A ZENEI NEVELÉSRŐL A ZENETERÁPIA SZEMPONTJÁBÓL

5.7. A zenei nevelésről a zeneterápia szempontjából

Napjaink pedagógiai gyakorlatában újdonságot jelent a zenei elemek eszközként való felhasználása a tanítási folyamatban. Míg a zenepedagógián belül a zene cél, addig a készségfejlesztésben és a zeneterápiában a zene eszközként szerepel, és katalizátorfunkciót tölt be a nagyobb hatékonyság és az élmények elmélyítése érdekében. Míg a zeneterápia egy folyamat, a zenepedagógia a produktum felé orientálódik (Konta, 2010). Missura (2005) alapján a terápia és nevelés területén keletkező viták a terapeuták helyzetére és a társadalmon belül betöltött szerepükre vonatkoztathatóak. Bizonyos tendencia figyelhető meg a tekintetben, hogy a zeneterápiát antropológiai szempontból egybevessék a primitívnek mondott népek gyógyítási hagyományaival. A törzsiségre utaló megfogalmazások archaikus jelentéssel bírnak, és kapcsolatban vannak a terápia gyökerével a gyógyítási rítusok hagyományai szerint. A nyugati kultúrában is felvetődnek az ősi terápiás-nevelési szokások sugallta

tapasztalatok. Azaz nem alkalmas bárki terapeuta-pedagógusnak, illetve a nevelési-gyógyulási folyamat független a terapeuta-nevelő kontrolljától.

Lindenbergerné (2005) szerint mind a pedagógia, mind a terápia a személyiséget segítő szolgálat része. A rekreációs, prevenciós célzatú foglalkozások lehetőséget nyújtanak arra, hogy a pedagógus szabadon döntsön módszereiről. Ezért a pedagógus szabadidős tevékenységben – míg iskolai keretek közt végzi munkáját – élhet az egyéni, csoportos és komplex zeneterápia gyakorlatával. Urbánné (2005) megközelítése a terápia oldaláról, a használt készségek alapján teremt kapcsolatot a fejlesztés és a nevelés között. A zenetanulás során is alakulhatnak azon készségeink, amelyek a zeneterápiás helyzetben is jelen vannak (például az önkifejezés, egymásra figyelés). A különbség a tudatosulás és tudatosítás fókuszában van. Missura (2005) pedig megindokolja az összehasonlítást a terapeuták és nevelők munkaköre között.

Véleményében a terapeuta munkája leginkább a kíséret, szolgálat, a közvetítés, nem pedig a kontroll vagy az instrukció. A terapeuták és a nevelők ugyanazokat az elemeket, eszközöket használják különböző céllal. Ha egy terapeuta valamilyen okból inkább oktatói, mint terapeutai tevékenységet folytat, megengedheti magának, hogy megnevezze azt, amit végez, és a zeneterápia helyett valami más nevet válasszon. Ilyen módon elkerülheti, hogy olyasmit képviseljen, amit nem csinál, megcáfolva evvel a zeneterápia kifejezést. A terápia és pedagógia kapcsolatát Missura (2005) elméleti munkájából kiindulva saját összefoglalásunkkal a 3. táblázatban mutatjuk be.

3. táblázat. A terápia és a pedagógia összehasonlítása (Missura, 2005 nyomán)

Szempontok Terápia Pedagógia

Időtartam időben rövidebb meghatározottan hosszú

Részvétel önkéntes kötelező

Teljesítmény nem kritizál teljesítményt értékel

Forma egyénre, csoportra koncentrál többnyire csoportos

Cél fejlesztés, szolgálat, kíséret, gondozás, gyógyítás

információ elsajátítása, számonkérés

A következőkben példákkal szolgálunk a zenei nevelés fejlesztő hatásáról. Az iskoláskor előtti zenei nevelés, aktivitás hatékonyan segíti például az írás-olvasás készség kialakításának előkészítését (Kokas, 1972; Bolduc, 2008). Nagy szerepe van a fent említett készségek terén jelentkező problémák kialakulásának megelőzésében, illetve egyéb területekre is jótékony hatást gyakorol, mint például az észlelés, a kognitív készségek (Kokas, 1972; Bolduc, 2008). Ezt a zenei transzferhatást, amire épít a zeneterápia, a zenepedagógia hatásmechanizmusként vizsgálja. E jelenség a zeneikészség-fejlesztés más területre gyakorolt hatásában áll, melynek neurológiai háttere a kérgestest (corpus callosum) két agyféltekét összekötő munkája (Bolduc, 2008).

A transzferhatásra az alábbi példákat hozzuk. Forgeard, Winner, Norton és Schlaug (2008) a kora gyermekkori zenetanulási tapasztalatok későbbi életkorban kimutatható hatását vizsgálták. A legalább három évi zenetanulás pozitív hatást a hallási diszkrimináció, a finommotorika, a szókincs, verbális és nonverbális kifejezés terén eredményezett. Brochard, Dufour és Després (2004) abból a nézetből indultak ki, hogy a formális zenei képzés javítja a matematikai, téri-vizuális teljesítményt. Felnőtt professzionális zenész és nem zenész mintán vizsgálták a megnevezett területeket. A zenészek esetén szignifikánsan jobb reakcióidőt tapasztaltak, amely utal esetükben a magasabb szenzomotoros integrációra. Wan és Schlaug (2010) szerint is a zenetanulás egy intenzív motoros, multiszenzoros tréning. A hatást ki lehet mutatni a szomatoszenzoros kéregben. Egy zenedarab tanulása kapcsán egyesülnek speciális motoros, hallási és vizuális ingerek, melyről a játék során folyamatosan visszajelzést kapunk. Ez a kapcsolat – ingerek adása és kapása – erősíti a hallási és motoros régiókat.

Az így megjelenő agyi plaszticitás magyarázza a zenetanulás szenzoros és kognitív fejlesztő hatását. Delogu, Lampis és Olivetti (2006) pedig a zenei elemek közül a dallamnak a fejlesztő hatását nyelvtanulás esetén mutatták ki. A vizsgálat érdekessége, hogy a fejlesztő hatás akkor is fennáll, ha a személy anyanyelve tonális (például kínai, mandarin, thai) és a megtanulandó nyelv pedig nem tonális.

Ábrahám (2003) szerint már a legnagyobb zenei nevelők is mélyítették, kiszélesítették a zenei nevelés feladatát. Például Couperin, Philippe Emanuel Bach és Türk is szorgalmazza a hallás holisztikus fejlesztését. Wieck (1878) alapgondolata is az, hogy legfontosabb legyen a hallás képzése. Riemann és Weiding (1887) egyenesen

kutatási területként jelöli meg a hallás milyenségének elemzését. A hallani, jól meghallani képessége a muzikalitás fokmérője, ami a jó zenei ízléshez vezető út is, amelynek kialakítása a zenei nevelés fő feladata. Breithaupt (1920) pedig az idegrendszer működését vizsgálta, amelynek rendezett működése a jó előadás alapfeltétele.

Ábrahám (1991) alapján Varró (1921) alapgondolata a zenei nevelésről pedig a következő. Engem személy szerint a gyermek- és ifjúkoromban ért rossz élmények leküzdése vezetett: pocsék, rutinszerű, felületes és hiányos oktatásban részesültem még technikai téren is. Éppen ez segített abban, hogy növendékeimnek megadjam azt, ami nekem nem adatott meg. „Így aztán pedagógiai programomban kísérlet történik a tanítás kereteinek kiszélesítésére, belevonva abba bizonyos lelki és szellemi tényezőket, melyeket – mint jól tudjuk – túl gyakran figyelmen kívül hagyunk, vagy semmibe veszünk‖ (idézi Ábrahám, 2003. 9. o.). Teöke (1999) nézetében az élményszerű zenetanulásnak ugyancsak arra kell törekednie, hogy holisztikusan formálja az embert.

A testi-lelki és szellemi tényezők figyelembevétele és fejlesztésük gondolata juttat el a XX. század új zenei módszereihez, melyek fiziológiai, személyiségbeli tényezők kiszélesítésével teremthetik meg a zenepedagógia terápikus aspektusát. A metódusok főbb elemeit Szőnyi (1988) munkájából kiindulva saját összefoglalásunkkal a 4.

táblázatban olvashatjuk. Az új zenei irányzatokat vizsgálják még az alábbi kutatások (pl.

Piers, 2010a, 2001b; Howe, 2010; Fassone, 2010).

4. táblázat. Új zenei módszerek főbb elemei (Szőnyi, 1988 nyomán)

Dalcroze Euritmika: hallási érzékelés mozgással történő kifejezése.

Martenot A dallam mozgással, rajzzal történő ábrázolása.

Montessori Érzékelés alapú fejlesztés.

Williems A zenei nevelés szociális céljai.

Ward A zene kapcsolata az értelmi fejlődéssel.

Suzuki A memória, a cselekvési készenlét fejlesztése.

C. Orff Ritmikus improvizáció; beszéd, zene és tánc egysége.

Habib, Lardy, Desiles, Commeiras, Chobert és Besson (2016) megközelítésében az új zenei módszerek elemei közül központban áll a ritmus képzése. Például annak a beszéd időbeli komponensének a hallási észlelésére és a figyelemre van pozitív hatása. Loui, Wessel és Hudson Kam (2010) szerint a zenei preferenciák

összefüggenek a zenetanulás különböző szintjeivel. Szerintük zenei ismeret, preferencia gyorsan megszerezhető új zenei szisztémákkal, de csakis egy bizonyos határig. A fejlődést a következő területeken nevezik meg: zenei stílus felismerése, stílusjegyek általánosítása, frekvenciaérzékenység.

A fenti elvek megtalálhatóak a Kovács (2009) által létrehozott zenei munkaképesség-gondozás módszerében is, amelynek lényeges elemei a zenei gondolkodásmódra épülő tornagyakorlatok, egy átfogó életmódprogram, fiziológiai tényezők oktatásba történő hangsúlyosabb bevonása, valamint a tanár-diák kapcsolatának új dimenzióba helyezése, amely hidat képez terápia és pedagógia közt (Pásztor, 2007, 2015; Négyesi, 2015).

Stachó (2005) megközelítésében megjelenik a zenei előfeltételek feltérképezése, ami segít kijelölni a terápiában használt zenét és módszert. Véleményünkben ezek az ismeretek a terapeuta háttértudásában vannak jelen. Azért fontosak, mert segítenek behatárolni a megfelelő zenei stílust, meghatározni az eszközrendszert, és ráérezni a résztvevők problémájára. A zenei képességek és az előismeret nem befolyásoló vagy kizáró indok a terápiában való részvétel vagy hatás szempontjából, még abban az esetben sem, ha a csoporttagok többsége más-más szinten rendelkezik velük.