Mindezeken túl a magyarországi demokratizációnak van egy olyan általá
nos sajátossága is, amely kicsit teoretikusabb megközelítést igényel.
Magyarországon — és talán a többi kelet- és közép-európai poszt- kommunista országban is — a demokrácia mint politikai rendszer általá
nosan elfogadott normává vált, amelynek elveihez, értékeihez, követelmé
nyeihez igazodni kell, és amely a politikai cselekvések megítélésének, értékelésének alapja. Ebből következően már általánosan elfogadott a demokratikus jogrend, a jogállam követelménye is, amely egyben az intéz
mények és szervezetek létrejöttének és működési módjának alapelveit is meghatározza. Ez azt jelenti, hogy Magyarországon erős a demokratikus normák, a demokratikus jogrend és a demokratikus alapokon álló intéz- ---
---ménjrteremtés iránti tisztelet. A demokrácia fogalmi-kategoriális tekintet
ben, illetve a demokrácia mint nyelv elfogadottá, sőt alapvetővé vált, a politikai beszéd, a politikai retorika, a politikai érvelés és a politikai vita alapvető struktúráló, motiváló ereje lett.
Egészen más kérdés az — s éppen ebben mutatkozik meg a sajátos vonás — , hogy a demokratikus normáknak és jogrendnek, valamint a demokratikus nyelvnek az elfogadása mellett sokkal kisebb a bizalom a demokrácia működtetőivel, azaz a demokrácia szubjektív oldalával szem
ben. Ez azt jelenti, hogy a demokrácia elvont elfogadása nagyon gyakran nem párosul a politikai pártok egymás iránti bizalmával, azzal a kölcsönös meggyőződéssel, hogy mindenki — vagy legalábbis a mérsékelt politikai pártok mindegyike — a demokrácia elkötelezett híve, nem kívánja a demok
ratikus normákat, jogrendet, játékszabályokat stb. megsérteni. Természe
tesen mindegyik politikai erő, párt meg van győződve saját demokratiz
musáról, ám gyakran kétségbe vonja mások demokratikus törekvéseit. Ez pedig sokszor okoz kölcsönös félelmet, sőt időnként hisztérikus hangula
tot eredményez a politikai életben, ami hozzájárul egy túlfeszített konflik
tusos állapot kialakulásához. Hiányzik még az a kölcsönös tisztelet és elfogadás, a „pars pro toto" elvének érvényesülése, ami a nyugati demok
ráciák egyik fontos stabilizáló eleme. A politikai pártoknak egymással szembeni bizalmatlansága nem zárja ki annak a veszélyét, hogy egyes poli
tikai erők hatalomra kerülve a számukra nem szimpatikus politikai ellen
feleknek ha nem is megsemmisítésére, de legalábbis a demokrácia peri
fériájára szorítására törekedjenek. Vagyis még nem vált általános meg
győződéssé az a demokráciában nélkülözhetetlen alapelv, hogy minden politikai pártnak — leszámítva persze a szélsőséges, antidemokratikus csoportokat — „helye van a nap alatt", azaz a demokrácia szerves és integ
ráns részeit képezik.
Kérdés azonban: mi az oka ennek a sajátosságnak, ami a n3mgati demokráciákban sokkal kevésbé figyelhető meg?
Úgy vélem, hogy a magyarázat a n5mgati és a keleti demokráciák ki
alakulási folyamatainak eltéréseiben rejlik. Nyugaton a politikai ellen
felek, a politikai aktorok — erős társadalmi támogatottsággal és bátorítás
sal — többlépcsős folyamatban, gyakran ugyan véres összecsapásokon keresztül, mégis végső soron együttesen hozták létre az alapvető demok
ratikus intézményeket, egy kicsit talán a „nem tudják, de teszik" folyama
tában. A demokratizációnak minden egyes politikai párt, politikai szerve
zet és mozgalom részese, résztvevője, alakítója és szereplője volt, így a n}mgati rendszer egy olyan közös politikai alkotásként jött létre, amelyen belül egyben minden aktor szerves része lett a rendszernek. (Leszámítva részben itt is a szélsőjobboldali, illetve a szélsőbaloldali erőket.) Máskép
---
---pen fogalmazva a demokratikus intézmények létrehozása a 19-20. század
ban a szembenálló politikai aktorok küzdelmének mintegy eredménye
képpen, de egyben éppen e konfliktusok kezelésére p ttek létre, a demok
ratikus intézmények egyben a politikai küzdelmek játékszabályainak kere
teit adták meg — elkerülendő a véres, terrorisztikus leszámolásokat, a monopolhatalmat, a verseny diktatórikus „feloldásait" — , s ilyen módon alapvető szerepet játszottak a politikai ellenfelek egymás iránti kölcsönös elismerésében.
A fent jellemzett folyamat N5mgaton a második világháború után ért be igazán és hozott létre konszolidált állapotokat, amelyek a hatvanas
hetvenes évektől kezdve Nyugat-Európában egyértelműen lehetővé tették egy konszenzuális politikai stílusnak, stratégiának a kialakulását.®
Mindez az elmúlt évtizedekben a n}mgati demokráciák látványos stabi
lizálódásához vezetett, amely döntően a politikai aktorok egymással szembeni toleranciáján alapul. (Más kérdés, hogy az utóbbi években, különösen 1989, azaz a kommunista országokban lezajlott demokratikus átmenetek, forradal
mak óta a nyugati demokratikus intézmények — többek között éppen a párt
rendszerek is — újra, sokak által „posztmodernek" nevezett válságjelenségeket mutatnak, ám ennek elemzése túlmutat e tanulmány keretein.)
Mindezzel szemben Keleten a posztkommunista országokban, s így Magyarországon is, a demokratizáció egészen más módon zajlott-zajlik le.
Magyarország esetében nem beszélhetünk arról, hogy a politikai aktorok, pártok közös „kínlódásainak" eredménye lett volna a parlamenti demokrá
cia kialakulása. Nyugaton előbb jöttek létre a demokráciát mintegy elő
készítő politikai folyamatok, majd ezek nyomán a demokratikus intézmé
nyek, s ezzel mintegy párhuzamosan a demokratikus normák. Ezzel szem
ben Keleten, konkrétan Magyarországon, a demokratikus norma jelent meg előbb (hiszen konkrét demokratikus cselekvésre nem volt mód, viszont a n37ugati modell normája már „kéznél volt"), s csak ezek után jöttek létre a demokratikus irányultságú politikai aktorok, pártok és szervezetek — kívülről megnyílt lehetőségek következményeképpen. Lényeges különbség, hogy Nyugaton a politikai aktorok küzdelmeihez, konfliktusaikhoz a létre
jövő demokratikus intézmények mintegy kereteket adtak, s ezekbe foko
zatosan belenőttek a pártok, addig Keleten, s így Magyarországon, a szin
te néhány hónap alatt önmagukat megszervező politikai pártok és szerve
zetek számára a demokratikus intézmények nem keretek voltak, hanem tudatosan, felülről létrehozandó intézmények, vagyis célként funkcionáltak, így Magyarországon a demokrácia még nem a politikai verseny természetes terepe, kerete, hanem maga is cél, a politikai viták tétje, a politikai küzdelem érvrendszerének része. (Ugyanez érvényes a nemzet témájára is.)
Az átmenet során létrejött új, originális politikai pártok nem bele
nőttek, hanem szinte „belecsöppentek" a demokratikus intézményekbe.
(Ez végső soron érvényes a történelmi hagyományokkal rendelkező pár
tokra — FKGP, KDNP — is, hiszen évtizedekkel megszűnésük után, szin
te teljesen új pártvezetéssel ők is teljesen új kihívások elé kerültek, s lényegében érvényes az MSZP-re is, hiszen a kommunista párt jogutódjá
nak semmiféle demokratikus tapasztalata, gyakorlata sem volt.) Minden egyes politikai párt új, originális, ismeretlen volt a többiek számára, s ha ehhez hozzávesszük a pártelitek közötti meghatározó szerepet játszó kul- turális-ideologikus törésvonalakat is, akkor máris készen kapjuk az ered- ménjTt: az egymás iránti nagyfokú bizalmatlanságot. Magyarországon a demokrácia nem úgy jött létre, hogy a demokratizáció folyamatában min
den egyes politikai aktor elegendő mértékben és meggyőzően bizonyíthat
ta volna a „többiek előtt" demokratikus elkötelezettségét, politikai szándé
kainak őszinteségét és megkérdőjelezhetetlenségét. Ennélfogva olyan állapot alakult ki, amelyben minden párt önmagát demokratikusnak gon
dolja, viszont a politikai ellenfelek legtöbbjével kapcsolatban minimum kételyeit fogalmazza meg.