Igen elterjedt az a nézet a közvéleményben, hogy a kormány döntően képes befolyásolni a társadalom jólétét, működése akár rövid távon is meghatározza a gazdaság teljesítőképességét. Hajlamosak vagyunk túl
becsülni a mindenkori kormányzat beavatkozási képességét és szabadsá
gát. Legalábbis ezt tükrözik a mindennapi politizálás hullámverései és ezenközben a politikai csatározások leegyszerűsített gondolati konzerv- üzeneteinek egymásra torlódó rétegei elfedik, sőt el is torzítják a prózai
valóságot: azt a ténjrt, hogy a mindenkori kormány cselekvési szabadsága korántsem akkora, mint arról a felszínes, napi hírekre alapozódó tudat vélekedik. Mégis, mekkora ez a szabadság? Meg lehet-e becsülni objektív eszközökkel? Egyáltalán, mi a mérőeszköze ennek a mozgási potenciál
nak? Politikai szituációtól függetlenül meg lehet fogalmazni ezeket a kér
déseket és ezekre a továbbiakban megkísérelünk közelítő válaszokat adni.
Az állam szerepvállalása
Abból kell knndulnunk, hogy a modern társadalomban az egyén szabadsá
ga alkotmányos és még azt is megelőző morális korlátokat szab az állam- hatalommal szemben. A felvilágosodás óta elvitatják a közösségek kizáró
lagos jogát az egyén értékeinek meghatározására, ami azt jelenti, hogy az egyéni boldogság spirituális dimenzióit már a földön sem a közösség egyének által posztulált értékei szabják meg. A mindenkori kormányzók, a javakat birtoklók hatalmát tehát nemcsak a közösség akarata korlátozza a közvetített érdekek alapján, hanem a cselekvő intézményeken túh egyéni szabadságeszme is.
A modern piacgazdaságban az állam feladatává válik a társadalom újratermelése alapvető feltételeinek biztosítása. Nem képzelhető olyan önszabályozó piaci modell a modern gazdaságban, amely önmagában automatikusan meg tudná teremteni a gazdaság működésének kereteit és szabályozni lenne képes a társadalom és a gazdaság konfliktusait. Az állam szerepfelfogását részben ideológiák alakítják, mivel nincs olyan objektív mérce, amelynek alapján az állam funkcióköre valamiféle opti
mum figyelembevételével meghatározható lenne, részben pedig azoknak az akarati törekvései, akiknek a tevékenysége vagy gazdasági érdekei az állami szférához kötődnek.
Az állam társadalmi szerepvállalásának terjedelme és megszervezé
sének konkrét intézményrendszere a modern társadalmak egyik központi kérdése. Ott is állandó viták tárgya az állami beavatkozás terjedelme, ahol az állam a polgári társadalom szükségletei szerint szerves módon fejlő
dött, az elmaradottabb perifériákon pedig különösen az.
A kelet-közép-európai államszocialista modernizáció ezt a kérdést csak későn és akkor is merőben elméleti téren vetette fel. Az eredeti eta
tista modellben, a tervgazdaság koncepciójában még természetszerűen fogalmazódott meg az állam tulajdonosi és gazdaságszervező funkciója. A tulajdon alapján álló polgári társadalom kiiktatásával, a termelői magán- tulajdon felszámolásával az állam mint az egész társadalom természetes és pótolhatatlan ágense lépett fel. A tőkés magántulajdon helyébe az általá
nos állami tulajdon lépett, és ez lehetővé tette a felhalmozás maximalizá
---
---lását egy sor egyéb társadalmi és politikai funkció mellett, mint például a hagyományos kisparaszti közösségi gazdálkodás erőszakos felszámolása, az eredeti tőkefelhalmozás által is végbevitt radikális földtulajdonosi szer
kezetátalakítás, vagy az urbanizáció és a tömegtermelés alapjainak meg
teremtéséhez feltétlenül szükséges nagyipari, vegyipari és kohászati kapa
citások gyors kialakítása. Ezek közismert jelenségek. Azt azonban már sokan vitatják, hogy ez szükségszerűen magával hozta az állami beavatko
zás totálissá válását, az államnak a nyers politika alá rendelését. Márpedig az államszocializmus lényege, hogy nem lehetséges a polgárok közösségé
nek államiságát kiépíteni, legalábbis szubsztanciálisan nem. Csak az állam
szocializmus keretein belül megjelenő polgárosodás, és ennek eredménye
ként az állam belső megroppanása következtében fogalmazódik meg érvé
nyesen az állam szerepvállalásának korlátozása.
A piacgazdaság kiépítése elvileg megtörténhet az állam hegemón szerepének fenntartása mellett is, ám ez ideológiai okokból szóba sem jöhetett a kelet-közép-európai demokratikus polgári átmenetben. Ennek egyszerű oka van: az államban az átalakulás következetes szószólói min
dig is a restauráció potenciális eszközét látták, és ezért elsődleges céljuk az állam meggyengítése, s különösen gazdasági szerepének elvitatása volt.
Úgy tűnik, hogy a tulajdoni és politikai átalakulás nyomán beköszöntő, békeidőben történelmileg példátlan gazdasági visszaesés ennek a paradig
mának elválaszthatatlan velejárója. Az államszocialista gazdaság romjain olyan korlátozott államiság alakult ki, amely nem támaszkodik sem a hazai polgárságra — lévén, hogy az még nem szerveződött politikai osztállyá — sem a csökevényesen éppen színre lépő civil társadalmi szerveződésekre.
Ez a „lebegő államiság" viszonylag fejlett alkotmányos struktúrával rendel
kezik, ám éppen a vázolt társadalmi megalapozatlansága miatt a versengő elitcsoportok zsákmányává vált. A politikai alkotmányosság oldaláról az államot nem fenyegeti közvetlen veszély, mivel a diktatórikus tendenciák a kelet-közép-európai társadalmakban teljesen delegitimálódtak. A popu
lista népvezérek kora még bizonyára nem érkezett el, mert az aktív társa
dalmi test ma még következetesen elutasít mindenfajta kizárólagosságra való politikai törekvést.
Az államiságot fenyegető igazi veszély tehát nem a demokratikus rendszer fenyegetettségében mutatkozik meg, hanem gazdasági integrá
ciós képességének megroggyanásában és a közvetlen elitcsoportok pszeudo- pártpolitikává merevült redukciójában. A pártokra korlátozódó politikai redukcionizmus olyan ideológiává merevedett, hogy ahhoz csak az állam
szocializmus zárt küldetés-ideológiája hasonlítható. A morális korlátok nagyfokú retardáltsága a politikai zsákmányrendszert majdnem természe
tessé transzformálta. Ennek leegyszerűsített ideológiája akként fogalma
---
---zódik meg, hogy a gyors poUtikai átmenet szükségszerű radikaUzmusának természetes ára van, amelyet mindenképpen meg kell fizetni: az állami tulajdon kevesek általi elsajátítása, a reprivatizáció spontán jellege, egyes rétegek gyors, szerencseelemekkel tarkított meggazdagodása, a terjedő korrupció, az intézményes felelőtlenség megszokott napi jelenségei. A versengő pártelitek fölött nincsen hatékony társadalmi kontroll, mivel az erőszak- és ellenőrző szervezetek (rendőrség, ügyészség) e politikai elit közvetlen ellenőrzése alatt állnak. A kontroll mindig csak a leváltottakkal szemben érvényesül, de ebben a szférában is csak kivételszerűen. A gaz
dasági vagy privatizációs visszaélések terén a felelősség megállapítása ritka mint a fehér holló. E téren játékszabályokat a társadalom nem befo
lyásolja; szerepe ezidáig csak arra korlátozódott, hogy a hitelét vesztett szűk elitcsoportokat és a mögöttük álló klientúrát felcserélte egy másik
kal, amelyik ugyanolyan integrációs deficitekkel kényszerül szembesülni, mint a politikai elődök.
Igen sok mindent megmagyaráz ennek a lebegő államiságnak a ki
alakulásából az a tény, hogy bár az új alkotmányos struktúra kompromisz- szumok eredményeként, tárgyalásos úton alakult ki, a legfontosabb, a leg
döntőbb kérdésről, az állami tulajdon átalakításáról, a piacgazdaság kiala
kításának stratégiájáról semmiféle megállapodás nem született. A tudati, gondolati, strukturális amoralitás már a kezdeteknél jelen volt: az elit egyes, éppen pártokba szerveződő csoportjai természetesnek vélték, hogy bármelyik csoportosulás is szerzi meg a legitim kormányzás jogát, eg)mt- tal zsákmánjml kapja a gazdaság átalakításának privilégiumát is. Azok az általánosan megfogalmazott alkotmányos biztosítékok, amelyek ideológiai síkon fogalmazódtak meg egy definiálhatatlan vegyes gazdaság terminusá
ban, a hatalomváltás legelső óráiban eltűntek az úri középosztály és a libe
rális értelmiségiek néhány tucat reprezentánsának huszáros gyorsasággal, szinte puccsszerűen végrehajtott alkujában.