Fejlesztési tartalmak

A fejlesztési tartalmak a hallgatók affektív-szociális kompetenciájának három dimenziójában és a zeneterápiás zenei viszonyulásuk négy dimenziójában jelennek meg.

A hozzájuk rendelt tevékenységet, a gyakorlatokat magunk dolgoztuk ki a következőképpen. A fejlesztő technikák kiválasztásához (modellálás, történetek dramatikus feldolgozása, helyzetgyakorlatok…) kiindulási pontnak tekintettük Halberstadt, Denham és Dunsmore (2001a) által kidolgozott szituációs (csoporthoz való csatlakozás és konfliktushelyzet) példákat. A zenei eszközök felhasználásához (improvizáció…) ötleteket merítettünk Bakó (2003) és Wigram, Pedersen és Bonde (2002) munkáiból. Fejlesztő eszközök a zeneterápiás eszközök: hangszerek (csörgők, dobok, sípok); testhangok (csettintés, dobbantás); animális hangok (sóhajtás, sikítás).

Ezek az eszközök, módszerek kerültek be a fejlesztőprogramba, mert ezek alkalmazhatók és formálhatók a célpopulációra. Azonkívül ezek a legismertebbek a zeneterápia módszertanában (Buzasi, 2006; Wigram, Pedersen és Bonde, 2002).

A fejlesztési anyag és a tevékenységek teljesen elkülönültek a hallgatók képzési programjában szereplő zenei módszertani anyagtól. Mivel ott a zenei készségek és képességek (zenei írás, olvasás, hallás és ritmusérzék) fejlesztése, zeneelméleti ismeretek átadása, stílusismeret bővítése folyik. A tréning folyamán viszont a hallgatók érzelmi jelzései kifejezésének, fogadásának és megtapasztalásának fejlesztése folyt azáltal, hogy a gyakorlatok során gazdagodott a hallgatók nonverbális jelkészlete.

Ezenkívül a zeneterápiás eszközökkel végzett gyakorlatok hatására a hallgatók a

zenének eddig nem tapasztalat, szélesebb hangkomplexumát ismerték meg. A hallgatók a gyakorlatokat a későbbiekben alkalmazni tudják tanítványaik körében, osztálykeretben szabadidős tevékenységek során vagy tananyaghoz kapcsolva készségfejlesztésre, élménykeltésre. A következőkben példákat adunk a fejlesztő gyakorlatokra. (Részletes foglalkozásterv lásd. 5. melléklet).

Példák a saját kidolgozású, érzelmi tényezőket fejlesztő gyakorlatokra Érzelmi jelzések küldésére:

Gondoljunk arra, hogy pillanatnyilag milyen érzelmi állapotban vagyunk!

Válasszunk egy hangszert, és próbáljuk meg ennek megfelelően megszólaltatni!

Húzzunk egy kártyát, amire egy érzés van ráírva! Próbáljuk meg akár testtartással, akár mozdulattal, akár egy hangszer megszólaltatásával kifejezni!

Gondoljunk egy közelmúltban átélt eseményre! Magunkban nevezzük meg, milyen érzést éltünk át! Próbáljuk meg ezt testünkkel kifejezni!

Határozzunk meg egy érzelmi állapotot! Álljunk párba, és próbáljuk a partner testét egy olyan „szoborrá‖ formálni, ami ezt kifejezi, és adjunk hozzá egy hangot (akár hangszer megütésével vagy saját hangunkkal)!

Érzelmi jelzések fogadására:

Álljunk párba, és üljünk le egymásnak háttal! Válasszunk egy hangszert, vagy használjuk hangunkat, és válaszolgassunk egymás hangjelzéseire!

Párt alkotva gondoljunk egy meghatározó életeseményre! Fogalmazzuk meg magunknak, milyen érzést éltünk át! Fejezzük ezt ki egy hangszert megszólaltatva vagy a testtünkkel, vagy a hangunkkal! A másik fél válasszon egy hangszert, vagy használja testét vagy hangját, és mutassa meg, mit tapasztalt a másik félen!

Üljünk körbe! Válasszunk egy hangszert, és tegyük magunk mellé! Mindenki határozzon meg saját maga egy érzést! Álljunk fel sorban, és azt testünkkel, hangunkkal fejezzük ki! Az egyes bemutatás után szólaltassuk meg a mellettünk levő hangszert olyan módon, hogy azt mutassa meg, amit számunkra kifejezett a társunk bemutatása.

Kis csoportokat alkotunk. Az egyes csoportok megbeszélnek egy kitalált helyzetet. A csoporttagok közül valaki hangszert megszólaltatva vagy saját hangjával, valaki testmozgással, valaki pedig testükből szobrot formálva kifejezi

a helyzet közvetítette érzést. Minden helyzetbemutatás után a többi csoport visszajelzést ad, mit figyelt meg.

Érzelmi jelzések megtapasztalására:

Körben ülünk. Egy valaki a kör közepére áll, és testtartásával kifejez egy érzelmet, amihez kiad egy hangot. Például szomorúság: görnyedt testtartás és sóhajtás. A következő csoporttag csatlakozik hozzá, mintegy válaszolva a látottakra. Például felvidítva a csoporttársat kiegyenesítheti annak testtartását, és felemelheti a kezét. Így folytatódik tovább a láncolat, míg körbeérünk a csoporton.

Körben ülünk. Olvassunk el egy tanmesét (például novellát)! Majd szóban értelmezzük a szereplők helyzetét és érzelmi állapotát! Ezután körben haladva a csoport tagjai egyenként hangszert leütve, testhangokkal és animális hangokkal bemutatják az egyes szereplők érzelmi állapotát.

Osszunk meg egymással egy tanulságos élethelyzetünket! Egyet válasszunk ki közülük! Vegyünk kezünkbe egy hangszert, és egy előre megbeszélt jelzésre indítsunk el egy szabad improvizációt, aminek a vége szintén egy előre egyeztetett jelzés. A zene után következik a helyzet értelmezése, aminek keretében nevesítjük, hogy a szereplők milyen érzelmi állapotban voltak, és milyen megoldásai lehetnek a helyzetnek. Miután a megoldásban megegyeztünk, kiosztjuk a szerepeket. A történetet úgy játsszuk el, hogy akik nem vállaltak szerepet, ők lesznek a „zenekar‖. A helyzet eljátszása közben a

„zenekar‖ a hangszereket, testhangokat, animális hangokat olyan hangerővel, tempóban szólaltatja meg, hogy az a helyzetből következő érzelmi állapotnak megfeleljen.

Példák a zeneterápiás zenei viszonyulás mélyülését elősegítő gyakorlatokra Zenei élményre:

Képzelet irányította zenehallgatás. A zenehallgatás során egy történetet írunk képzeletünkben. Az ehhez kötődő érzéseket számba vesszük, majd egy kép formájába sűrítjük, és ezt a többi csoporttag számára szóban közvetítjük.

Kis csoportokat alkotunk. Az egyes csoportok „írnak‖ egy történetet.

Megbeszélik, hogy milyen hangszereket, testhangokat és animális hangokat használnak a történet nonverbális előadásához. Felépítik, hogy a történet

folyamata milyen szakaszokra osztható, és milyen jelzés mutatja közöttük a váltást. A történet előadását a csoportvezető irányítja a megbeszélt jelzések alapján. Az egyes előadások után, amit a többi csoport tagjai csukott szemmel hallgattak, visszajelzést adnak arról, amit átéltek.

A környező hangzásvilág észlelésére:

Kört alkotunk, és egy előre meghatározott ideig teljes csöndben vagyunk.

Mindenki figyeli a körülötte lévő hangokat és zajokat. Gondolatban listát készít róluk, és számba veszi, hogy mely hanghatás hogyan érintette. Ezt az idő letelte után megosztja a többiekkel. A közös és különböző hangzásokat kiemelhetjük a megosztás folyamán.

Kört alkotunk, és egy előre meghatározott ideig becsukjuk a szemünket, és csendben maradunk. Az előre meghatározott idő alatt kimondottan a gépi hangokra, zajokra, zörejekre figyelünk. Azokból gondolatban listát készítünk, sorba rendezzük és osztályozzuk a szerint, melyik volt kellemes, kellemetlen, melyik hogyan hatott ránk.

Párokat alkotunk. A pár egyik fele beköti a szemét kendővel. Megbeszélnek egy hangot (például hu-hu, ssssssss), és a termen a bekötött szemű társat végig kell vezetni úgy, hogy nem érinti meg, csak a megbeszélt hangra kell figyelnie. A bekötött szemű félnek el kell különítenie saját hangjukat a többi pár hangjától és a környező zajtól.

Zenei intenzitásra, aktivitásra:

Vegyél a kezedbe egy hangszert! Próbáld meg megszólaltatni úgy, ahogy nem gondolnád, hogy megszólal.

Körben ülünk. Vegyünk a kezünkbe ötféle hangszert! Tetszőleges módon szólaltassuk meg, percenként cserélve a hangszereket. Közös megegyezés alapján választjuk ki, hogy ki legyen az, aki figyeli az órát, és hogyan jelzi a percenkénti hangszercserét a többieknek.

Képzeljünk el egy helyet, ahol szívesen lennénk! Szülessen egy egységes konszenzus erről a helyről! A csoport kétfelé oszlik. Egyik fele a hangszerekkel, testhangokkal és animális hangokkal fejezi ki ezt. A csoport másik fele a teremben körbejár, és járásával kifejezi a hely jellegét. A zenei játék és a mozgás a gyakorlat során hangolódjon össze!

A foglalkozások felépítése a következő volt. A gyakorlatokra való ráhangolódást az aktív (improvizáció) vagy receptív (zenehallgatás) zeneterápiás forma adta. Ezt követték a fejlesztő helyzet- és dramatikus gyakorlatok. A gyakorlatok levezetését pedig ismét az aktív és receptív zeneterápiás formák nyújtották. A gyakorlatokat minden esetben az élmények szóbeli megosztása és értelmezése követte. A gyakorlatok struktúráját és levezetését kezdetben a terapeuta vállalta, majd egyre inkább közös kitaláláson és megegyezésen alapultak a játékok. A program folyamán a következő fejlődési folyamat alakult ki. A fejlődést a terapeuta modellnyújtása eredményezte. Első lépésben kialakultak és állandósultak a párok. Második lépésben bővült a hangszerválasztás, ami egyre inkább párosult testhangokkal és animális hangokkal. Harmadik lépésben gazdagodott az eszközök megszólaltatásának módja és nőtt a hangerő. Negyedik lépésben az elképzelt helyzetek és az élmények szóbeli megosztása egyre mélyebbé és személyesebbé vált. Ötödik lépésben pontosabbá és egyre gazdagabbá váltak a gesztusok. Végül pedig a bizalom erősödésével egyre inkább megszületett az intimitás, a másik érintése. A fejlődésen túl a csoportdinamika következő elemeit emeljük ki. A szerepek tekintetében kezdetben a terapeutától való függőség ellenszegüléssé vált, ahogy hatalmi harcok, rivalizálás alakult ki a csoporton belül. Az állandó párok kialakulásával azonban ez megszűnt. A viselkedést szabályozó normák, a bizalom, a titoktartás, a másik tisztelete, az esélyegyenlőség, az igazságosság, a gyengébbek védelme és támogatása kezdetben az élmények szóbeli feldolgozása során megfogalmazódtak, majd egyre inkább részévé váltak a gyakorlatoknak, és tükröződtek a viselkedésbeli megnyilvánulásokban. Az interakciókban a pozitív reakciókat egyre inkább követték negatív megnyilvánulások a bizalom, az intimitás megszületésével párhuzamosan. A folyamat előrehaladtával kaptak a negatív vélemények megfelelő kifejezési formát. A negatív megnyilvánulások a terapeutától való függetlenedés, a feladatok, szerepek kialakulásával kerültek felszínre. Az indulatáttételről: a program előtti, azaz az előéletből hozott negatív, pozitív indulatok először a terapeutára irányultak, majd a társakra. Ahogy a felelősségvállalás felszínre került, és a gyakorlatokat követő élménymegosztások során elhangzottak önismereti megállapítások, úgy kerültek az egyén irányítása alá az indulatok.