A magyarországi pártosodás folyamata — s vélhetően még jó néhány posztkommunista országé is — alapvetően másképpen zajlott le, mint a demokratikus pártrendszerek működése szempontjából is modellnek tekintett nyugati országok pártosodása. Seymour Martin Lipset és Stein Rokkan immáron klasszikusnak tekinthető komparatív elemzései^ alapján elmondható, hogy N5mgat-Európában a 19. század végén, a 20. század első évtizedeiben lezajlott pártosodás, a demokratikus pártrendszerek kialaku
lása egy alapvetően alulról szerveződött folyamat volt. A létrejövő, illetve kialakuló politikai verseny, a párttagoltság lényegében a nagy társadalmi törésvonalak — nemzeti-etnikai, egyházi-vaUási, ipari-agrár és munkavállaló
munkáltató — logikáján alapult, azt tükrözte vissza. Ez azt jelenti, hogy a nyugati országokban a társadalmi csoportok közötti valóságos és politikai jelentőségű ellentétek alapján létrejövő érdek- és értékközösségek és identi
tások inspirálták a pártok megszerveződését, a sajátos érdekek és értékek politikai emancipálása szándékával.
Ennek a folyamatnak lényegében a fordítottja volt megfigyelhető Magyarországon (illetve valószínűleg a többi közép- és kelet-európai ország
ban). A pártosodás ugyanis itt nem alulról, hanem kifejezetten felülről szerveződött, méghozzá döntően annak következtében, hogy a kommu
nista és szocialista hatalomgyakorlás négy évtizede után a társadalmi csoportok, a polgárok teljesen kiszorultak a politikából, a döntéshozatali folyamatokból, atomizálódtak, s politikailag arctalannak, tagolatlannak
bizonyultak. Alapvetően nem karakterizálódtak azok a társadalmi törés
vonalak, amelyek a nyugati fejlődésben, ezért ezek nem is organizálhatták és inspirálhatták a pártosodás folyamatát.
Mindebből már következik, hogy a pártok létrehozása, a pártverseny és a párttagoltság kialakítása azon szűk ellenzéki, értelmiségi csoportok kezébe került, amelyek már évek óta készen áUtak pártok, politikai szervezetek létre
hozására. Ez így is történt, a pártok a legtöbb esetben ellenzéki értelmiségi csoport kezdeményezéseire, azaz bizonyos értelemben felülről szerveződtek meg, ezért nem alaptalanul állíthatjuk, hogy Magyarországon egyfajta elit- pártosodás zajlott le. Hangsúlyoznám; az „elitpártosodás" kategóriája nem jelent semmiféle értékítéletet, egyszerűen szociológiai tény; arra utal, hogy a pártok azon csoportok „művei" voltak, akik e tekintetben felkészültek voltak, kedvező helyzetben vártak politikai elképzeléseik megvalósítási lehetőségeire.
E fordított folyamatnak azonban van egy lényeges következménye;
mégpedig az, hogy a létrejött pártrendszer tagoltsága nem a társadalmi tagoltságot jelenítette meg, nem azt politizálta át — hiszen mint állítot
tam, a társadalomnak nem is igazán volt politikailag értelmezhető tagolt
sága — , hanem az ellenzéki értelmiségi csoportok közötti ellentéteket tükrözte vissza. Ezek az ellentétek viszont — az értelmiségi viták term é
szete alapján — nagymértékben ideologikus, elvi, illetve kulturális, sőt szub
kulturális ellentétek voltak, nem csekély mértékben megterhelve még szubjektív érzelmi szembenállásokkal is.^ Ugyanakkor az is tény, hogy a felülről megszerveződött pártok kezdettől fogva érezték a társadalommal való kapcsolat hiányát — hiszen például a páttagságok aránya is meglehe
tősen alacsony szinten maradt^ — , s ezért nagy erővel törekedtek vélt vagy valósan létező társadalmi csoportokhoz kapcsolódni, igyekeztek maguk
nak társadalmi bázist teremteni. Ez a törekvésük azonban az eltelt 6-7 év során kevés eredményre vezetett, ráadásul a pártok egy része elkövette azt a hibát is, hogy olyan, már kialakult, stabil piacgazdaságban működő csoportokat prejudikáltak és igyekeztek megszólítani, amelyek egyszerűen még nem is artikulálódtak Magyarországon.
A továbbiakban, hat-hét év tapasztalatai alapján, tegyünk kísérletet a magyar pártrendszer tipizálására, méghozzá a nemzetközi szakiroda- lomban talán leginkább használt, Giovanni Sartori által kidolgozott rend
szerezés segítségével.^
Ha a Sartori által elemzett négyféle versengő pártrendszer típust vesszük alapul, és kiindulunk az általa használt kritériumokból, akkor a magyar pártrendszer egyértelműen a szélsőségesen polarizált pártrend
szerek közé sorolható. Nem is elsősorban a számszerű kritériumok miatt
— tehát nem azért, mert a magyar parlamentben hat, illetve hét párt talál
ható (hiszen a releváns pártok száma 1 9 9 0 -1 9 9 4 között inkább öt volt.
ami a mérsékelten plurális pártrendszerekhez sorolta volna a magyart) — , hanem döntően a tartalmi kritériumok alapján. Ugyanis a magyar párt- rendszer működésére egyértelműen jellemzőek a következőek:
- Erős ideológiai ellentétek. Ez adódik a magyar pártosodás korábban vázolt jellegéből, azaz abból, hogy a pártok elitcsoportjai között elsősorban és döntően kulturáhs, szemléleti, értékbeli ellentétek húzódnak, s sokkal kevésbé jellemző a pragmatikus (érdekalapú, gazdasági) ellentétek jelenléte.
- Centrifugális verseny. Ez már következik a fenti jellemzőből; a pártok közötti verseny radikális, időnként túlfeszített. A konfliktuspoten
ciál sokkal erőteljesebb, mint a konszenzuskészség.
- Túllicitálás. A választási küzdelem során a választási kampány idő
szakában különösen, de a köztes időszakokban is gyakran jelentkezik a kormányzati felelősség hiányából adódó túlméretezett ígérgetés, radikális illúziókeltés.
- Rendszerellenesség. A rendszerellenesség itt nem feltétlenül demokráciaellenességet jelent, de jelen vannak a parlamentben (FKGP) és azon kívül is (például Magyar Igazság és Elet Pártja) olyan pártok, amelyek céljai között szerepel a teljes politikai elit privilégiumainak megtörése, ami feltételezhetően együtt járna radikális intézményi átalakításokkal (különösképpen a populista, „népbarát" célkitűzéseknek megfelelően).
Mindezzel együtt mégsem állítható, hogy a magyar pártrendszer a pola
rizált pluralizmus olyan típusába tartozik, amely feltartóztathatatlanul és meg- menthetetlenül halad a széthullás — a weimari szindróma — felé. Erról azért nincs szó, mert a túllicitálás, az ideologizálás és a radikális verseny ellenére néhány stabilizálható elem is felfedezhető a pártrendszeren belül: egyfelől a demokratikus jogi keretekhez való ragaszkodás, másfelől néhány olyan mér
sékelt, s egyben kormányzóképes párt jelenléte, amely képes kormányzati stabilitást adni, s végül a döntő többségben levő, mérsékelt pártok szemben
állása a populista erők radikális törekvéseivel szemben.
Ha már most arra is kísérletet teszünk, hogy a pártverseny jellegze
tességei alapján a magyar parlamenti demokrácia egészéről mondjunk valamit, akkor érdemes A rénát Lijphart tipologizálásából kiindulni,^ aki világos kritériumok alapján megkülönböztette a többségi és a konszenzuális típusú demokráciákat. Ennek alapján azt állíthatjuk, hogy a magyar demokrácia hat-hét év tapasztalatai alapján a többségi típusú demokráciák
hoz sorolható, egyfelől az alkotmányos rend néhány intézményi jellemzője (például erős, kancellári típusú kormánj^ői hatalom), de különösképpen a versengő politikai elit magatartása, beállítottsága alapján. Márpedig, ha a lijphart-i logikát hitelesnek fogadjuk el, akkor állítható, hogy a magyar- országi politikai feltételek között előnyösebb lenne a konszenzuális modell érvényesülése.