Apró neszekkel jötte szelíden, beosont a szürkült egek alá, meghozva illatokat s fényeket&
Meleg kezével rajzol színeket, s felnyitva a még alvó szíveket,
betölti a Tél söpörte űröket&
Új hitteel az ajkán mosolyog, magára húzva fűszoknyáját, oly boldogan pörög s táncol&
Megsimítom láthatatlan arcod, tiszta hitteel áldlak drága Tavasz, s lázba hoznak a felébredt illatok&
Idő szekerén
Éjben lapulva
A megnyúzotte nappalok egén ablakot nyit a nyugodalmat hozó éj,
s kitárt szárnyain ki-be repkednek álmot osztó apró tündérkék&
Hajnali ébredés Vánkosomra dobja magát az első felcsillanó fénysugár, megbirizgálva szétteerülő hajam
őszbe forduló ezernyi szálát&
Álmos reggelen
Ízlelőbimbóimon táncol az illat, beleharap az álmos reggel ajkába, víg dalt fütyülve szétteerül a kávé, s gőzfelhőkön tovavágtat az álom&
Robotolva
Csontos ujjaival utánam nyúl, s robotra űz a munka kényszere,
bűzlő pénzhalmokat lebegtetve szemeim előtte, kinyomja szuszomat&
Délidő
Perzselő útján fölötteem pihen, s belém mar a forró Nap tüze, korgó gyomromon tekereg a kín, enni kellene, de nincs előtteem teríték&
Délutáni melankólia
Rám lehel a dongó, a délután kelleme, s bóbiskoló csendet ültet mellém, új reményt öklendezve létem asztalára,
s aszotte perceket vendégnek meghívja&
Kenyér
Kitárja felém ölelő karjait a semmi, s belé omlok, mint tépette falevél,
mit elsodort a viharos őszi szél&
Itte jó lenni, itte oly csendes minden, s itte már nem fáj semmi, a holt idő&
Nem láthatom örvénylő jövőm sem, mely félelmekkel szurkálja szívem,
szorítja lelkem apró rezdüléseit&
Most egy kicsit itte lakom, pihenek, szedegetem reményem kis morzsáit, s szelíd örömök meggyötört ráncait, gyúrok belőle egyszerű holnapkenyeret&
Tudom, nem lesz elég a nehéz útra, s oly sokat fogok egyedül éhezni, de egyszer pislákoló fényével várni fog,
egy folyton kenyeret sütő pékség, s nem hullnak többé terméketlen földre, hasztalan elenyészni, gyöngyből font könnyeim&
2010. 06. 03.
Mosolyod
Csillagtalan éj után szül fáradt testem hajnali harmatcseppeket&
Nyugtalan láz emészt, bíbor vágyak karcolnak
fénytelen bőrömbe&
Nélküled nem kell csillogás, az élet csak esztelen futás,
hamis, vízben fuldoklás&
A bizonytalanság rám talált, de élnek mélyen bennem
még titkos óhajok;
"mert látteam mosolyod"&
2011. 04. 27.
Lélekszemű
Tüdőm rágja már a bányász-kór, zihálok szénporos vért felköhögve,
s a hűvös este sem enyhíti kínom&
Sziszegve ül az idő ágyam szélére, kivillantva tűhegyes méregfogait, melyen halál csillan ezüstcseppekben&
Mily átok szállt bölcsőm peremére, hogy ily lélekember letteem e földön?
Mily borzalom szülte létem csillagát, csak azért, hogy vérbe borulva lehulljon?
Félelemfalak közt tengődnek perceim, s kifordult szívem csak úgy kalapál, szétmálló tudatom még aléltan rákiállt:
– Meg ne állj, Te bolond király!
Zord idők ülnek napjaim arany trónján, s szél-korbáccsal csapkodják éveim hátát, lélekszemem még elméláz: lehetteem volna talánH
2010. 06. 03.
A vihar
Egész nap borult volt az idő& Az elviselhetetlenül párás levegő-ben még egy levél sem rezzent a fákon& A hatalmas sötét égbolt szétteerült a látóhatár végégig sötétbe takarva a földet& A házőrző puli is pihegve feküdt a házikó árnyékában, csak néha-néha emelte fel fejét, amikor a tyúkokra rájötte a kotkodálás, de újra visszadőlt, mikor elhallgatteak& A kis tanya elhagyatottean lapult meg a szántóföldek és az erdő széle közötte& Mióta Annus néni magára maradt csendesség költözötte a falak közé& Televíziója nem volt, csak a kisrádió szólt néha, hogy értesüljön a világ dol-gairól& Azt is egyre ritkábban hallgattea, azóta, hogy nincs nóta műsor& Szerettee a nótákat, felidézte vele finatalságát, miközben a rádióval dúdolt& Most már ezt az egy szórakozását is elvetteék tőle, mert megszüntetteék a „Jó ebédhez szól a nóta” című műsort& Így csak magának dalolgatotte néha, ha kapálgatotte a kiskertjében& Ma azonban csak üldögélt a gangon, mert a fülledt levegő kivettee minden erejét& Vizes zsebkendővel törölgettee homlokáról az iz-zadságcseppeket és csak sóhajtozotte& Megért már több mint 80 évet, de ilyen időjárásra nem emlékezette, mint ami az idén volt&
A lassan közelgő estében még jobban látszotteak a távolabbi dombokat ostromló villámok& A csendet felborzolta az idáig el-hallatszó morajlás& – Eshetne már! – gondolta magában és elin-dult becsukni a tyúkól ajtaját, hisz’ a tyúkok már elültek a kora-estében& Visszafelé ballagva magához intettee az egyetlen társát, Bodrit, a pulit& Annus néni ma a szokásosnál is magányosabbnak érezte magát, így beengedte a konyhába, hogy legalább a
szuszo-gását hallgassa, még álomtalanul pihen& Az éj azonban nem ho-zotte nyugalmat& Éjfélre a kis tanyát is elérte a vihar& A földbe csa-pódó villámok nappali fényt árasztotteak, a tomboló szél földig hajlítottea a fák ágait, némelyiket derékba is törte& A szüntelen morajlás, dübörgés zaklatotteságot hozotte a ház lakóira&
Tanya – Serdült Erika Irén festménye
Annus néni meggyújtottea a kisasztalon lévő gyertyát és a ró-zsafüzért az ujjaival morzsolgatva halk imába kezdette& Mit tehe-tette mást, itte a világ végén, távol mindentől, mint hogy az Úr se-gítségét kérte& Templomba csak Karácsonykor, meg Húsvétkor ment, mert távol volt innen a város és gyalog nem bírt elmenni
odáig& Ünnepekre meg eljötteek a gyerekek és elvitteék őt az Úr há-zába& Olyankor szépen felöltözötte ünneplőbe, még hímzette kö-tényt is kötötte& Mindig meggyónt, bár bűne nemigen akadt, de jólesette néhány szót váltania a pappal& Most képzeletében otte járt és térdelt az oltár előtte, halkan imádságot mormogva, hogy óvja meg őt az Úr&
Elmélkedéséből azonban felriasztottea egy hatalmas villanás, amit azonnali csatteanás kísért& A kis tanya ablakai kitörtek és a nádtetőből füst szállt az ég felé& Annus néni úgy sietette az udvar-ra, hogy majd átesette a küszöbön& Tudta: nagy baj van! Az ud-varra érve felnézette és elszörnyedt a látványtól& A ház teteje már lángokban állt! A kútból sietve húzotte fel vizet, de a tetőre már nem tudta fellódítani, ahhoz túl gyenge és öreg volt& Zokogva ro-gyotte a kút kávája mellé& Oda lesz mindene, az egész élete! Bár nem volt vagyona, kincsei, de ez a kis tanya a világot jelentettee neki& A gyerekek már rég öregottehonba szánták, de amíg fel tud kelni, ő bizony nem megy sehová! – válaszolta mindig unszolá-sukra& A könnyein át nézte, ahogyan felzabálja életét a tűz& Nyö-szörögve sírtak a gerendák, ropogtak a falak a hatalmas hőség-ben& Percek alatte semmivé vált az ottehon és az a pár holmi, ami kis vagyonkája volt& Bodri nyüszítve bújt be a földön kucorgó né-ni keze alá és vele hullattea könnyeit&
A reggel siralmas képet rajzolt a tájba& A porrá égette tanya romjai még füstöltek, amikor a tűzoltók oda értek& Látteák, itte már nincs mit tenni& Itte-otte még állt egy-egy darabka fal, kormos füs-töt köpködve az ég felé& A kesernyés égette szagot messzire vittee a feltámadó szél& A tűzoltók bejárták a romhalmazt& Már megnyu-godtak, hogy nincs áldozat, mikor az egyikük észrevettee a kút
mellette kucorgó nénit& Látszólag nem voltak sérülései, mégis va-lami rendellenesség volt a látványban& Közelebb érve látteák meg csak, hogy mégis van áldozat& Annus néni még most is ugyan olyan fájdalmas csodálkozással nézette a füstölgő halmokra, mint az éjjel& Az egyik keze a puli fején pihent, a másikban pedig az olvasót szorongattea& A szörnyű tragédiát nem bírta a fáradt, öreg szíve elviselni& Lelke az ottehona füstjével az égbe szállt&