Lesöpörte az utolsó bejgli-morzsát az asztalterítőről és a süteményes tányért berakta a mosogatóba& Ez a karácsony már más volt, mint a korábbiak& Nemcsak azért, mert egyedül ült le minden étkezéskor az asztalhoz& Hanem mert tudta, ezentúl most már mindig így lesz& Korábban a munkahelyén étkezette, a gyerekekkel együtte, de ennek már vége& Az ünnepek előttei csütörtökön még bement a munkába és akkor közölte vele a vezetőnő, hogy újévtől már be sem kell mennie többet az óvodába&
– Tudja, Katinka néni, a háború – próbálta magyarázni a helyzetet az alig harmincéves óvoda-vezetőnő& – Nyolc gyerekkel kevesebbel kezdünk januárban& Külföldre távoztak a szüleikkel&
Meg aztán már úgy is nyugdíjas tetszik lenni, a finataloknak meg nincs más jövedelme&
Na, ez utóbbi mondat aztán teljesen mellbe vágta az idős nőt&
Még hogy nyugdíjas? Tudja is ez a kinyalt dáma, hogy mennyi az a nyugdíj? Ezer hrivnya (kb& 12 ezer Ft&/a szerző), éhenhalásra sem elég& Az árak pedigH Könnyű neki, a férje valahol Németországban dolgozik és küldi neki a sok eurót& De neki senkije sincs, a férjét öt éve eltemettee, gyerekük nem volt& Annyi öröme volt, hogy naponta bement dolgozni és az a kis pénz is jól jötte a nyugdíja mellé& Halkan köszönt, majd kilépette az ajtón& A lelke, olyan nehéz volt, mint egy sziklakő& Érti ő, persze, hogyne értené, hogy Munkácson sem könnyű most az élet& A háború elvisz mindent: hadiadót az így is kevés finzetésből, családokat külföldre, akik menekülnek a katonai behívóktól és ebből a gazdaságilag már ellehetetlenült helyzetből& De ő hová mehet?
Senkije sincs& Valahol él egy unokahúga Donyeck környékén, de otte van a háború gócpontja, oda ugyan hogy mehetne?
Az idős nő lassan lépdelt a kertes háza kavicsos ösvényén, miközben tekintete a sűrű ködbe burkolódzó gyümölcsfáira tévedt& Majd finnom lekvárt készít a sok barackból, szilvából és lefoglalja magát nyáron a befőzéssel& De kinek, tettee fel magának azonnal a kérdést? Jó, hurrogta le magát, akkor tavasszal a virágoskertjében serénykedik és majd szép csokrokkal díszíti a szobákat& De minek? Ahogy haladt a ház felé és próbálta magát új dolgokkal nyugtatgatni, úgy bújt elő valahonnan mindig az a bizonyos kisördög is, hogy minek és kinek? A küszöböt átlépve már nagyon dühös volt magára, nem kell ő már senkinek, lám csak a munkájára sincs szükség többéH
Ötven évvel ezelőtte végzette a munkácsi tanítóképzőben, s évtizedekig dolgozotte a közeli gyermekintézményben óvónőként&
Mivel gyermekük nem volt, különös hobbija lette& Elkezdte gyűjteni a babákat& Hogy is kezdődötte? Míg élt a férje, gyakran járták be a nagy Szovjetuniót& Egy alkalommal, párjával Moszkvába utazotte kiküldetésbe& Az otteani üzleteket járva talált rá egy lengyel népviseletű finúbabára& Ez aztán vonzottea a többieket is& Később pedig barátai, ismerősei is egy-egy babával ajándékozták meg, ha valahonnan hosszabb útról hazatértek vagy éppen külföldről hozzájuk látogatteak& De kukában talált kidobotte babát is megmentette& Ottehon új ruhát varrt rá és felkerült valamelyik fali polcra&
Katinka most nagy bánatában leült a nappali kanapéjára, ahol több száz kedves porcelán és kaucsuk arc tekintette rá kíváncsian&
Kezébe vettee először Jaqulint, aki Franciaországból érkezette, majd Julietteát, aki olasz honból költözötte ide, végül Mercedest, akit Spanyolországból hoztak neki ajándékba& Egyébként ő volt Katinka egyik kedvence& Kecses mozdulatai, a pici ujjak tartása, s az aprócska cipellők, amelyet le is lehet venni a lábáról! Olyan szép és kifejező a baba arca, mintha élne&
Egy alkalommal bevittee az óvodába, mert a csoportjában volt egy finúcska, aki már a három évet is betöltöttee, de még nem beszélt& Az óvónő ezzel a babával gyakorolta vele a szavakat, és mekkora sikerélmény volt, mikor Milán egyik nap megszólalt és a babához kezdette beszélni&
Katinka nappalijában a belépő szebbnél szebb darabokban gyönyörködhetette& Volt otte csuhébaba, kócbaba, pamutbaba, kagylóbaba, porcelánbaba, s szépen megfért egymás mellette a négerbaba, a cigány lány, a spanyol táncosnő, a lengyel, szlovák, ukrán, török, litván, indiai, román, magyar stb& népviseletbe öltözötte legény és leány éppúgy, mint az orosz család, meg a holland fapapucsos fababa, Swejk, a posztóbaba, vagy akár a képeslap- és papírbabák& Katinka harminc éve gyűjtögettee őket&
– Most aztán mihez kezdünk, drágáim? – intézte mély sóhajjal kísérve a kérdést a néma közönséghez& Választ nem kapotte, így felállt és megtörve a nyomasztó csendet bekapcsolta a híradót&
– Donyeck körzetében, Mariupol városában ismét civilek lakta területen bombáztak az orosz hadi erők& Meg nem erősítette hírek szerint, legalább tízen meghaltak, mikor az egyik lakótelepet érték a támadások& A heves harcok következtében egy óvoda teljesen megsemmisült& Szerencsére éppen nem tartózkodtak gyerekek az intézményben, de a kár így is óriási& A gyerekek hálótermei, a játszószobák teljesen megsemmisültek& A közelben tartózkodó egyik járókelő súlyos lőtte sebet kapotte, a másikat légnyomás érte – olvasta a híreket a bemondónő, miközben finlmkockák peregtek a képernyőn&
Katinka ült a tévéfoteljében és egyik babáját szorítottea
óvóhelyeken az emberek és a tűzijátékot élő fegyverek ropogása és villanása adta&
Aztán hirtelen felugrotte és a komódhoz sietette& A legalsó finókból régi papírokat és leveleket vette elő& Izgalommal kezdette el kutakodni a megsárgult borítékok közötte& Mikor megtalálta a keresette levelet a földre rogyotte& A tévében elhangozz város neve megegyezette a borítékon szereplő címzéssel& A rég elfeledette unokahúga írta évekkel ezelőtte, részvétnyilvánítást kívánt benne a meghalt férje elvesztése miatte&
Későre járt& Az idős nő fejében kavarogtak a gondolatok&
Hálóingébe bújva még mindig azon törte a fejét, hívja fel Dunyását vagy nem& Végül úgy döntötte alszik rá egyet, aztán reggel majd újra átgondolja az egész tervét&
– Új évre ébredtem – mondta ki reggel ébredve hangosan babáihoz intézve szavait& – Új évre és új életre& Hamarosan utaztok, drágáim, új gazdátok lesz&
A levélben megadotte telefonszámot tárcsázta remélve, hogy a gránátok legalább a földalattei vonalakat megkímélték& Mekkora volt az öröme, hogy a túloldalon felvetteék a kagylót& Igen-igen, magyarázta, szeretné a babáit elküldeni az ortodox szláv karácsonyra (január 7-8/a szerző) a mariopuli gyerekeknek, Dunyására bízza az elosztásukat& Sőt, készít és varr újakat is, sálat, sapkát és kesztyűt is tud kötni a fázó kicsiknek& Vannak idős barátnői, akik csatlakoznak majd hozzá& Majd megoldják a fonalat is, győzködte a túloldalon síró női hangot, aki beszámolva az utóbbi napokban átélt borzalmakat, most már a meghatódotteság könnyeit hullattea& Nem, nem postán küldi majd a dobozokat, nyugtattea meg, egyik idős barátnőjének a lánya a helyi Vöröskereszt vezetője, majd velük eljutteatják a küldeményeket&
Katinka letéve a telefont, nagyot lélegzette& Babáira nézette és elmosolyodotte& Mert tovább kell élni és tenni valamitH
– No, drágáim, számotokra is új élet kezdődik& Indultok a
háborúba, az otteani gyerekekhez& De aztán jól viselkedjetek nekem&
Utóbbi szavakat már kuncogva ejtettee ki& Egymás után hívta az idős nyugdíjas barátnőit és szervezette, kért, ha kellette kunyerált& Napokkal később közel kétszáz cipős-dobozt pakoltak fel a munkácsi Vöröskereszt egyik mikrobuszába, kiegészítve házi készítésű befőtteekkel, lekvárral és más adománnyal& Katinka lelkesen csomagolt már napok óta, minden dobozban otte lapult egyik babája a gyűjteményéből, egy kis házi készítésű mézeskalács és kötötte sapka-sál, édesség& Utóbbiakat a Munkácsi Csokoládégyár egyik nyugdíjas munkása szerezte& ValahogyH
Katinka boldog volt& Igaz, kiürült a nappalija, a babák helye üresen tátongotte& De bánta is ő, hiszen már lelki szemeivel láttea azt a maszatos arcú kislányt, aki boldogan öleli magához majd a francia babát, Jaqulint és édesanyja közben nyakába teszi a puha sálat, amit tegnap éjjel fejezette beH