A ZENETERÁPIÁT HASZNÁLÓ TRÉNINGEK, VIZSGÁLATOK,

A különböző szakterületeken (a neurológia, a zenepedagógia, a gyógypedagógia, a szociális gondozás) végzett kísérletek eltérő oldalról közelítik meg, és használják fel a zeneterápiát. A kognitív idegtudományban úgy jelenik meg a zeneterápia, hogy a zene különböző agyterületekre gyakorolt hatását vizsgálják idegrendszeri képalkotó eljárásokkal (pl. Khalfa és mtsai, 2005). A zenepedagógia keretében a zeneterápia a zene transzferhatását helyezi középpontba (pl. Kokas, 1972). A gyógypedagógiában végzett zeneterápia azt jelenti, hogy különböző hangszercsoportokat illesztünk a fejlesztő gyakorlatokhoz (pl. Orff, 1994). A szociális gondozás, ha felhasználja a zeneterápiát, akkor a zene élettani hatásából indul ki (pl. Vértes, 1995, 2010). A felsorolt területek közös pontja, hogy a zeneterápiát eszközként használják.

A zeneterápia a terapeuta és páciens kapcsolatában keletkezik és alakul, illetve az érzelmek dinamikája nyomán fejlődik. Ekman (1999) kutatásaiból ismert, hogy az érzelmi kifejezésnek meghatározó a szerepe az interperszonális kapcsolatok fejlődésében és szabályozottságában. A terápiás folyamatban kulcsszerep jut a nonverbális emocionális jelzések érzékelésének, értelmezésének. A terapeutának a képzése során fel kell készülnie arra, hogy a terápiás folyamatban elkülönítse a páciens és saját maga érzelmeit. Meg kell tanulnia bánnia a projekció, áttétel és viszontáttétel mechanizmusával. Buzasi (2003) szerint az előbbieket segíti az interterápia, mely egy tantárgy a zeneterapeuta-képzésben. Kollégák közti szupervízió nyomán formálódott, és célja, hogy a terapeuta megismerkedjen azokkal az érzelmi reakciókkal, melyeket a páciens is átél az exploráció alkalmával. Mint szupervíziós eljárás segíti a terapeutákat saját vak foltjaik feltárásában. Az interterápia és az aktív zeneterápia középpontjában is a hangszeres improvizáció áll. Phan Quoc (2007) a zenei improvizációkban megjelenő érzelmi tulajdonságokat minősítette már létező és általuk fejlesztett skálákkal és eszközökkel. Buzasi (2003) szerint a skálázásra használható mutatók a szenzibilitás,

flexibilitás, originalitás, spontaneitás és elaboráció. Egyben ezeket nevezi meg a kreativitás aspektusainak is. A hangszeres improvizációban megjelenő szimbólumok felismerése és az egyén rávezetése arra, hogy ezt saját élettörténetén keresztül értelmezze, valójában fő feladata a terapeuta munkájának. Ehhez kapcsolódó Gilboa, Bodner és Amir (2006) a zeneterapeuták érzelmi közlékenységét feltáró vizsgálata is, amely arra jutott, hogy a zeneterapeuták pontosabban határozták meg az egyes zenei improvizáció által hordozott, szóban is kifejezhető jelentéstartalmakat, mint a nem zeneterapeuták. Még nem kidolgozott, hogy a terapeuták érzelmi és szakmai felkészültsége milyen mélységben játszik szerepet ebben a folyamatban.

A következőkben a zeneterápia geriátriában betöltött szerepére hozunk példákat.

Clement-Cortes (2004) úgy találta, hogy az központi funkciót tölt be az érzelmek kifejezésében, mely által egy relaxáltabb és kényelmesebb állapot érhető el. Eredményei szerint e területen a zeneterápia hozzájárul ahhoz, hogy csökkenjenek a depresszió szimptómái és a szociális izoláció. Ezenkívül pozitív hatása van a kommunikációra, az önkifejezésre, az emlékek felszínre hozására.

Vértes (1995) munkacsoportja az öregedés folyamatának (pszichés, fiziológiai) megnyilvánulásait vizsgálta professzionális előadóművészeknél. Arra keresték a választ, hogy a hangszeres játék szellemi, fiziológiai megterhelése sietteti-e esetükben az öregedést. A vizsgálat eredménye az, hogy a rendkívüli vizuális, auditív, koncentrációs és kognitív tevékenység tréninget jelenthet, mivel a rendszeres hangszeren való játék tovább megőrzi a szellemi és fizikai erőnlétet a művelője számára. Vértes (2010) Visegrádi Gyógyintézetben folytatott vizsgálati eredményei azt mutatták, hogy az adekvát kollektív zeneterápiának relaxáló, oldó hatása van a pszichoszomatikus, neurotikus betegek és időskori reaktív depresszióban szenvedők esetén. Tapasztalata szerint a gyógyítás mellett ízlés és képességfejlesztő hatása is van a terápiának.

A klinikum területén a zeneterápia alvászavarokban betöltött szerepét vizsgálta Harmat (2009). A pozitív hatást viszont alvásfiziológiai vizsgálatokkal még nem sikerült alátámasztani. A vizsgálatban a szedatív zene pozitív irányba módosította a résztvevők alvásminőségét, amit alvástesztekkel mutattak ki. Tehát a szerző mérési problémára és nehézségre hívja föl a figyelmet. Kollár (2006) pedig az Alzheimer-kóros betegek zeneterápiás kezelését vizsgálta. A zeneterápia hatását a következőkben jelöli meg: az elkóborlási arány csökkenése, az emlékezetmegtartás javulása vagy kisebb

mértékű romlása (korábbi állapothoz képest), szociális interakció gyarapodása, ami által az elszigeteltség csökken. A daganatos betegek kezelésében pedig a zeneterápia hozzájárul a hangulati állapot és életminőség javulásához, valamint megkönnyíti az életérzések megfogalmazását Kollár (2007) eredményei szerint.

Herkenrath (2005) alapján a zeneterápiás megközelítések nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a kómás betegek visszataláljanak öntudatukhoz. Kérdés az, hogy a zenén kívül milyen egyéb hatások érvényesültek a folyamatban. Suttler és Wormit (2007) nézetében, akik a hospice-ban dolgoznak a spiritualitás szignifikáns része a szakemberek munkájának. A legértékesebb megállapításuk mégis az, hogy a spiritualitás, mivel rendkívül szubjektív élmény, nehezen vihető be és értékelhető a terápia folyamatában.

Altenmüller, Marco-Pallares, Münte és Schneider (2009) vizsgálata szerint a zeneterápia hozzájárul a motoros és viselkedéses tünetek csökkentéséhez stroke-betegek esetén, mégpedig az agyi hálózatokat átformáló hatása révén. Fiziológiai változást és a motoros kéregben történt aktivitást figyeltek meg. Az eredményre a rehabilitáció során tizenöt ülés után jutottak összehasonlítva a kontrollcsoporttal, akik csak a szokásos ellátásban részesültek. Chuang, Han, Li és Young (2010) eredményei szerint a zeneterápia nagymértékben hozzájárul a rákbetegek szubjektív érzetének és élettani állapotának javításához a szimpatikus és paraszimpatikus idegrendszer aktivitásának változása által. Hauck, Metzner, Rohlffs, Lorenz és Engel (2013) vizsgálatában a zeneterápiás megközelítések (aktív, receptív) hozzájárulnak a krónikus fájdalomérzet csökkentéséhez, és növelik az aktivitást, tevékenységet. A preferált zene hallgatása az övtekervényben (gyrus cinguli) deltasáv-aktivitást idézett elő, ami annak mutatója, hogy a kedvelt zene segít a fájdalomérzetről elterelni a figyelmet.

Ijuin (2005) alapján Japánban a művészetterápiát egészségügyi háttérrel használják a terápia, megelőzés, és tanácsadás eszközeként. Ezenkívül fontos jelzőeszköz és egyben technika is.

A zeneterápia hatótényezőit Buzasi (2003) a következőkben jelöli meg.

Feszültségoldás, érzelmekhez vezető út feltárása, emocionális gátlások leépítése, élményképességek fejlesztése, aktív, önálló kezdeményezések fejlesztése, tudatalatti folyamatok tudatossá tétele és pszichikus ellenállások leépítése. Bagdy (2005) szerint a hatásmechanizmus mibenléte abban áll, hogy a zene transzformációs potenciálja révén a

hangokkal, ritmussal megjelenített, megélt érzelmi tartalmak korrektív újratapasztaláson, experienciális átdolgozáson mennek keresztül.

A zeneterápiás kísérletek, amelyek skizofrén, depressziós és életvégi krízisben lévőkkel történtek (pl. (Maratos, Gold, Wang és Crawford, 2009; Bradt és Dileo, 2010;

Mössler, Chen, Heldal és Gold, 2011) az alábbi kérdéseket vetik fel a zeneterápia hatásmechanizmusával kapcsolatban. A pozitív hatás származhat a terapeuta és a megfigyelő egyoldalú elfogultságából. A vizsgálatok magasabb minőségű értékelése szükséges, mert nem tudjuk pontosan meghatározni, milyen elemek és milyen arányban vesznek részt a zeneterápia hatótényezőiben. És azokat nem tudjuk elkülöníteni a környező tevékenységek mechanizmusaitól. Nem meghatározott a terápia mennyisége (időtartam) és a hatékonyság kapcsolata.

A zeneterápiát nem lehet önmagában vizsgálni, mert nem önálló eljárás, hanem egy módszer és eszközrendszer, amit beleillesztünk az alaptevékenységbe (klinikum, szociális gondozás, pedagógiai fejlesztés…). Elméleti háttere, eszközrendszere, módszertana mindig ahhoz a tevékenységhez igazodik, amiben a zeneterápiát alkalmazzuk. Ezért kísérletileg csakis olyan mérőeszközökkel és módszertannal mérhető és igazolható, amit az alaptevékenységben használnak.