Az integratív szemléletű modellek tartalmi jellemzői

Az integratív szemlélet kialakulásának egyik fontos lépése volt, hogy a 2000-es évek elején megszületett az affektív-szociális kompetencia modell, amit Halberstadt, Denham és Dunsmore (2001a, 2001b) alkotott meg. Ebben kiemelten foglalkoznak az érzelmek kifejezésével, megértésével és szabályozásával, amit a viselkedés személyközi és intrapszichés (személyen belüli) oldaláról is vizsgálnak. A kognitív folyamatok abban játszanak szerepet, amikor döntést hozunk az érzelmi jelzések küldésének mikéntjéről, a beérkezett válaszokat interpretáljuk és eldöntjük, hogy az adott érzelmi állapotot fenntartjuk vagy megszakítjuk (Halberstadt, Denham és Dunsmore, 2001a). Rendszerük megalkotásához korábbi elméletalkotók munkáit vették alapul. (1) Saarni (1999, 2001) érzelmikompetencia-modelljét, ami nyolc érzelmi készséget határoz meg. (2) Mayer és Salovey (1997) érzelmiintelligencia-modelljét, ami négy érzelmi képességet foglal

magába. (3) Crick és Dodge (1994) szociálisinfomáció-feldolgozó modelljét, amiben a beérkező jelzések feldolgozását elemezték. Crick és Dodge (1994) rendszerében az érzelmek adatbázist alkotnak a memóriával, szociális ismeretekkel, sémákkal együtt a viselkedés alakításához.

A szociális kompetencia több szempontú (érzelmi, kognitív) megközelítésével találkozunk Rose-Krasnore (1997, 1999) prizmamodelljében, ami a szociális kompetenciát szociális, érzelmi és kognitív alrendszerekből álló motívum- és képességrendszernek tekinti. Nagy (2000, 2007, 2010) szociális kompetenciáról alkotott rendszere pedig abból a szempontból kerül hangsúlyozásra, hogy összefüggést teremt verbális és érzelmi kommunikáció közt, világossá téve az érzelmek szerepét a szociális kompetencia működésében.

Az affektív-szociális kompetencia az érzelmek küldésének, fogadásának és megtapasztalásának egymást kiegészítő folyamatára vonatkozik dinamikus interakciókban (Booker és Dunsmore, 2016). Az affektív-szociális kompetencia által az egyén (1) elfogadja, (2) tudatosítja, (3) irányítja érzelmeit, (4) azokat hatékonyan kommunikálja, (5) jól érti és reagál mások érzelmi kommunikációjára. Az elemek között kölcsönös kapcsolat van, amit a társas interakciók változása és dinamikája hoz mozgásba. A szerzők rendszerüket három komponens köré rendezték: érzelmi jelzések (1) küldése, (2) fogadása, (3) megtapasztalása. A három komponensbe négy alapvető képesség működik közre: (1) tudatosság, (2) azonosítás, (3) kontextusba helyezés, (4) szabályozás. A négy alapvető képesség szociális és érzelmi fejlődésünk során egyre jobban működik, de hogy mennyire „tökéletesednek‖ az egyénenként eltérő. Kezdetben szükség van még tudatosságra, később azonban automatikussá válnak, és rutinszerűen alkalmazzuk azokat az adott szituációhoz mérten. Halberstdt, Denham és Dunsmore (2001a, 2001b) hangsúlyozzák az affektív-szociális kompetencia kommunikációs aspektusát, mert jelentős információforrás az interakció céljára vonatkozóan az egyén kommunikációja. A kontextus érzelmi tartalmának verbális és nem verbális kifejezése megadja az interakció jelentését. Az érzelmek az interakció szerves részeként a másokkal való kapcsolat dinamikáját adják meg. Ezért vonatkoztatják az affektív-szociális kompetenciát a saját és mások érzelmi kommunikációjának (leírása Nagy rendszerénél) hatékony interpretációjára és irányítására Booker és Dunsmore (2016). A nonverbális kommunikációnak egyik funkciója az érzelmi állapotok közlése. A

nonverbális jelzések segítik a társas helyzet kezelését avval, hogy általuk kapunk képet a partner helyzetre vonatkozó reakcióiról. Támogatják az énmegjelenítést, azaz segítségükkel közöljük az információkat magunkról. Ezenkívül ellátják a csatorna-ellenőrzés feladatát, amely irányítja az interakció során, hogy ki meddig beszéljen. A nonverbális jelzések változatai a szemkontaktus, a rendelkezésünkre álló tér szabályozása az adott interakcióban, az érintés és a vokális csatorna: hangerő, hangmagasság, beszédsebesség, szavakhoz kapcsolódó jelzések (Málovics, 1999;

László, 2002).

Halberstdt, Denham és Dunsmore (2001a) alapján a küldés során: (1) észlelem azt, mikor kell vagy nem jelzést küldenem az adott szituációban, (2) átgondolom és eldöntöm milyen jelzést kell vagy nem kell küldenem, (3) az adott helyzetnek megfelelően világosan és tömören elküldöm. Saarni (1999, 2001) rendszerében is megjelenik, hogy a küldést az adott kontextushoz kell igazítani. Hangsúlyozza azt is, hogy az érzelmek kifejezését a kapcsolat célja befolyásolja. Mayer és Salovey (1997) rendszerében viszont az érzelemkifejezés kontextusjellege nem kiemelt. A szociális információ feldolgozásában pedig Crick és Dodge (1994) szerint, ahogy az elfogadott, szelektált jelzésekre viselkedésformát választok azért, hogy kifejezzem válaszomat, azt a kontextus és a másik fél elvárása irányítja.

A fogadás folyamatában: (1) észlelem azt, amikor jelzést küldenek felém, (2) azt a helyzetnek megfelelően értelmezem, (3) szelektálom a felém érkező valós és téves jeleket. Saarni (1999, 2001) rendszerében a másik fél érzelmeinek megkülönböztetése az adott szituációra és az érzelemkifejezésre vonatkozó kulturális szabályok alapján történik. Ehhez tudatában kell lennem, hogy a saját és a másik fél érzelmi állapota és annak kifejezésmódja nem feltétlenül egyezik meg. Mayer és Salovey (1997) szintén hangsúlyozza, hogy a fogadásban el kell tudni különíteni a saját és a másik fél érzéseit.

Ehhez azonosítanom kell azt, hogy a másik fél érzelemkifejezése pontos, pontatlan vagy komplex. A szociális információ feldolgozásának eredményessége pedig egyenesen a másik fél céljának kontextustól függő pontos kódolásán, értelmezésén múlik Crick és Dodge (1994) szerint.

A megtapasztalásban: (1) észlelem, átélem és tudatosítom az adott érzelmi állapotot, (2) azt a helyzetnek megfelelően értelmezem, (3) döntök arról, hogy az adott érzelmi állapotot fenntartom, módosítom vagy megszakítom. Saarni (1999, 2001) rendszerében

a megtapasztalás a saját érzelmi állapot tudatosságaként jelenik meg. Ehhez szükséges a másik fél érzeleminek elfogadása, annak kontextusfüggő értelmezése és a negatív tapasztalatokkal való hatékony megküzdés. Mayer és Salovey (1997) modelljében pedig az érzelemszabályozáshoz nyitottság kell az érzelmi tapasztalatok iránt. Azok monitorizálásával tudom a negatív tapasztalatokat csökkenteni, a pozitívat pedig növelni azért, hogy a közvetítésre kerülő információ nem legyen túlzó vagy kevés.

Crick és Dodge (1994) rendszerében pedig a beérkező információk kódolása, értelmezés és viselkedési formák keresése nyomán keletkező arousal csökkentésében kap szerepet a szabályozás.

Az érzelmi jelzések küldésének, fogadásának és megtapasztalásának komponensein túl Halberstadt, Denham és Dunsmore (2001a, 2001b) meghatározzák még az énfaktorok csoportját is, ami az egyén motivációs és tudásbázisát jelenti. Ebbe tartoznak: világlátás, motiváltság, flexibilitás, sémák, énkép, temperamentum, világ iránti nyitottság és a társas lét szabályainak ismerete. Az elődökhöz (Saarni, 1999, 2001; Crick és Dodge, 1994) hasonlóan az énfaktorok az érzelmi komponensekkel együttesen kölcsönösen meghatározzák egymást, és a viselkedésbeli megnyilvánulásokban egymásra hatva tükröződnek. Halberstadt, Denham és Dunsmore (2001a, 2001b), Booker és Dunsmore (2016) rendszerében az énfaktorok (például temperamentum) módosíthatják egy adott komponensnek (például küldés) egy másik komponens képességszintjére (például tudatosság) gyakorolt hatását. Saarni (1999) rendszerében a kölcsönös kapcsolat az önbecsülés és énhatékonyság egymásra gyakorolt hatásában jelenik meg. Crick és Dodge (1994) modellje pedig befolyásoló tényezőként nevezi meg a kivitelezési stratégiákat, a helyzetre való következtetést.

Az affektív-szociális kompetencia működése (1) szociális kapcsolatokban jelenik meg az eredményes viselkedés mentén, (2) függ a partner jellemétől, (3) összefügg a múltbéli tapasztalatokkal, a jelen szituáció jellemzőivel és a jövőbeni célokkal, (4) az affektív-szociális kompetencia működése és a személyiség érése kölcsönös kapcsolatban áll egymással.

Az affektív-szociális kompetencia sajátosságai, hogy (1) összegzi elődei (érzelmi kompetencia, érzelmi intelligencia és szociálisinformáció-feldolgozó modell) legfontosabb jellemzőit, azaz az érzelmek kifejezését, felismerését, megértését és szabályozását, (2) elemeit egyszerűen és nyilvánvalóan fogalmazza meg szituációs

példákkal ellátva, hogy eleve adott egy mérőeszköz és a fejlesztő gyakorlatok kidolgozásának útja, (3) az érzelmi jelzések mozgásos jellegét azok szociális kapcsolatba helyezésével valósítja meg.

Halberstdt, Denham és Dunsmore (2001a) elméletében megkülönbözteti az affektív-szocális kompetenciát a szociális kompetencia tágabb szerkezetétől. Azt a szerzők az interakció hatékonyságára vonatkoztatják. Véleményükben a szociális kompetenciát négy oldalról közelíthetjük meg: kapcsolati státusz, sikeresség, funkcionális eredmények és célok. Ezek a meghatározások megjelennek Rose-Krasnore (1997, 1999) rendszerében is. Halberstdt, Denham és Dunsmore (2001a) megközelítése szerint, mivel a hatékony kommunikáció, az érzelemi tapasztalatok interpretációja, meghatározza az interakció eredményességét, ami értelemet ad annak, hogy az affektív-szociális kompetencia és a szociális kompetencia egymást átfedő konstruktum. Ezért a kutatás a választott elméleti keretet követve az érzelmi tényezőket a szociális kompetencia részének tekinti.

Az integratív szemléletet tükrözi Rose-Krasnore (1997, 1999) prizmamodellje, amely egymással szorosan összefüggő elemekből épül fel, szituációfüggő és célorientált viselkedéselemeket működtetve. A szerző három szintet különít el rendszerében. (1) Elméleti szinten a szociális kompetencia jelenti az eredményes interakció kivitelezését, különböző viselkedésformák együttesével. (2) Szabályozószintje két részegységet tartalmaz. (a) Az egyén hatékonyságát elősegítő elemeket, (b) és a másokkal való eredményes kapcsolattartás elemeit. (3) A készségek szintjén találhatóak a motivációs és viselkedésbeli alapok. Denham és Burton (2003) alapján részletezve a rendszert a legfelső szinten a szociális kompetencia felel az interakció sikeréért. Ez az összerendezett viselkedés eredménye, ami „találkozik‖ az egyén rövid és hosszú távú fejlődési szükségleteivel és céljaival. A végső sikerért az érzelmi alapok felelősek, amiket az érzelmi kompetencia elemeiben neveznek meg. Középszinten a szociális kompetencia segíti a személyes és személyközi célok elérését. Például a baráti kapcsolatok minőségét, a pozitív társas státusz kialakítását és az énhatékonyságot. Alsó szinten találjuk a speciális szociális, érzelmi és kognitív készségeket és képességeket (empátia, kommunikációs készségek, értékek és célok), amelyek meghatározzák és motiválják az egyén viselkedését, működésbe hozva a következő szabályozószintet.

Ezek a motivációs és viselkedéses alapok elsősorban individuálisak.

Nagy (2000, 2007, 2010) pedig a szociális kommunikatív jelzések jelentőségét emeli ki a szociális kompetencia és az érzelmek kapcsolatában. A szociális kompetencián belül elkülöníti a szociális kommunikációt mint öröklött és tanult komponensekből felépülő képességek egyikét. A szociális interakció ez által valósul meg. Öröklött alapjai a nem verbális kommunikáció öröklött komponensei, amelynek készletét nevezi az érzelmi kommunikációnak. Ezt a készletet az affektív apparátus szabályozza. Az érzelmek megjelennek hanghordozásban is (expresszióban és szóbeli közlésben is), központi szerepet betöltve a szociális kompetencia működésében.