A Vichy-kormány zsidópolitikája
. május –június : a németek franciaországi hadjárata; június -én Compiégne-ben alá-írják a francia-német fegyverszünetet
. július : a maradék délkeleti terület Vichy központtal Philippe Pétain „államfő” kor-mányzásával francia irányítás alatt maradt; helyettese Pierre Laval, Németország híve
. július : törvénybe iktatták, csak az tölthet be közhivatalt, akinek apja francia szárma-zású
. július : felülvizsgálták az óta adományozott francia állampolgárságot . október : antiszemita törvény faji alapon defi niálta, ki a zsidó
. december : Pétain német-barátsága miatt felmenti Laval miniszterelnököt s háziőri-zetbe helyezi
február: François Darlan admirális miniszterelnök . március : Központi Zsidó Hivatal (CGQJ) felállítása . június : a második zsidótörvény
. november : létrejött az Union gènèrale des israelites de France – UGIF (Francia Izraeli-ták Általános Szövetsége), amely minden zsidó jótékonysági szervezetet egyesített április: német nyomásra Laval ismét miniszterelnök
. november : a Vichy-haderők főparancsnoka, Darlan Algírban kapitulál a szövetségesek előtt, majd a német csapatok ellen harcol. Válaszul a németek megszállják Franciaor-szág korábban meg nem szállt részeit
. december : meggyilkolják Darlant, utódja Giraud tábornok
. május : Jean Moulin de Gaulle megbízásából megalakítja a francia ellenállás csúcsszerv-ét (CNR), majd a CFLN-t, amely emigráns kormányként működik
. augusztus : a szövetségesek normandiai partraszállása után a Vichy-kormány Hitler parancsára a németországi Sigmaringen kastélyába költözik; Pétain államfő, Laval mi-niszterelnök. A kastélyban egyúttal Japán és Olaszország nagykövetsége is helyet kap.
A helyi lakos mellett milicista, francia katona s többezer menekült tartóz-kodik a helységben
. augusztus : De Gaulle győztesként bevonul Párizsba és kikiáltja a köztársaságot . augusztus : a Franciaországba önként visszatért Pétaint hazaárulás és kollaboráció
vádjával halálra ítélik, az ítéletet de Gaulle azonban életfogytiglani börtönre változ-tatja
Franciaország – között
Az 1940. június 22-i fegyverszünet nyomán Franciaország nagyobb része a fővá-rossal együtt német megszállás alá került. A maradék délkeleti területen Vichy központtal, Philippe Pétain kormányzásával 1940. június 17-én megalakult Vichy-kormány számos katonaviselt taggal rendelkezett, szellemiségét tekintve pedig konzervatív és katolikus beállítottságú volt. A francia forradalom Szabadság, Egyenlőség, Testvériség jelszavai helyébe a Munka, Család, Haza jelszava lépett.
Pétain álláspontja a vereség után az volt, hogy a fegyverszüneti egyezmény
min-den pontját teljesíteni kell, hogy a franciák a lehető leggyorsabban lerázhassák magukról a német megszállókat. Ezzel elkezdődött a kollaboráció politikája, amely az egész francia államra kiterjedt.
A második világháború kezdetén Franciaország területén hozzávetőlegesen 350 ezer zsidó élt, akik az összlakosság alig 1%-át tették ki. A zsidó lakosság ösz-szetételét tekintve nagyjából fele-fele arányban voltak francia nemzetiségűek és bevándoroltak. Az asszimilálódott zsidók lojálisak voltak a francia államhoz.
A bevándorlók nagy többsége az első világháborút követően jelent meg az or-szágban és magukkal hoztak olyan új elemeket, mint a zsidó munkásszervezetek s a radikalizálódás. Éppen emiatt kerültek összetűzésbe „a francia zsidók” és a bevándorolt zsidók. „A francia zsidók” az újonnan érkezettek magatartása miatt az antiszemitizmus fellángolásától tartottak.
A franciaországi antiszemitizmus már az 1880-as években körvonalazódott, de kinyilatkoztatása 1894-ben történt meg a Dreyfus-ügyként elhíresült perben. Et-től kezdve a zsidóellenes megnyilvánulások a francia politika jellegzetessége lett.
Pétain maga mérsékelten volt antiszemita, míg kormánya erősen zsidóellenes volt. Pétain abban bízott, hogy az antiszemitizmussal imponálnak a németeknek és így hamarabb megszűnik a megszállás.
A Vichy-kormány 1940 nyarán és őszén nyíltan zsidóellenes intézkedéseket hozott, amelyek súlyosan érintették a francia zsidóság jogait. 1940. július 17-én törvénybe iktatták, hogy csak az viselhet közhivatalt, akinek apja francia szár-ma zású. Július 22-én felülvizsgálták az 1927 óta adományozott francia állampol-gárságot, így majdnem 6 ezer zsidót fosztottak meg politikai jogaitól és a had-seregből is eltávolították őket. A külföldi származású zsidó katonáknak, pedig éppen ez nyújtott volna védelmet. Augusztus 16-án törvényerőre emelték, hogy aki nem francia apától született, az nem lehet orvos és ügyvéd sem. Augusztus végén Pétainék nyíltan teret engedtek az antiszemita propagandának. 1940. októ-ber 3-án pedig egyértelműen antiszemita törvényt hoztak, amely faji alapon de-fi niálta, ki a zsidó. Ugyanebben a törvényben zárták ki a zsidókat a sajtó és a közoktatás állásaiból. Ez a törvény kitiltotta a zsidókat a magasabb köztisztvise-lői pozícióktól és a tisztikarból is. Október 4-én döntöttek a külföldi zsidók inter-nálásáról, illetve rendőri felügyelet alá helyezéséről. Majd október 7-én az algériai zsidókat megfosztották francia állampolgárságuktól, így kiszolgáltatottak lettek a Vichy-kormány antiszemita magatartásának.
A második világháború után a francia közvélemény nagy része úgy vélte, hogy a zsidóellenes intézkedések a megszálló németek akaratából történtek. Valójában a németek csak 1940. szeptember 27-én hoztak nyíltan zsidóellenes rendeletet.
Hiszen 1940 nyarán még az angolok elleni háborúval voltak elfoglalva és csak
az ősz elején kezdtek foglalkozni a megszállt területek sorsával. 1940. október 18-án rendelkeztek a megszállt területek zsidó kézen lévő vállalatairól (nemcsak a tulajdonos nélkül maradtak), amelyek élére gondnok-biztosságokat nevezett ki. Ezen intézkedésben a franciák a hazai tulajdon kifosztását látták, ezért 1940.
decemberében létrehoták a Service de contrôle des administrateurs provisories – SCAP, vagyis az Ideiglenes Gondnokságokat Ellenőrző Szolgálatot. E szervezet megalapításából is jelzi, hogy a francia kormányzat kezdettől fogva részese és végrehajtója volt az árjásításnak. A Vichy-kormány e rendelkezéseket úgy állí-totta be, mint prevenciós, megelőző politikát, amely megvédi a franciákat attól, hogy a németek kiterjesszék kegyetlen faji törvényeiket a déli övezetre.
A németek a zsidók kitoloncolására Németországból és a megszállt területekről még 1941-ben is a francia déli övezetet találták a legalkalmasabbnak. Így 1940 nyarán és őszén, majd 1941 tavaszán több ezer zsidót szállítottak vonatokkal a déli zónába. A Vichy-kabinet ezt nem nézte jó szemmel, mivel ellenkezett anti-szemita politikájával. A zsidók elhelyezésére emigrációs terveik voltak; Paleszti-na és Madagaszkár neve is felmerült, de ezeket végül elvettették. Így az internáló táborok nyomorúságos korszaka kezdődött Vichy-Franciaországban.
1940 nyarán már 31 koncentrációs tábor működött, közöttük a legjelentősebb:
Argelès (nagyrészük spanyol menekült), Rivesaltes, Rieucros (nőtábor), Gurs (né-metországi zsidók gyűjtőtábora), Les Milles és Noé. Az északi övezetben lévő 15 gyűjtőtábort a németek összevonták. 1941-ben a razziákon elfogottakat már a három nagy internálótábor egyikébe vitték (Beaune-La-Rolande, Pithiviers és Drancy-ba, Párizs egyik északkeleti kerülete). A németek e razziákon a francia rendőrség zsidó-listáit használták, amelyet egy 1940. évi német rendelet alapján kellett összeállítaniuk. Internálótáborokat állítottak fel Európán kívül Észak-Af-rikában, Algériában és Marokkóban, közöttük a Casablanca vizein állomásozó hajókon. Franciaország északi és déli zónájában 1940. szeptemberében kb. 50 ezer zsidó volt gyűjtőtáborokban. Az internálások korát követően a Vichy-vezetés át-vette a deportálás politikáját.
A franciák kollaborációs törekvéseit (nemzeti forradalom, a német győzelem után jó pozíciót szerezni Európa „új rendjében”) megerősítette a világháború el-húzódása és a német erők egymást érő győzelmei. Vichy vezetése hitt abban, hogy a németekkel egyenrangú partnerként megőrizheti függetlenségét, a megszállt övezetben pedig visszaállíthatja a francia államigazgatást. A náci politika már egész Európát behálózta és ebben a helyzetben a franciák csupán egy láncszem voltak a gépezetben. Önállóságuk pedig hiú ábránd volt, mert a kollaborációs politikát Hitler szabta meg. Vichynek részt kellett vállalnia a zsidók kiszolgálta-tásában, az ellenállás letörésében, a gazdaságnak pedig a német haderőt kellett
szolgálnia. A németek nem engedélyezték a németbarát Pierre Laval leváltását és az antiszemita pártok feloszlatását sem. Cserében a németek elengedtek néhány ezer francia hadifoglyot és 1943 tavaszán megszűntették a demarkációs vonalat.
Így tulajdonképpen Hitler profi tált a franciák önállóságának illúziójából.
A német megszállók között az elvakult antiszemita Th eodor Dannecker testesí-tette meg a legbuzgóbban a zsidóellenes politikát. A megszállók jól tudták, hogy
„a zsidó kérdést” leghatásosabban csak a francia kormány együttműködésével lehetett véglegesen megoldani. Dannecker 1941 februárjában Darlan új francia kormányfő elé terjesztette javaslatát, miszerint létre kell hozni egy Központi Zsidó Hivatalt. A franciák jóváhagyták az új szerv létrehozását, csak az intézmény nevét változtatták meg (Commissariat Général aux Question Juives – CGQJ; Zsidó kérdés Főbizottsága). Úgy gondolták, hogy a zsidóellenes politikát egyesítve megőrizhe-tik önállóságukat. Így 1941. március 29-én törvényes kereteket kapott a CGQJ, s a német rendelkezések végrehajtásába teljesen bevonták a francia adminisztrációt.
Az új intézmény élére a franciák Xavier Vallatot nevezték ki, aki antiszemita volt, de nem németbarát. Vallat politikáját jellemezte, hogy igyekezett megvédeni a németektől az északi övezet zsidó javait. 1941. június 2-án a második zsidótör-vényben Vallat elrendelte a déli zóna zsidóinak összeírását és július 22-e után erre a részre is kiterjesztette az árjásítást.
1941. július 19-én az Ideiglenes Gondnokságokat Ellenőrző Szolgálatot a Zsi-dó kérdés Főbizottságához csatolták. E törvényeket megelőzően Pétain 1941 nya-rán érdeklődött a Vatikánban: mi lenne a Szentszék hivatalos álláspontja, ha Francia országban antiszemita törvényeket vezetnének be. Úgy tájékoztatták, hogy a Vatikán elvben ugyan elítéli a rasszizmust, de nem utasít el minden zsidó-ellenes intézkedést. Eközben Dannecker sem tétlenkedett, s elérte, hogy a zsidók-tól elve gyék személyazonossági igazolványaikat. Egy Judenrat, azaz zsidótanács fel állítását is kezdeményezte, amellyel meggyorsítaná a zsidóság elkülönítését és hoz zá férne az Egyetemes Izraelita szövetség vagyonához. Vallat a javaslatot úgy tálalta a kormánynak, mintha az ő ötlete lenne és így inkább francia, mint német befolyás érvényesülne.
1941. november 29-én létrejött az Union gènèrale des israelites de France – UGIF (Francia Izraeliták Általános Szövetsége), amely a CGQJ jogköre alatt egyesített minden zsidó jótékonysági szervezetet. Az intézkedés sokkolta a zsidó vezetőket.
A németek ezt nem hagyták annyiban, semlegesítették Vallat törvényét, így nem sikerült kijátszania a németeket. Kísérletéért Vallatnak távoznia kellett.
A CGQJ irányítását 1942 májusától 1944 februárjáig a németbarát Louis Darquier de Pollepoix vette át, akit korábban bebörtönöztek zsidóverésért és
anti-szemita megnyilatkozásai miatt. A németek bábként használták. 1944 tavaszától formálisan Du Paty de Clam vezette a CGQJ-t, ugyanis ettől kezdve az SS maga végezte a deportálásokat.
Vichy rendőrségének kiemelt szerepe volt a letartóztatásokban, a zsidók össze-gyűjtésében és a deportálásokban. A németeknek viszonylag kevés rendőrük volt és helyismerettel sem rendelkeztek. Ezért a zsidóellenes intézkedések betartását, a külföldi zsidók letartóztatását, a deportálásokat a kollaboráns francia rendőr-ség végezte. A rendőrrendőr-séget Laval irányította, működését pedig René Bosquet bel-ügyminisztériumi államtitkár tartotta kézben.
1942-ben a francia rendfenntartó szervek már teljesen együttműködtek a né-metekkel. Sőt Laval kezdeményezte, hogy a meg nem szállt területekről is zsidó-kat hurcoljanak el és szó nélkül hagyták azt is, hogy francia zsidózsidó-kat is elvigye-nek. 1942 júliusában Párizsban nagy zsidó razziát tartottak. Ekkor a megszállt területek érsekei tiltakozó levelet írtak Pétainnak, s imádkoztak az üldözötte-kért. Laval óva intette a Vatikánt és a francia egyházat, hogy újjat húzzanak a hatóságokkal, mert akkor a kolostorokban elrejtőzött zsidókat is elviszik. Laval bizonyítandó, hogy komolyan beszél, Lyonban több papot is elfogatott zsidó gyermekek rejtegetéséért.
A franciaországi zsidó deportálások miatt az Egyesült Államok és Svájc is tilta-kozott, jóllehet Svájc tiltakozása és együttérzése nem volt teljesen őszinte. Meg-erősítették határaik őrzését és menekülteket toloncoltak vissza, azzal az indok-kal, hogy zsidóként nem kérhetnek politikai menedékjogot. 1942-ben a francia zsidóság nagyszámú deportálásának gátat szabott a vasutak szállítóképességének szűkössége. 1943 elején a németek már francia zsidókat is deportálni akartak, de ebbe Pétain nem egyezett bele.
A francia lakosság 1940–1941-ben közönyösen fi gyelte az eseményeket, nem volt fogékony az antiszemitizmusra. A németeknek – akármennyire is szerették volna – nem sikerült bevezetniük a sárga csillag viselését, mert az felháborította volna társadalmat. A német antiszemita politika elleni tiltakozás a közoktatás-ban volt a leglátványosabb. A passzív együttérzésből 1942 nyara mozdította ki a francia lakosságot, amikor is megkezdődtek a deportálások. A megrázó jelenetek láttán ekkor kezdtek cselekedni és mentőakciókat szervezni.
A francia holokauszt áldozatainak száma 77 320 fő volt, s a francia zsidók 75%-a túlélte. A kollaboráns Vichy-kormány antiszemitizmusa a külföldi zsidók ellen irá-nyult, akiket azonnal deportáltak. A megszállt ország kormányának támogatása nélkül a nácik nem sok eredményre jutottak volna. A Vichy-kormány nem enged-te deportálni a francia zsidókat, de 1940–1942 között német nyomás nélkül hozta
meg zsidóellenes intézkedéseit, s felbontott minden kapcsolatot a külföldi zsidók és a francia állam között. Ezért a Vichy-kormányzat nem menthető fel a bűnösség és a nácikkal való kollaboráció alól.
Irodalom
Carlier, Claude – Martens, Stefan (Hrsg.): La France et l’Allemagne en Guerre (Septembmre – Novembre ). Paris, .
Eggers, Christian: Die Lager des Vichy-Regimes. Die Internierung jüdischer Flüchtlinge in Frankreich – . Campus, Frankfurt am Main, .
Hirschfeld, Gerhard – Marsh, Patrick (Hrsg.): Kollaboration in Frankreich. Politik, Wirtschaft und Kultur während der nationalsozialistischen Besatzung – . S. Fischer, Frankfurt am Main, .
Jäckel, Eberhard: Frankreich in Hitlers Europa: die deutsche Frankreichpolitik im . Weltkrieg.
Stuttgart, .
Karsai László: Holokauszt. Pannonica, Budapest, .
Kasten, Bernd: „Gute Franzosen”. Die französische Polizei und die deutsche Besatzungsmacht im besetzten Frankreich – . Thorbecke, Sigmaringen, .
Klarsfeld, Serge – Meyer, Ahlrich (ford.): Vichy Auschwitz: die Zusammenarbeit der deutschen und französischen Behörden bei der Endlösung der Judenfrage in Frankreich. Greno, Nördlingen, .
Martens, Stefan – Vaisse, Maurice (Hg.): Frankreich und Deutschland im Krieg (November – Herbst ). Okkupation, Kollaboration, Résistance. Akten des deutsch-französischen Kolloquiums. Bouvier, Bonn, .
Meyer, Ahlrich: Täter im Verhör. Die „Endlösung der Judenfrage” in Frankreich – . WBG, Darmstadt, .
Zielinski, Bernd: Staatskollaboration. Vichy und der Arbeitskräfteeinsatz im „Dritten Reich”.
Westfälisches Dampfb oot, Münster, .