Felpörgetve a csatába
: Németországban piacra került a Pervitin, a manapság speedként ismert izgatószer – : a Wehrmacht ajzószerként kezdte alkalmazni
tavasz: Gerhard Orzechowski kieli gyógyszerész a katonák számárs elkészítette a D-IX.
tablettát, amely kokainból, Pervitinből, Eukodalból s morfi umpreparátumból állt szeptember – április: a hadsereg egészségügyi felügyelete alkoholos
befolyá-soltság miatti halálesetet regisztrált
. április – : német kamikaze pilóták az Odera több tucatnyi hídját rombolták le a Berlin felé nyomuló Vörös Hadsereg előtt
Mámorosan a csatába:
drogok és alkohol a Wehrmachtban
„A szolgálat kemény, ezért meg kell értenetek, hogy csak 2-4 naponta írok. Ma főleg a Pervitinről szólok”
– írta szüleinek és testvére-inek 1939. novemberében a Lengyelországban katonás-kodó 22 éves Heinrich Böll, a háború utáni első német irodalmi Nobel-díjas. 1940 májusában ismét Pervitint kért szüleitől, hogy legyen egy kis készlete szükség esetén. A második világhá-borúban számos Wehrmacht katona Pervitinnel felajzva indult a csatába, főleg Lengyelországban és Franciaországban.
A manapság speedként ismert izgatószer a Wehrmacht csodaszerévé vált.
A berlini Temmler-művek által kifejlesztett metafetamin preparátumot 1938ban dobták a piacra, s a polgári lakosság rendkívül kedvezően fogadta. Így felfi -gyelt rá Otto Ranke, a berlini katonaorvosi akadémia hadpszichológiai intézeté-nek vezetője is. Az adrenalinhoz hasonló amfetamin riadókészültségbe helyezi a szervezetet. A legtöbb esetben növeli az önbizalmat, a koncentrációkészséget és a kockáztatási hajlamot, csökkenti a fájdalmat, éhséget és szomjat, valamit az elalvási kényszert. 1939 szeptemberében Ranke 90 diákon tesztelte a szert, majd alkalmazását javasolta a Wehrmachtban.
A csapatoknál történő kipróbálása során előbb a lengyel hadjárat teherautó vezetőit látták el az „ébren tartó szerrel”, majd 1940 első felében több mint 35 millió tabletta Pervitint és annak enyhébb változatát, az Isophant szállítottak a szárazföldi hadseregnek és a légierőnek. A három milligramm hatóanyagú tab-letták OBM titkos elnevezéssel kerültek a Wehrmacht egészségügyi részlegéhez és onnét a csapatokhoz. 2 tabletta 3–8 órás ébrenlétet, kétszer 2 tabletta pedig rendszerint 24 órás talpon maradást biztosított. A hadvezetés az erős izgatószert akkor alkalmazta, amikor szokatlanul nehéz igénybevételt követeltek a katonák-tól. Hatása lenyűgöző volt. 1942 januárjában a keleti fronton egy ötszáz fős német csoport igyekezett kitörni a Vörös Hadsereg bekerítéséből, s a mínusz 30 fokos hidegben, a derékig érő hóban a katonák hat óra elteltével már csak feküdni akar-tak. Ekkor Pervitint osztottak ki számukra, amelynek már fél óra után érződött a hatása. A katonák rendesen, sorban meneteltek, bátrabbak voltak és részt vettek az eseményekben.
Az orvosok fi gyelmeztettek arra, hogy a regenerációs időszak egyre hosszabbra nyúlik s a tabletta állandó szedésekor hatása gyengül. Nagyritkán egészségügyi problémák is jelentkeztek: izzadás vagy vérkeringési elégtelenség, sőt néhány ha-láleset is előfordult. Leonardo Conti birodalmi egészségügyi vezető – Hitler asz-kéta-tézisének híve – a tabletta használatának korlátozásán fáradozott, de kevés eredményt ért el. 1941 júliusában ugyan a Pervitin az ópium-törvény hatálya alá esett, de még ebben az évben is tízmillió tabletta került a csapatokhoz.
A háború vége felé a nácik a katonák csodaszerén dolgoztak. 1944 tavaszán a kieli gyógyszerész Gerhard Orzechowski elkészítette a D-IX. tablettát, amely öt milligramm kokainból, három milligramm Pervitinből és öt milligramm Eukodalból, a fájdalomcsillapító morfi umpreparátumból állt. Manapság ennek birtoklásáért minden dealer börtönbe kerülne. A drogot a kisebb típusú tenger-alattjárók személyzetén próbálták ki.
A népi drogként ismert alkoholt szintén kedvelték a Wehrmachtban. „Csak egy fanatikus tagadhatja meg ezt az élvezetet a katonától, amely ellazítja a csata bor-zalmai után és növeli életörömét” – írta Walter Kittel vezérkari orvos az alkohol-ról. A tisztek jutalomként osztogatták a legénységnek, a szeszt pedig kantináru-ként árusították, így a katonák zsoldja is a hadseregnél maradt.
1940 nyarán, a Franciaország elleni győzelem után Hitler megparancsolta, hogy az alkoholos befolyásoltság alatt elkövetett bűncselekményeket szigorúan torolják meg. De a likőr csábítása erősebb volt, mint a Führer fenyegetése. Egy évvel később Walter von Brauchitsch hadsereg-főparancsnok az alkoholfogyasz-tással összefüggő súlyos erkölcsi és fegyelmi vétségeket (verekedések, balesetek, beosztottak bántalmazása, az elöljárók elleni tettlegességek) állapított meg,
ame-lyek veszélyeztették a fegyelmet. A hadsereg egészségügyi felügyelete 1939 szep-tembere és 1944 áprilisa között 705 alkoholos befolyásoltság miatti halálesetet regisztrált. E számok bizonyosan jóval magasabbak, hiszen a közlekedési- és a fegyverrel történő balesetek és öngyilkosságok is állandóan az alkoholfogyasz-táshoz kapcsolódtak.
Az egészségügyi tiszteket utasították, hogy az alkohol- és kábítószerfüggőket gyógy- és gondozó intézetekbe utalják be. Itt az ellátást korlátlan ideig biztosí-tották. A kábítószer-élvezőket „az örökletes betegségben szenvedők utódlásának megakadályozására” hozott törvény értelmében kényszerű sterilizáció vagy eu-tanázia várta.
A katonák között gyakori volt a metilalkohol fogyasztása miatti megvakulás és haláleset. 1939-től a nem szándékos halálos mérgezések között ez állt az első he-lyen. 1942 őszén elrettentő például agyonlőtték azt a Norvégiában szolgáló tisz-tet, aki öt liter metilalkoholt adott el likőrkészítésre katonáknak. Közülük több megbetegedett, s kettő meghalt.
A háború borzalmainak feledésére azonban a katonák minden eszközt igénybe vettek. Veszélyeinek ismerete ellenére a háború során a sebesültek és az egészség-ügyi személyzet soraiban növekedett a morfi umfüggők száma. A nyugati védőfal egyik kis falujába helyezett orvosok magukon kísérleteztek: a napot egy vizespo-hárnyi konyakkal kezdték, amelybe két morfi um injekciót spricceltek. Délben a kokainhoz nyúltak, este pedig a Hyoskin nevű, gyógyszerként használatos alka-loidot vettek be.
A morfi nizmus elterjedésének megakadályozására Otto Wuth tanácsadó-pszi-chiáter azt javasolta, hogy a kezelés során kábítószerfüggővé vált sebesülteket az illető Gau (náci közigazgatási egység) orvosi kamarája központilag kezelje. Itt legálisan ellátják őket morfi ummal, vagy rendszeres ellenőrzés mellett elvonókú-rára küldik őket. Ezzel elejét veszik, hogy a kábítószerfüggés egész csoportokra átterjedjen.
A náci vezetés óvatosabban járt el a háború alatt kábítószer-függővé lett ka-tonákkal, mint az alkoholistákkal. Előbbiek esetében a Wehrmacht kártérítési igényektől tartott, hiszen a drogokat a hadsereg osztogatta.
Német kamikaze pilóták
1943-tól Heinrich Lange, az elkötelezett náci vitorlázópilóta és századparancsnok feletteseinek az öngyilkosságot is vállaló, önkéntesek által vezetett siklóbomba kifejlesztését javasolta. A hajtómű nélküli „siklóbombát” gyakorlott vitorlázó
pi-lóta irányítaná a célra: az inváziós fl otta hajóira, hidakra és más fontosabb célok-ra. Az őrültség vádját elkerülendő racionális és hideg számítással állt elő. Minden német katona három ellenséggel áll szemben, ezért a kereskedőkhöz hasonlóan kell számolni és kalkulálni – vélekedett. A halálbevetések a győzelemhez szük-séges mértéken felül megnövelnék az ellenség halálos áldozatainak számát; egy elsüllyesztett csatahajó esetében az arány 1:1500 lehetne. E fegyver azonban so-hasem jutott tovább a kísérleti szakasznál.
Lange azonban rövidesen megkezdte halálegysége toborzását. A jelentkezők aláírtak egy nyilatkozatot is, hogy a totális bevetés során életük feláldozására is hajlandók. 1944 februárjában már 80 önkéntesről jelentett feletteseinek, akik közül 17-en aláírták a „halál-záradékot” is. A fanatizált fi atalok a háború meg-nyerése érdekében még erre is vállalkoztak.
1944 szeptember közepén Lange emlékiratban javasolta a Luft waff e vezérkari főnökének New York bombázását. A távolsági bombázók csak az odafelé vezető repüléshez szükséges üzemanyagot vinnék magukkal, lemondva a visszatérésről.
Ehelyett robbanóanyagot vinnének magukkal, amellyel „egy New York-i felhő-karcoló alsóbb emeleteibe csapódnának, ha az építészek is úgy vélik, hogy ezután az épület összeomlik”. Elöljárói azonban ekkor még nem sokat konyítottak a ké-sőbbi, szeptember 11-i merénylethez meghökkentően hasonlító terrorakciók-hoz, s maga Hitler is szkeptikusan állt hozzá. Amikor 1944 februárjában Hanna Reitsch, a legendás pilótanő is felvetette neki az öngyilkos bevetések ötletét, gyor-san leintette az egyébként általa nagyra becsült asszonyt. A német hadi helyzetet még nem tartotta olyan reménytelennek s aktuálisnak, hogy ilyen bevetésekhez folyamodjanak.
A légi fegyverkezés technokratái csak 1945-ben változtatták meg véleményü-ket. De már csak a kis „Mistel” összebarkácsolt típusáig jutottak el. A nagyobb gépről indított kis gépet az ifj ú, gyakorlatlan pilótáknak teljes gázzal kellett rá-vezetniük a B-17-es amerikai „repülő erődökre”. Végül is tisztázatlan, hányan vá-lasztották a mennybemenetel e formáját.
Egyedüli bizonyosság, hogy 1945. április 16-án és 17-én német kamikaze piló-ták az Odera több tucatnyi hídját rombolpiló-ták le a Berlin felé nyomuló Vörös Had-sereg előtt. Robert Fuchs vezérőrnagy, a Luft waff e 1. hadosztályának parancsno-ka az önkénteseket előző este meghívta a Berlintől délre fekvő Jüterbog repülő-tér tiszti kaszinójába, ahol a „Berlin és Odera közötti nagy katlan-csatáról” és a szovjet erők megsemmisítéséről vizionált. A következő két napon összesen 39 pilóta szállt fel Me-109 és Focke-Wulff vadászgépeikkel az öngyilkos terv végre-hajtására. De csak 17 jutott célba, a többieket a légvédelem lelőtte, vagy elvétették a célt. Az értelmetlen akciók katonai jelentősége a nullával volt egyenlő. A szovjet
katonák napokon belül kijavították a károkat, s az előrenyomulás folytatódott.
Az őrült akció értelmetlenségét egyébként azok a tisztek is gyanították, akik e bevetéseket sürgették.
A náci hírszerzőszolgálatok csődje
A 38 éves kelet-porosz náci ügynök, Werner von Janowski kis csónakjával egy 1942. november eleji sötét éjszakán New Carlislénél partra szállt a kanadai keleti parton. Azzal a feladattal érkezett, hogy információkat szerezzen a kanadai hadi iparról és kémhálózatot építsen ki. Amikor nedvesen és átfagyva kora hajnalban bejelentkezett egy kis szállóban, azonnal feltűnt viselkedése. Érvényes, de régi bankjeggyel fi zetett, belga cigarettája már a háború kezdete óta nem volt kapható Kanadában, s mikor kijelentette, hogy éppen most érkezett a busszal, a hotel-tulajdonos gyanút fogott, és hívta a rendőrséget. Szerdáig ugyanis nem érkezett busz a faluba. A Bobbi hadművelet meghiúsult.
Számos ilyen kudarc jellemezte a második világháború kémtörténetét. Sok ország vallott csődöt a titkos háborúban. A francia hírszerzőszolgálat 1940 ta-vaszán nem tudta meg, hogy a németek meglepetésszerű támadást terveznek az Ardenneken keresztül, így hozzájárult az ország vereségéhez.
A hírszerző szolgálatok azonban sehol sem járatták le magukat annyira, mint a „Harmadik Birodalomban”. Hitler kémei sem a normandiai partraszállást, sem a Vörös Hadsereg előrenyomulását nem jelezték időben. Koordinálatlanul, egy-más ellen dolgoztak, s azt jelentették, amit Hitler hallani akart.
Hitler több mint egy tucat hírszerző szolgálatot működtetett. Az SS és a Ges-tapo ugyanúgy szimatolhatott, mint a külügyminisztérium vagy a postaügyi minisztérium. Kifejezetten katonai hírszerzést azonban csak a Wilhelm Canaris admirális vezette külföldi hivatal/elhárítás (Amt Ausland/Abwehr) valamint a keleti és nyugati idegen hadseregek osztályai (Abteilungen Fremde Heere West und Ost) folytattak, amelyek főleg a mindenkori fronthelyzetet puhatolták ki.
Rendkívüli tartalékaik közös hasznosítása helyett azonban e szolgálatok erői-ket kicsinyes reszortféltésre pazarolták, hogy megnyerjék a náci vezetők kegyét.
Valamennyi osztály magának dolgozott, és senki sem egyesítette és értékelte a beérkező információkat. Így fontos információk maradtak kihasználatlanul, mi-közben dezinformációkat továbbítottak. A Wehrmacht vezető részlegeinek érté-kelői pedig gyakorta képtelenek voltak megállapítani a forrás megbízhatóságát, így számos esetben melléfogtak.
Az önjelölt „uraságok” felsőbbrendűségükről meggyőződve arrogánsan alábe-csülték ellenségeiket, s gyakorta hamisan jövendöltek. S ha egyszer végre helye-sen ítélték meg a helyzetet, akkor pedig Hitlernél találtak elutasításra. A diktátor csak azt akarta tudni, ami beleillett világképébe, s állandóan attól rettegett, hogy az ellenfél dezinformálja.
Amikor német titkosszolgálati vezetők 1944 decemberében azt jelentették neki, hogy a Visztulánál a szovjet hadsereg hétszer több páncélossal és hússzor erősebb tüzérséggel rendelkezik, mint a Wehrmacht, Hitler tajtékzani kezdett:
„Ez Dzsingisz kán óta a legnagyobb blöff ! Ki találta ki ezt az őrültséget?” Ezután a hírszerzők rövidesen olyan információkkal látták el, amelyet „minden idők leg-nagyobb hadvezére” hallani akart.
Az első nagy kudarc 1942 őszén bontakozott ki, amikor a szövetségesek észak-afrikai partraszállást terveztek, ahol az Erwin Rommel vezette német csapatok harcoltak a britekkel. Berlin tudta, hogy valahol nyugaton inváziós kísérlet ké-szül. Egyesek Belgiumban vagy Hollandiában, mások Észak-Franciaországban vagy Dániában, illetve Észak-Afrikában feltételezik a partraszállást. De egyik hivatal sem vállalkozott a források valódiságának ellenőrzésére. Hitler legszíve-sebben megérzéseit követte, s időszakonként Norvégiára szavazott.
A német titkosszolgálati szakértők előjelzései még akkor is zavarosak marad-tak, amikor október végén egyre több jelentés érkezett a szövetségesek hajómoz-gásairól a Gibraltártól nyugatra. Berlinben csak akkor vették komolyan a helyze-tet, mikor november 8-án a casablancai német főkonzul riadót fújt. Akkor már a britek és amerikaiak partra szálltak Marokkóban és Algériában.
A szövetségeseknek nagy előnyt jelentett, hogy a brit és lengyel titkosszolgálat már 1940 elején feltörte a nácik biztonságosnak hitt Enigma rejtjelző készülék rendszerét.
Különösen végzetesnek bizonyult a német titkosszolgálatok tevékenysége a ke-leti fronton. Korlátoltságból, fanatizmusból és szakmai vakságból a Vörös Had-sereget olyan ellenségnek állították be, amely nem látott tovább az orránál és nem számolt az ellenséges lépésekkel. Mindez beleillett Hitler fajilag megalapozott világképébe, aki 1940. december elején a szovjet hadsereget „csak egy viccnek”
tartotta.
E bornírtság megbosszulta magát a szovjetek 1944 nyári fehér-oroszországi off enzívája idején. Jóllehet hírek érkeztek déli szovjet csapatkivonásokról s kilenc hadsereg megérkezéséről Fehér-Oroszországba, a hírszerzés keleti idegen had-seregek osztálya továbbra is ragaszkodott Sztálin déli támadási tervéhez. Ennek nyomán a Közép hadseregcsoportot – amely fele annyi emberrel és ötöd annyi páncélossal rendelkezett – a szovjetek 1944. június-júliusban szinte teljesen
fel-őrölték: 28 hadosztályt, s 350 ezer katonát veszített, amely meghaladta a sztáling-rádi katasztrófát.
Hitler hírszerző szolgálatai szintén csődöt vallottak a szövetségesek norman-diai partraszállása előtt. Nem csak annak időpontját becsülték meg tévesen, ha-nem helyét is. Azzal számoltak, hogy a britek és amerikaiak fő támadási iránya a Csatorna partvidéke lesz. Céltudatos téves információkkal, repülők és hajók makettjeivel, fi ktív rádióforgalommal félrevezették a németeket, eltitkolva a Ke-let-Angliában állomásozó amerikai hadseregcsoport jelenlétét.
Így véglegesen elszállt a Hitler által beígért végső győzelem. Néhány titkosszol-gálati vezető – közöttük Reinhard Gehlen vezérőrnagy, a keleti idegen hadseregek osztályának vezetője – már a háború utáni időkre készült. Amikor 1945 elején először adott reális értékelést a szovjet csapatok erejéről és a Berlin elleni közelgő támadásról, Hitler „Gehlen hülye!” felkiáltással reagált, majd április 9-én felmen-tette posztjáról. Néhány héttel később beigazolódott Gehlen jóslata, aki rövide-sen ragyogó karrier előtt állt az NSZK hírszerző szolgálatának vezetőjeként.
Irodalom
Braunschweig, Pierre-Théodore: Secret channel to Berlin. Philadelphia, Casemate, . Deusch, André: Walter Schellenberg emlékiratai. Zrínyi Kiadó, Budapest, .
Der deutsche Geheimdienst im Nahen Osten. Herbig Verlag, München, .
Geschwinde, Thomas: Rauschdrogen. Marktformen und Wirkungsweisen. Fünfte Aufl age. Sprin-ger, .
Schellenberg, Walter: Aufzeichnungen des letzten Geheimdienstchefs unter Hitler. Limes Verlag, .
Steinkamp, Peter: Zur Devianz-Problematik in der Wehrmacht: Alkohol- und Rauschmittelmiss-brauch bei der Truppe
http://www.freidok.uni-freiburg.de volltexte/
Sulser, Marco: Der Feind im Verborgen: Geheimdienste und Geheimpolizei des Dritten Reiches.
Books on Demand, .
Weisse, Günther K.: Geheime Nachrichtendienste und Funkaufk lärung im Zweiten Weltkrieg:
deutsche und aliierte Agentenfunkdienste in Europa. Ares-Verlag, Graz, .