Fiatalok a salói köztársaságról
Mi késztette az olasz fi atalo-kat arra, hogy lemondjanak a nyugalomról, s beálljanak az Olasz Szociális Köztársa-ság hadseregébe, kimenjenek a frontra és harcoljanak az angolszászok és a partizánok ellen, amikor már sok fasisz-ta vezető elvesztette hitét a győzelemben?
Giuseppe Bottai az elsők között ismerte fel, hogy a fasizmus ideje lejárt. Ezt írta 1944. február 21-én: „Kivel tartasz Olaszország? Ne a németekkel, akik nevetségessé teszik a szent csatakiál-tást – Róma vagy a halál! –, s ne az angolszászokkal, akik felszabadítanak minket, miközben lerombolják civilizációnkat, ne a Bariban szerveződő hat párttal, akik egy ideológiailag támogathatatlan kompromisszumba bonyolódtak.”
Sok fi atal Salo mellett döntött. De miért? Visszaemlékezéseik alapján szeret-nénk bemutatni motívációikat. Hogyan látták a háborút azok a fi atalok, akik lelkileg sérülékeny időszakban, a serdülőkor elmúltával identitásukat keresték.
Mikor körbe néztek és látták, mi maradt meg az őket formáló világból. Milyen motívumok formálták a fi atalok azonosságtudatát, amelyet oly fáradságosan és fájdalommal telve kerestek. A nemzet? A haza? Az állam? A kötelesség? A be-csület? A méltóság? A bátorság? Az őszinte, baráti, kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolatok? Az önkéntesek drágán fi zettek eszméikért.
*
Az olasz fasiszták, akik hittek az olasz-német tengely legyőzhetetlenségének le-gendájában és Mussolini tévedhetetlenségében, váratlanul elképzelhetetlen hely-zettel szembesültek, amikor III. Viktor Emanuel leváltotta Mussolinit kormány-fői tisztségéből. Az angolszászok partraszállása és előrenyomulása következtében minden fasiszta szerveződés ellenállás nélkül felbomlott. A fi atalok asszisztáltak az olasz fegyveres erők egyre erőteljesebb felbomlásához, az 1943. szeptember 8-án bejelentett fegyverszünethez, a király és kormányának szökéséhez, a
hadse-reg széteséséhez. Eközben a németek megkezdték az olasz területek elfoglalását, s azon olasz katonák lefegyverzését és internálását, akik nem álltak oldalukra és nem engedelmeskedtek nekik. Az olasz hadsereg úgy olvadt el, mint hó a napsü-tésben. Néhány száz hivatásos tiszt csatlakozott a partizánokhoz, de a reguláris hadsereg, a katonai apparátus összességében teljes értetlenséget mutatott a balol-dali ellenállással szemben.
Miután kikiáltották a salói köztársaságot, Mussolini elkezdte szervezni álla-mának védelmét. De a köztársasági hadsereg előbb született meg, mintsem Mus-solini gondolta volna. Bandákban született meg – nem lehet másképpen megha-tározni azokat az önkéntes formációkat, amelyek itt-ott összegyűltek a hirtelen előkerült jövőbeli hadvezérek parancsára, a Mussolini iránti hűség jegyében. Mi-előtt létrejött volna a honvédelmi minisztérium, ezek a formációk már léteztek, s csak vezetőiktől függtek.
A németek engedélyezték megalakulásukat, de markukban tartották őket. Elég volt megtagadni tőlük a benzint, s elvenni 3-4 autót. Csak propaganda-célokra kellettek. Aztán ott voltak még a csendőrök, jól-rosszul szervezett egységekben.
A fasizmus bukása után időnként néhányan eltűntek, átálltak a partizánokhoz.
Sokan kivártak. Aztán eljött a döntés napja, amikor a fasiszták parancsot adtak, hogy lépjenek be a Köztársasági Nemzeti Gárdába (GNR).
Itt voltak még a Fekete Ingesek, a volt squadristák, a MVSN fegyveresei, akik újra beálltak a sorba remélve, hogy a dolgok visszatérnek a korábbi kerékvá-gásba.
A GNR egységeinek erkölcse nem volt magas, mert a katonák nagy része csak az illetékes hatóságok fenyegetésére jelentkezett a hadseregbe. Kedvezőtlenül ha-tott a csapatok erkölcsére a félelem, hogy miután felfegyverezték és besorozták őket a német egységekbe, kiviszik őket az orosz frontra.
A lakosság közömbösen viszonyult a GNR iránt, mert nem bíztak hatékonysá-gában. A behívót kapott 180 ezer fi atalból mindössze 87 ezren jelentek meg.
A Fekete Ingesek az utolsó kísérlet volt arra, hogy katonailag szembeszálljanak a partizáncsapatokkal, a Vörös Brigádokkal, amelyek egyre erősödtek. A fő cél az volt, hogy lelkesedést öntsenek a Köztársasági Fasiszta Párt híveibe. Életet lehel-jenek a pártba. Pavolini elhatározta, hogy militarizálja a pártot, hogy fi zikailag is részt vállaljanak a harcból.
Gondoskodni kellett a csendőrök lecseréléséről, csökkenteni a csendőrség je-lentőségét, felváltani őket a GNR-rel, amely nem rendelkezett a szükséges lét-számmal ahhoz sem, hogy legalább a városokban fenntartsa a közrendet.
Nők is részt vettek a köztársaság védelmében. A kisegítő erőket hatezer fős női kontingens alkotta; először fordult elő az olasz történelemben, hogy női
önkén-teseket soroztak be. 1944. április 18-án minisztériumi rendeletet adtak ki, hogy állítsanak fel új katonai egységet a 18–45 év közözötti nők számára. De csak na-gyon fi atalok léptek be. Háromféle szolgálatra volt lehetőség: a Női Kisegítő Szol-gálat, a Fekete Ingesek és a Decima Mas, amelyekbe akár már 15 évesen is be lehetett lépni. A kisegítő erők normális esetekben nem voltak felfegyverezve, de a kiképzés folyamán elsajátították a fegyverhasználatot. A Fekete Ingesek között harcoltak a köztársasági fasizmus „tiszta és kemény” hívei. Néhány női egység pisztollyal és géppuskával is büszkélkedett, s néha részt vettek a partizánok elleni razziákban. 1945 áprilisában hatezren voltak. Végül ott voltak az „Ezüstrókák”, a legromantikusabb és legkalandosabb egység. A németek képezték ki őket, női és férfi harcosok voltak, akiknek az ellenséges vonalak mögé kellett beszivárogni.
A nők közül kb. háromszázan haltak meg; nagy részük 1945 áprilisában és máju-sában, miután megkínozták, és gyakran megerőszakolták őket.
Ahogyan a lányok látták
Edda Ciano grófnő mesélte: „a Szociális Köztársaság védelmében részt vett nőket a következő okok mozgatták: egy tágabb azonosságtudat keresése, egy defi níció görcsös szükségessége, amely nem csupán minden olasz hazáját foglalja magában (ez több mint a fasizmus), de kibővült az öntudattal, hogy harcoljanak egy meg-gyalázott eszméért”.
A Szociális Köztársaság idején a kisegítő nők választották sorsukat; főszerep-lőkké váltak, s a fasizmus története már nem csak a férfi akról szólt. Szinte mind-annyian fi atal lányok voltak és mindmind-annyian önkéntesek. Mit tudhatott a (politi-kai) jóról, és a (politi(politi-kai) rosszról egy fi atal lány?
Az ártatlanság a hihetőség garanciája volt. Megragadta őket a történelem hul-láma és elmerültek a polgárháború viharos tengerében. Életük intenzívebb volt, mint a katonáknak. Ugyanazt az egyenruhát hordták, ugyanazt a szürkészöldet, s készek voltak életüket áldozni. Felfogták a rendkívüli érzést, hogy nőként lép-hettek be a történelembe.
Carla Saglietti harcosnak tartja magát, s így írt döntéséről: „Cselekednem, lép-nem kellett valamit. Azt mondtam magamban: Carletta, az amerikaiak egyre job-ban előre nyomulnak, már elérték a gót vonalat, egy nap szembesülni fogsz azzal, hogy semmit sem tettél a te Benito Mussolinidért, akit egy szaros király elárult.
Tényleg egy fasiszta kislány voltam. Mi egyéb lehettem volna? Át voltam itatva az iránta való hűséggel. Apám, anyám, mindenki fasiszta volt. Derék emberek voltak a szüleim. Jelentéseket, tudósításokat írni a Via Montin nagyon nyomasztó volt.
Panaszkodtam s egy szép napon, 1944 októberében oda jött hozzám az egyik tár-sam. – Találtam valami izgalmasat a számodra. Keményen ránéztem. Mit tudna nekem felkínálni? Maria Angela a Volpi Argentate újonca volt.
Otthon a mama félt. Azt mondtam neki. – Tudod, belépek egy különleges kém-csoportba. Erre ő: – De még nagyon fi atal vagy. Erre én: – Nézd mama, ez a fi atal lány elmegy az engedélyeddel vagy anélkül.”
Arnalda Cruciani a Köztársasági Nemzeti Gárdában harcolt. 17 évesen csatla-kozott a Szociális Köztársasághoz. Mert úgy nevelték, hogy szeresse hazáját, job-ban, mint Mussolinit. „Így nőttem fel. Ez egy becsületbeli ügy. Mi, fi atal fasiszták még tudtuk, mi a becsület. Szabadságunk a fasiszta Olaszországban valósult meg.
Mindannyian készek voltunk a legnagyobb áldozatra”. A fasiszta femminizmusról beszélt, a katonai egyenruhában hangoztatott női identításról.
Rossella Ferrero, Nadia Sala és Alda Turola mesélte: „Elvörösödtünk a haragtól és a szégyentől, amikor láttuk a férfi akat, hogy eldobják egyenruhájukat és haza menekülnek. Egy kiáltás visszhangzott Olaszországban: családunk van. Mi készek voltunk felvenni a fegyvereiket.”
Fiorenza Ferrini 17 éves volt. Azt mondta: „Belépni a hadseregbe erkölcsi kérdés volt. Az adott szó kötelezett, még akkor is, ha a németeket nem kedveltük”.
Elsa Ravelli így emlékezett: „Nem tudom szégyelni a fi atalságomat. Mussolininek nem esküdtünk hűséget, de Olaszországnak igen. A hazához való hűséget akkori-ban komolyan vették. Nem hiszem, hogy hasonlít a mai hazához. Talán azt mond-ják Önök, hála istennek. Én nem tudom ezt mondani. Nem tudom, mire gondol-nak, amikor azt mondják: haza. Látják, a mi hazánk egy olyan dolog, amely be-lülről hat. Nem az agyban van, amely gondolkodik, feloszt, vizsgál, elgyávul. Nem:
a vérben. Egy olyan dolog, amely nem mindig fényes, de lángra lobban, amikor a történelem hívja. Engem és a többi lányt is hívott a történelem. És elmentünk.”
Egy névtelen mesélte: „Soha nem értettem meg a tanult emberek polgárhábo-rúról adott magyarázatát. Amikor egy testvérnek fegyverre van szüksége, hogy megvédje magát egy másik testvérétől, egyik felet sem lehet győztesnek nevezni.
Sőt nyomorúság, zűrzavar, félelem lesz a vége, mindenekelőtt félelem, s így nem leszünk képesek megérteni egymást. Harag, gyűlölet, hálátlanság a műveletlen or-szág gyümölcse.
Én tudom, mert a véremmel fi zettem 1945. április 25-én és azt követő napokban.
Azt mondják nekem: – Ma vannak pártok, demokrácia van –. Nem a pártok tesz-nek naggyá egy népet, nem is a demokrácia, hanem a gondolat és az akarat egy-sége, hogy mindenki saját maga legjavát adja a hazának, kizárván az árulókat és haszonlesőket, akik mikor a hazáról van szó, csak saját hasukra és pénztárcájukra gondolnak.
A hazaszeretetért meg lehet halni. Ez a hűség sok sebbel jár, és néha el lehet jutni addig a pontig, hogy mosolyogva fogadják a halált. Én, a fasiszta lány ezt így gon-dolom. Én, a kisegítő B., aki elvörösödik, ha egy bajtársa hosszasan néz rám.
Büszke voltam a testemre, de féltettem is. Gondoltam, hogy a jövőben a testem a legtisztább ajándék lesz annak a férfi nak, akivel össze fogok házasodni. A tiszta-ság, nekünk egyszerű lányoknak, behatolt mindenbe, ami megmutatta hétköznapi életünket. A tisztaság, bocsássatok meg, ha így beszélek róla, összeolvad a létezés örömével, a játékokkal, a természet édességével, a nappal és a csillagokkal. A tisz-taság erő és öntudat is volt. Szeretnék más szavakat találni, de öreg vagyok és beteg.
És a tisztaság összeolvadt a hazával is. Olaszországgal és a fasizmussal. Bolond-ságnak tűnik. Számomra nem. A tisztaság számomra eszköz volt, hogy kifejezzem magam. És mindebben szeptember 8-a után ott volt az akarat, hogy eltörölje az árulás és a fegyverletétel szégyenét. A tisztaság továbbá egy belső visszahatást is jelentett 1944–45-ben, a polgárháború szomorú napjaiban, amit nem tudok meg-magyarázni. Tiszta voltam és harcoltam egy olyan dologért, ami számomra jogos és tiszta volt. Ez volt tehát az én tisztaságom, mielőtt elvették volna tőlem. Ez volt minden lány közös kívánsága. A fegyverszünettel az öregek: Viktor Emanuel és Pietro Badoglio bemocskolták a fi atalságot és elárulták a hazájukat.”
Marina Addis Saba éles megfi gyelője annak a kulturális és lélektani világnak, amelyben a fasizmusban felnőtt fi atalok éltek. Ezt írta:
„Róma összes diákja, akik 1932–33-ban között születtek, összegyűltek, hogy megtekintsék a Forradalmi Fasizmus felvonulását, amelynek szervezésében részt vettek a kor legfontosabb művészei, s ahol felvonult gárda, és egyszerű katonaként a miniszterek, akadémikusok és tábornokok.
Az egész országban különvonatokat, autóbuszokat, iskolai és üzemi kirándulá-sokat szerveztek, hogy lehetővé tegyék az olaszoknak, mindenekelőtt a fi ataloknak a zarándoklatot, amelyet a nemzet szentélyének tekintettek, és amelyben a nemzet legféltettebb emlékeit őrizték.
Beszéltem külföldi turistákkal, akik 10–12 éve nem jártak Olaszországban.
A változás hatalmas volt. A vasút a legjobb volt Európában, a járványok megszűn-tek, a tiszta utcákat hosszú fasorok övezték. A vasút villamosításával kísérleteztek.
Mérnökeink is ezen dolgoztak.
Az Alpokban a vonatok már elérték a 100 kilométeres óránkénti sebességet. Az olaszok folyamatosan dicsekedtek vállalkozásaikkal.
E rendszer közepén egy mitikus személyiség állt, az új idő névadó hőse, Musso-lini, a Duce. Úgy jelent meg nekünk, mint egy igazi áldás, amely istentől ered: meg-fontolt, éber, tévedhetetlen, mint egy istenség, aki az égben őrködik sorsunk felett és megvédi a fi atalok jövőjét. Külföldi államfők csodálják, költők dicsőítik, írók
magasztalják, az egyház a gondviselés emberének tartja. Egy idő után végül még ellenzői is az egészségéért aggódnak.”
A lányok döntésének okai
A családban, az iskolában, az egyesületekben tanáraik fasiszták voltak. A női kisegítő szolgálat asszonyai tehát a fasizmus termékei voltak és később mind-annyian az antifasizmus termékei lettek. Az olasz emberek, akik a Saloi Köz-társaságért harcoltak, szükségét érezték annak, hogy higgyenek egy istenségben, Mussoliniben. Azzal a reménnyel áltatták magukat, hogy teljesen vissza lehet állítani dicsőségét a július 25-ét követő bukás után. Létezésüket a Duce formálta meg. A nők számára a vita inkább szenvedélyes.
Ugyanezt lehet elmondani ellenfeleikről, a partizánokról. Különböző pólusú energiaforrásból nyerték erejüket, még akkor is, ha sok esetben kényelmesebb volt belépni az ellenállásba, főleg a konfl iktus végén. Azt mondták: a fasizmus ká-bítószer. Ez a magyarázata annak, hogy az olasz nők a történelem folyamán elő-ször egyenruhát öltöttek és egy veszett ügyért harcoltak? A szóbeli történelemnek nincs határozott formája, nincsenek tézisei, archívumai, és azoknak a szavaiból tevődik össze, aki átélték.
A végkövetkeztetés tézisek kavalkádja: fekete feminizmus, haza, matriarhátus, a szép halál keresése a Szociális Köztársaság végső határán.
Paolo Crebet pszichológus, a Sienai egyetem professzora úgy vélte: „a női la-kosság haza-felfogása a földhöz kapcsolódott és nem egy politikai egységhez. A fa-sizmus kiváltságokat adott a nőknek. Felismerte a nők hatalmát, ami akkoriban széles látókörű tervezetnek számított. Felismerték az otthon, a család és a gyerme-kek eszményét. A fasiszta szombat olyan nap volt, amit elvettek az iskolától, hogy a családoknak adják.
A hazát úgy fogták fel, mint a földet, mint a saját föld iránti büszkeséget. Az asszonyok látták, hogy elismerik jogaikat, sport-játékaikat, amelyeken részt vehet-tek, amelyek az olasz családok találkozási pontjai lettek.
A fi atalság a fasizmus szellemisének központi eleme volt. A fasiszta társadalom fi atalpárti volt. Nem a hierarchia jellemezte. Az államfőnek is tornászni kellett és minisztereinek is át kellett ugraniuk a tüzes karikán. Ez a látvány tetszett a nőknek és vonzereje volt. A fi atalosság képzete, amelynek a nők is részesei akartak lenni, tudatosan vagy kevésbé tudatosan; ugyanolyan jogokat akartak birtokolni.
A kisegítő szolgálatba való belépés a nők számára az utolsó kísérlet volt arra, hogy megvédjék eszményi jövőjüket, eszményi utódjaikat.
A föld megvédéséhez tartozott még a fi úk és a fasizmus segítségével kialakult női identitás védelme. Nem az öregek védelmében fogtak fegyvert. Az eszmék elárulá-sán és a savojaiak szégyenteljes áruláelárulá-sán kívül a nők felfogták, hogy szerzett jogaik veszélyben vannak, megsemmisítik és felváltják őket az új társadalom angolszász eszményei. Védték a földet, a kiváltságokat és a fi atalságot. És védték mindenek-előtt önmagukat.”
A fi úk döntésének okai
Benito Bollati írta: „szerettem az én munkás népemet, amelyik a háború folyamán szenvedett a távoli fronton lévő fi aiért, azokért, akik elestek, és szenvedtek az éle-lemhiány és a bombázások miatt. Éreztem a vágyat, hogy köztük legyek és velük együtt énekeljem az a himnuszt, amit csodálatosnak tartottam, és ami lelkesített.
De ezzel együtt gyűlöltem azt a népet, amely, amikor érezte erejét, mert sokan voltak, átadta magát az egyes emberek vagy kisebb csoportok elleni erőszaknak, és lerombolt mindent, amit az osztályellenség szimbólumának tartott.
Szerettem, azokat, akik készek voltak, hogy akár keményen harcoljanak eszméi-kért, és azokat, akik, amikor 1918-ban visszatértek a frontról, felléptek a csőcselék-kel szemben, amely leköpte kitüntetéseiket.
De gyűlöltem azokat, akik miután győztünk, szövetséget kötöttek a gazdagokkal és a papokkal, megtagadták az eszméket, meghamisították a kezdeti lelkesedést, a tüzes karika átugróivá, a hiúság és a gyengeelméjűség szimbólumává váltak.
Éreztem, hogy választanom kell; nem maradhattam tétlen, de nem sikerült meg-választanom a követendő utat, amely bármelyik is legyen, meghatározza későbbi életemet.
Csak később értettem meg, hogy kétségeim és végső elhatározásom abból a kul-turális környezetből eredt, amely teljesen fogva tartott, és amely részben önkénte-lenül bennem és részben bizonyos dolgok összekapcsolódásával alakult ki, amelyek közül többek később antifasisztává váltak.”
(Benito Bollati önkéntes: 1926-ban született Canegrate-ban (Milánó), ügy-véd. 1943 szeptemberében 18 évesen csatlakozott a Szociális Köztársasághoz a Canegrate-i Fascio felügyelője és a „Resega” brigád parancsnoka volt. A háború végén a Rendkívüli Törvényszék kollaboráció vádjával elítélte, s 18 hónapot töl-tött különböző olasz börtönökben.)
Enrico Cestari mesélte: „Valójában árulás történt. Ezen a ponton érett meg ben-nem a tiltakozás, amely arra késztetett, hogy belépjek a köztársaság hadseregébe.
A barátaim is így vélekedtek. Mindenki azonos véleményen volt: meg kell bosszulni
az árulást, meg kell menteni a becsületet, emlékezni kell a hősiesen elesett olaszok-ra, akik a hazát védték.
A bátorság iránti tiszteletünk nem engedte meg a bizonytalanságot. Mussolini kiszabadulása után a Németországból intézett beszédében, s Graziani tábornok felszólította a fi atalokat, hogy fogjanak fegyvert. A Fasiszta Párt helyi szinten való újjáalakulása, a szélsőségesen hazafi as beszédek, amelyeket az új pártitkár és he-lyettese, egy fi atal, frontot megjárt tiszt tartott, fontos szempontok voltak döntésem meghozatalakor. Ezenkívül, hogy ki az ellenség? Nem volt kétséges számomra. A szövetségesek elárasztották Olaszországot és városainkat válogatás nélkül bom-bázták.”
(Enrico Cestari önkéntes: 1925-ben Migliarino-ban született; 1943 októberé-ben önként belépett a Szociális Köztársaság Tagliamento nevű légiójába. Bebör-tönözték, majd a szövetségesek Coltano-i koncentrációs táborába internálták.
1945 októberében szabadult.)
Piero Sebastiani írta: „A helyzet eléggé zavaros volt. A tények alapján nem le-hetett dönteni; csak a becsület és becstelenség között lele-hetett választani; menteni a bőrünket, esetleg elnyerni a győztesek jóindulatát. Sokan ezt választották.
Harcolni a civilizáció nevében, a demokrácia, a szabadság, a történelmi antifa-sizmus politikai része volt, de a fi ataloké is, akik saját maguktól így jutottak el a megtagadhatatlan üdvözüléshez. Kevesek nagyon bátor döntéséről van szó, akik az életüket kockáztatták. A végső erőfeszítés nevében, amely jár a legyőzötteknek
A becsület a harc folytatását követelte a német bajtársak oldalán, a vereség és a halál nagy valószínűségével. Kevés olasz hitt már a mítoszokban: Róma dombjai-nak sorsszerűségében és abban, hogy Olaszország az élet tanító mestere.
Nem volt senki, aki valami eredeti dolgot tudott volna kitalálni, egy új és meg-valósíthatónak hitt hősiességet, ezért a fasizmusban kellett bíznunk. Reménykedni abban, hogy létre tudunk hozni egy tiszta mozgalmat, amely képes újra megerő-síteni azokat a célokat, amelyek kezdettől fogva adottak voltak. És ha a becsület valamilyen módon egy független és végtelenül igazságos érték, a politikai tartalma nem kevésbé.
A városomban egy olyan fi atalokból álló csoport tagja voltam, akik készek voltak Olaszország becsületének védelmét felvállalni. Csoportunkban nem csak fasiszták voltak és olyanok, akik helyre akarták állítani a közrendet és a már bukott rend-szert, hanem olyanok is, akik romantikus eszméktől hajtva meg akarták védeni hazánkat bárkivel szövetkezve, aki hajlandó őket ebben támogatni. Az első, ve-zetés nélküli napokban szabadon vitatkoztunk. Abban egyetértettünk, hogy köte-lességünk harcolni a német csapatok oldalán, de politikai nézeteink meglehetősen eltérőek voltak. Voltak köztünk vakbuzgó katolikusok, türelmetlen világiak,
köz-társaságiak, akik bármiféle egyeduralom ellen voltak; másoknak csupán III. Viktor Emanuel személye ellen volt kifogásuk, a királyság intézményét meg akarták tar-tani, nem Umberto herceget akarták trónra juttatni, hanem a fi ait, voltak zavaro-dott, de szilárd elkötelezettségű szocialisták, mint én. Mások alapvetően liberálisok voltak, s ott voltak még azok a megrögzött fasiszták, akik még mindig hittek abban, hogy a Duce-nak mindig igaza van és minden poklon át követik. Politikai egység nem volt, egy valami kötött össze minket, harcolni Olaszország becsületéért.
A fasizmus bukásának oka hatalmi kérdés volt; nem volt hozzá köze sem a
A fasizmus bukásának oka hatalmi kérdés volt; nem volt hozzá köze sem a