A ZENETERÁPIA SZEMPONTJÁBÓL FONTOS NEUROLÓGIAI

A háttértudást jelentő neurológiai eredményeknek köszönhetően közelebb kerülünk annak a megértéséhez, hogy az emberi agy miként érzékeli és dolgozza fel a zenei elemeket. Münte, Altenmüller és Jancke (2002) vizsgálati eredményei szerint azok az agyterületek, melyeknek szerepe van a zenei információfeldolgozásban, más feladatokban is, például emlékező, nyelvi funkciókban is részt vesznek. Úgy találták, hogy a rendszeres zenélés növeli az információfeldolgozás megbízhatóságát, és ez egyéb területekre is kihat. A motoros, halló- és látókéreg a zenészeknél nagyobb.

Koelsch, Gunter, Friederici és Schröger (2000) a hallókéreggel kapcsolatban négy kísérletet vezettek le, ahol „nem muzikálisak‖ hallgattak olyan akkordsorokat, amelyek olykor olyan akkordot is tartalmaztak, amely a hallgató hangzáselvárásait „megsértette‖.

Igazolták, hogy a hangnemben lévő, illetve hangnemen kívüli akkordok elhajlást mutatnak az agyhullámokban (Koelsch, 2009). Tehát függetlenül a muzikalitástól a hangzásba nem illő akkordok agyi reakciókat váltanak ki.

Suda, Morimoto, Koizumi és Maki (2008) kognitív idegtudományi kutatómunkája szintén a hanghatás és az agyi reakciók kapcsolatát vizsgálták. Kimutatták a dúr hangnem stresszes állapotot csökkentő hatását a mollal ellentétben, és rámutattak arra is, hogy az kimozdít a szellemi elfásultságból. Ezenkívül a zenével elért stresszcsökkentés összefüggésben áll a boldogság/bánat érzéseinek feldolgozásával, melyre a felső halántéki agykéreg területén kimutatható stresszválaszok jellegzetes aszimmetrikus mintájából lehet következtetni.

Blood és Zatorre (2001) az agyi véráram változásait vizsgálták zene által kiváltott élményre. Eredményeik szerint a középagy, az amygdala, az orbitofrontális kéreg volt érintett, mely területekről közismert, hogy euforikus ingerekre aktiválódnak. Az agy öröm- és jutalmazó rendszerének összeköttetését igazoló eredmények alapján tehát az agyi hálózatok szintjén is kimutatható a kapcsolat a zene és a biológiailag releváns ingerek között. Blood, Zatorre, Bermudez és Evans (1999) ugyancsak CT-t használtak az agyi véráram változásainak megfigyelésére. A résztvevők olyan zenei részleteket hallgattak, amelyben egyre növelték a disszonancia szintjét. A paralimbikus rendszerben, neokortikális régiókban észleltek aktivitást, akárcsak a kellemesség és a kellemtelenség élményének esetén. Így az eredmények azt mutatják, hogy a zene a

felsorolt élményekhez hasonló neurális mechanizmusokat képes kiváltani.

Khalfa, Schon, Anton és Liégeois-Chauvel (2005) a funkcionális rezonancia képalkotást használták, hogy lokalizálják azon agyi régiókat, melyek részt vesznek a negatív-pozitív zenei élmények felismerésében. Két fő elem, a hangnem és tempó módosításának eredményeként a vizsgálat azt mutatta, hogy elsősorban kérgi és kéreg alatti területek vonódnak be ebbe a folyamatba, mely területekről ismert, hogy részt vesznek az érzelemfeldolgozás mechanizmusában. Janka (2009) és Janka, Szentistványi és Szilárd (1987) szerint több nagy- és kisagyterület vesz részt a zenei feldolgozás folyamatában. Ezen agyrégiók típusosan olyan mezők, melyek például érzékelési, megismerési, gondolkodási, érzelmi és mozgató működések kapcsán is funkcionális aktivitást mutatnak. Habár nincs egy zenei központ, ennek ellenére elmondható, hogy a zenei feldolgozás szempontjából vannak kitüntetettebb agyi területek. Homlok- (harmónia, hangnem) és fali lebeny (ritmus), felső halántéki régiók és a limbikus rendszer, kiemelten jobb féltekei túlsúllyal. Tehát a zenei elemek feldolgozásának idegtudományi vizsgálatai – agyi képalkotó eljárásoknak köszönhetően – lehetőséget adnak arra, hogy jobban megértsük, hogy az emberi agy miként érzékeli és hozza létre a zenét, és hogyan reagál rá érzelmi, viselkedési és gondolkodási szinten.

Kovács, Janka, Boncz és Magloczky (1993) kísérletükben alátámasztották azt a feltevést, hogy a zene hatására keletkezett élmények tartalma és minősége hipnózis állapotában módosulhat. Szemantikai differenciálskálával mérve a feszültség dimenziójában találtak szignifikáns változást. Az eredményre úgy jutottak, hogy összehasonlították az éber és transzállapotban felmért, zene keltette élmények közti különbségeket. Janka és mtsai (1987) kísérletének fő tanulsága – melyben egészséges és beteg személyek zenei élményeit hasonlították össze –, hogy a zene alapvetően azonos emóciókat vált ki, és ugyanazt az élményt közvetíti, ez a jelenség irodalmi megfigyelésekkel is egyezik. Adott csoporton belül lehetnek egyéni különbségek az élmény megélésének és kifejezésének módjában. Nézetükben a zenei élmény csak az érzelmi élet egyéb komponenseivel együttesen értékelhető.

Parbery-Clark, Skoe és Kraus (2009) analóg folyamatként értelmezik a professzionális zenészek háttérdallam-elemzését és a zajban történt beszédfelfogást.

Kísérletükben a zenei élmény hatását vizsgálták az idegi válaszmintázatra.

Összevetették a beszédre adott kéreg alatti neurofiziológiai válaszokat csöndben és

zajban tréningezett zenészek és nem zenészek csoportjánál. Neurológiai mérésük eredménye szerint a professzionális zenészek gyorsabb és pontosabb idegi választ adtak zaj jelenlétében. A szerzők szerint biológiai bizonyítékot szolgáltattak a zenészek észlelési előnyére a zajban történt beszédpercepcióra vonatkozóan. Shahin, Roberts és Trainor (2004) szintén az idegi mátrix formálhatóságát igazolták speciális hallási tapasztalat által. A legmagasabb fokú hallási érzékenységet a Suzuki-módszerrel tréningezett hegedűs diákoknál tapasztalták, szemben a zongorista és formális képzésben részt nem vett – megfogalmazásuk szerint – tiszta zenei hanggal tréningezett diákokkal. Eredményük alapján a hegedülni tanuló diákok voltak a hallásilag legérzékenyebbek. Náluk kimutatható az idegsejthálózat legmagasabb szintű komplexitása. Tehát vizsgálatuk egyben a neves Suzuki zenepedagógiai módszer eredményességét is igazolta a neurális hálózat formálhatóságára vonatkozóan. Wong, Skoe, Russo, Dees és Kraus (2007) neurológiai vizsgálatában a zenei élmény formáló hatását vizsgálták az agytörzsi hálózatra. Abból a feltevésből indultak ki, hogy a zene érzékelése és a beszéd egyaránt kognitív működést igénybevevő funkciók, amik inkább az agykéreg területéhez kapcsoltak, mint a kéreg alatti területekhez. A nyelvi lejtés mintázatát kódoltatták zenészek és nem zenészek csoportjával. Eredményeik szerint a zenészcsoport pontosabb, megbízhatóbb megfejtést adott szemben a másik csoporttal.

Ezek az eredmények nem csupán a kérgi hálózatban mutathatóak ki, hanem a kéreg alatti tartományban is hatnak a két funkcióra (zenére és beszédre), és így valószínűsíthető, hogy az agyi plaszticitásra is hatással vannak.

Mcgraw Hunt és Legge (2015) és Legge és Hunt (2015) szerint az agyi képalkotás betekintést nyújt a neurológiai folyamatokról a zeneterápia számára a mentális egészség feltérképezésétől a diagnózisig. Azonban e terület csupán egyik oldalát képes feltérképezni a zeneterápia hatásmechanizmusának, a zene és az idegi folyamatok kapcsolatát. O’Kelly (2016) megközelítése szerint is az egyre kifinomultabb agyi képalkotás hozzájárul a zene terápiás alkalmazásának egyre teljesebb megismeréséhez.

Vizsgálata szerint idegtudományi konszenzus van abban, hogy a zeneterápia támogat olyan területeket, mint például a mozgás vagy az érzelemszabályozás, valamint a terápia neurológiai vonatkozását segíti széles körben megismerni. Viszont ezek a vizsgálatok csak a klinikum területére vonatkoznak betegségcsoportokat vizsgálva (pl. stroke, affektív zavarok, neurodegeneratív állapotok).

A zene agyterületekre gyakorolt hatásának empirikus eredményei is igazolják egy zeneterapeuta számára azt, hogy a zene érzelmileg „hozzáférhetővé‖ teszi az egyént a fejlesztés számára. A gyakorlati oldala, hogy hozzásegíti az egyént ahhoz, hogy érzelmeivel tudjon foglalkozni.