Életünket a megpróbáltatások edzik& A Jó Isten azért adja a nehézségeket, hogy megbirkózzunk vele, mondja Csaba testvér egyik beszédében&
Néha tehetetlenek vagyunk& Mintha kezünk bilincsbe lenne zárva& Néha küszködünk, de van amikor belenyugodva várjuk VALAKINEK a döntését sorsunk fölötte& Ahányszor szívünk sza-pora dobbanása kongatja a harangot, testünk velünk együtte küzd egy célért, az életért&
Egy nagy hasi műtétre készültem& Nem az első volt, nem is az utolsó&
Gyerekeim már retteegtek, mikor felvetteem az ünnepi ruhám, és őket a nagymamához irányítotteam felcsomagolva&
Aggódva kérdezték: – Anyuci mi baj van, miért kell a nagyi-hoz menni?
Próbáltam palástolni a problémát, de nem sikerült& A gyereke-ket mindig nagyon megviselte, valahányszor műtőasztalra ké-szültem&
Amikor útra készen álltak, a kislányom nagyon nehezen vált el tőlem, és azzal búcsúzotte: – Anyuci ugye nem fogsz meghalni?
Próbáltam nyugtatni gyerekeim, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, és hamarosan újra viszontlátjuk egymást& Anyuci beteg, csak így gyógyulhat meg&
Akkor csak gyerekbeszédnek véltem a történteket&
Másnap reggel csomagoltam és újra csengette a fülemben a kis-lányom aggódó kérdése& Körülnéztem a házban és elindultam a kórház fele&
Elvégeztem a szükséges elővizsgálatokat, minden rendben volt&
A műtét napján, akaratom ellenére folytak a könnyeim, úgy vágytam a gyerekeim után, mint talán soha& Nyugtalan voltam, mert már jötteek értem és a férjem még nem ért a kórterembe&
Az intenzív osztályon ébredtem& A férjem otte várt, szeretteem volna mondani neki, hogy vigyázzon a gyerekekre, de nem tud-tam& Túl kába voltam és képtelen, meg a szondák, és az oxigén-maszk sem engedték&
Alvás közben néha felébredtem& Úgy gondoltam minden a leg-nagyobb rendben& A kevés fájdalom meg a műtétteel járó kelle-metlenségek már megszokotteak voltak& A nappalos kolléganőm hűségesen őrködötte feletteem& Este háromnegyed hétkor váltotteak&
Jól éreztem magam a helyzethez képest, üdvözöltem a beérkezette kolléganőm, és elköszöntem a nappalostól&
Sípolni kezdette a monitor a fejem felette, kértem kapcsolják ki, mert zavart& Én visszaaludtam&
Arra ébredtem, hogy azt mondja valaki: – Mindjárt meghal!
Fibrillál!
Nagyon megijedtem& A szívem küszködötte az életemért&
A kislányom jutotte eszembe& Hogy fogja az apja megmagya-rázni neki, hogy már nem leszek& Mi lesz velük? Ezek az utolsó percek az életemből? Ennyire ráérezhet egy gyerek a veszélyre?
Bántotte, hogy a férjemtől sem tudtam elköszönni& Nem tudtam elmondani: vigyázzon a gyerekekre&
Sorsomba belenyugodva, mély csendbe merültem& Ennyi volt&
Majd odafönn találkozunk!
Ébredéskor semmire sem emlékeztem&
Mintha a második életem kezdetén letteem volna, arra eszmél-tem, hogy valaki azt kiáltja: nyissam ki a szemem& A hang távol-ról hallatszotte, és én egyre közeledtem& Amikor a szemem kinyi-totteam sokan álltak ijedten az ágyam körül, fellélegezve&
Csak én nem tudtam mi történt velem& Nagyon el voltam fá-radva, mintha egy maratont futotteam volna&
Igen& A halállal& Az életért! Szerencsére én letteem a győztes, mert a sok lelkes szív az enyém újraindításáért dobogotte&
Talán soha nem ijedhet meg jobban valaki, mint amikor, lehet, az élete utolsó perceit éli& Szíve utolsó dobbanásait érzi, és ezt pár perc leforgása alatte kell feldolgozza& Kommunikálni szeretne, de nem tud& Egy pár perc elég kell legyen ahhoz, hogy mérlegelje életét, szeretteei jövőjét&
A kollégák helyzete sem volt irigylésre méltó& Egy embólián voltam túl, de jöhetette volna a következő& Egy kolléganő életéért, két kisgyerek édesanyjának szíve újraindításáért dobbant a szol-gálatos orvosok, asszisztensek szíve szaporán& Szerencsémre, az enyém követtee&
Rögtön a visszatérésem után az életbe, nem is tudtam felmérni milyen megpróbáltatáson vagyok túl& Később egyre nehezebb volt feldolgozni, s belegondolni a következményekbe, annál is in-kább, hogy sebészeten dolgozom&
A kollégáknak, a mai napig, ha találkozunk, az életem meg-mentéséért való küzdelem jut eszükbe& Mindig nagyot dobban a szívünk, és örvendünk, hogy sikerült&
Köszönöm a sorsnak, hogy tovább nevelhetteem gyerekeim, és enyhíthetem mások fájdalmát& Köszönöm a második életem, an-nak aki visszaadta nekem& Valakinek még célja volt velem& Olyan dolgok váltak valóra, amiről előző életemben csak álmodtam& Fel-épülésem alatte rátaláltam a pályázatokra& Egyre több versenybe neveztem be& A sikerélmények még jobban késztetteek a kihívás-ra&
Visszamentem dolgozni& Amint az állapotom javult, egyre több felkérésnek tetteem eleget& Mókuskerékként forgotte a világ körülötteem& Önkénteskedtem, hogy lerójam tiszteletem a sorsnak a második életemért& Vércukorszintméréseket, prosztata rák szű-rést szerveztem& Nagyon sok beteg időben kezeléshez juthatotte a szűrés eredményeként& Bevállaltam az asszisztens és a segédápo-ló képzést& Örömmel adom át szerzette tudásom és tapasztalatom a következő nemzedéknek& Nagyon szép az oktatási munka& Sze-retetükkel róják le hálájukat a tanítványaim& Rám bízták mellék-állásban a dietetikát is a kórházi konyhán&
Sokszor azt sem tudom merre menjek, hogy osszam az időm, hogy a napba teendőim beleférjenek& Legnagyobb örömem, hogy felneveltem gyerekeim, elindítotteam a nagybetűs életbe őket& A lányom, aki sejtettee a veszélyt, már egyetemista, a finamnak pél-daképe letteem&
Köszönöm Istenem a második életem!
Köszönöm mindenkinek!