegyük a magunk számára: megjeleníteni őket a magunk terében (nem magunkat az ő terükben).” Walter BENJAMIN, Első jegyzetek:
Párizsi passzázsok <I> (válogatás) = Walter BENJAMIN, „A szirének hallgatása”: Válogatott írások, szerk., ford.
SZABÓ Csaba, Osiris, Budapest, 2001, 204. A populáris kommunikáció feltételrendszeréhez szorosan kötődő irodalmi műfajok, a falusi történet és a tárcaregény is, az egyidejűséghez, a jelenhez való odafordulással tulajdonképpen a hordozó médiumok eme sajátosságához hasonultak.
(potenciálisan) közös térben és időben helyezi el. Az időben és térben tőlünk távoli vagy az olvasó saját világától merőben idegen (legyen az fantasztikus, egzotikus vagy történelmi) az elbeszélt történet imaginárius világa és a befogadó tapasztalati horizontja között nem kényszeríti ki azt az állandó összehasonlítást és „valóságkontrollt”, amelyet az olvasó itt és mostjában játszódó történetek. Az olvasó „éberségét” nemcsak a referencialitás és az ellenőrizhetőség ígérete, de a párhuzamos valóságként érthető fikció és az érzéki, tapasztalati valóság határainak állandó mozgása, rögzíthetetlensége is fenntartja. Az itt és most játszódó történetek befogadói tapasztalatát az olvasó saját maga iránti kíváncsisága, a nárcisztikus olvasói érdekeltség, a saját világra kívülről rápillantás lehetősége alakítja, miközben ugyanezek a dinamizmusok kínálnak lehetőséget a fikció önfeltárására is. A falusi történetek olvasói jórészt ugyanazok az előfizetők, akik általában olvasnak: világuk a falusi történetekben színre vittel csak részlegesen egybevágó (ország, régió, populáció, nyelv, történeti idő), valójában lehetséges és párhuzamos (társadalmi) valóság, amelyben az egyazon történeti időben és azonos határok között élők létezhetnek. Az ötvenes években, a kifejlett populáris kommunikáció nyilvánosságában a falusi történet népszerűségéhez és olvasottságához azonban ezek a sajátosságok csak másodlagosan járulhattak hozzá. Terjedésük elsősorban a hordozó médiumoknak volt köszönhető, Jókai esetében például mindenekelőtt a Vasárnapi Ujságnak, amely ismeretterjesztő profiljánál fogva a nem irodalmi szöveget kereső olvasó kezébe is eljuttatta ezeket.
Jókai falusi történetei nem légüres térbe érkeztek: annak a magyar elbeszélőtradíciónak a gyökerei, amelyre támaszkodhatott, és amelyből számos eljárást át is sajátított, a harmincas évekig nyúlnak vissza. A magyar falusi történetek szöveghagyományában 1848−1849 távolról sem jelentett olyan éles határvonalat, mint amilyet Baur a német szövegkorpusz esetében mutatott ki. Az áttekintett szövegek inkább arra engedtek következtetni, hogy a műfaji kommunikáció szabályrendje a magyar fikciós prózának ebben a szegmensében nem változott ennyire radikálisan. A keretes szerkezet, az „ismeretségi novella” narratív lehetőségét is másképpen értelmezhetjük a magyar szövegekben: Nagy Ignác, Vas Gereben és Jókai esetében is jól érzékelhető, hogy a keretelbeszélő, a szöveg közreadója saját élettörténetének első személyű játékba hozásával megtalálja a lehetőségét a tulajdonképpeni, másodfokú narrátor által elbeszélt történet hitelesítésének, és ha Jókai elbeszéléseiben az eldönthetetlenség fontos szerephez jut a későbbiekben, annak más poétikai oka és célja van. A magyar falusi történetek között is jellemző forma a katasztrófanovella, de az is szembeötlő, hogy ez a séma sokszor csupán kiindulópont, amelyből azután az elbeszélés vagy a groteszk feloldás vagy a happy ending, a pozitívba forduló végkifejlet felé lép el. Ezzel viszont a falu gyakorta nemcsak az
eszkalációban színre vitt katasztrófa, de a pozitív megoldás, feloldás, végkifejlet színterévé is válik. A magyar falusi történetekben ugyan elő-előfordul verses népdalbetét vagy annak imitációja,499 de a nyelvjárás beléptetése az irodalmi nyelvbe bizonyosan olyan sajátosság, amelyre hiába is keresnénk markáns példát.500 A negyvenes és ötvenes évek falusi történeteiben a folytonosságot (1) a keretes szerkezet; (2) az ismeretségi novella sémájának gyakori alkalmazása; (3) a keretelbeszélés elsőfokú narrátorának közreadói, közvetítői vagy tolmácsszerepe; (4) a biedermeier örökségeként a kedélyeskedő elbeszélői modalitás; és végül, de valójában a leginkább szembeötlő sajátosságként (5) a harmadik személyű elbeszélések felütésében, mintegy „kötelező” elemként, a faluleírások szerepeltetése jelenti. Ez utóbbi olyan sajátossága a magyar falusi történeteknek, amely egyértelműsíti a rokonságot a német Dorfgeschichtével. A faluleírások ez esetben is a hordozó médiumokban, jellemzően hetilapokban honos útleírások és más, ismeretterjesztő sajtóműfajok, illetve a bédekkerek stílusát és morfológiai sajátosságait idézik, ezzel is felerősítve a falusi történetek többhangúságának, polifóniájának a benyomását.
499 A Népvilág elbeszélései között is találunk erre példát, A népdalok hősének már a címe előrevetíti a verses betétek szerepeltetését, és az idézetekkel a zenei utalások fontos szerepét.
500 Petőfi Sándor A nagyapában ugyan kísérletezik azzal, hogy egyes karaktereket a beszédhasználat segítségével egyedítse, de ez elsősorban a dialógusokban, a megszólalók köznyelvi standardtól eltérő artikulációjának az érzékeltetésére korlátozódik, az elharapott szóvégek, a „hanyag” kiejtés semmiképpen nem értelmezhető a történet színhelyére jellemző lokális nyelv, a dialektus visszaadásaként, és inkább komikus vagy zavaró hatást kelt. A tízesztendős Pista („nyolczva’ mázsa”) és Ferkó, a béres megszólalásaiban („Mit paran’ gazduram?”) a hanyag artikuláció csupán az első dialógusban jut szerephez. Vö. PETŐFI Sándor, A nagyapa, Életképek, 1847/ I. félév, 6., 7., (február 6., 13.), 163−172, 199−209. Itt: 165, 164. Varjas Béla kiadásában: PETŐFI Sándor, A nagyapa = PETŐFI Sándor szépprózai és drámai művei, s. a. r. VARJAS Béla, Akadémiai, Budapest, 1952 (Petőfi Sándor Összes Művei IV.), 95−115. Itt: 96. (A szöveget a kritikai kiadásból idézem.)