A SZOCIÁLIS KOMPETENCIA FOGALMA ÉS TARTALMI

Az áttekintett és felsorakoztatásra kerülő meghatározások (pl. Stump, Ratliff, Wu és Hawley 2009; Owens és Johnston-Rodriguez, 2010; Booker és Dunsmore, 2016) kiemelik a szociális interakció eredményességét és hatékonyságát, mint a szociális kompetencia működését mutató jellemzőket. Foglalkoznak a meghatározó készségekkel és képességekkel, a kapcsolatokban felmerülő problémák megelőzésével, a pozitív társas kapcsolatok gazdagításával. Azonban egységes, irányadónak elfogadott definíció még nem született (Zsolnai, 2010; Zsolnai és Kasik, 2015). Ebből kiindulva a kutató szándékának megfelelően választhat fogalmi keretet az átekintett modellekből.

Trower (1982) alapján Zsolnai (2001, 2007) megfogalmazásában a szociális kompetencia a szociális viselkedést előhívó képességek birtoklása. Ford (1982) szerint a szociális kompetencia valamennyi humán funkciót mozgósítja, és azok megfelelő működése segíti az egyént abban, hogy az adott szociális kontextusban releváns célokat érjen el, és ehhez megfelelő eszközöket használjon. A kitűzött cél lehet az eredményes

és hatékony viselkedés a kihívást jelentő társas helyzetekben. Putallaz és Gottman (1983) megközelítésében a szociális kompetencia a szociális viselkedés olyan formája, amely hangsúlyos szerepet tölt be a fizikai és pszichikai betegségek megelőzésében.

Waters és Sroufe (1983) pedig megállapítja, hogy a szociálisan kompetens egyén eredményesen tudja felhasználni környezeti és személyes adottságait, és ezáltal képes jó eredményeket elérni szociális fejlődése során.

Argyle (1983) meghatározásában a szociális kompetencia olyan képességek, készségek birtoklása, amely elősegíti, hogy társas kapcsolatainkban a kívánt hatást elérjük. Schneider (1993) megközelítésében a szociális kompetencia hozzájárul a megfelelő szociális viselkedés végrehajtásához, segítve személyközi kapcsolataink gazdagodását úgy, hogy ez mások érdekét ne sértse.

Rose-Krasnor (1997) szerint a szociális kompetencia egy szervező pszichikus rendszer, ami kontextusfüggő és célorientált viselkedést tesz lehetővé. Négy megközelítést használ a szociális kompetencia azonosítására: a szociális készségek, a szociometriai státusz, a kapcsolatrendszerek, a funkcionális eredmények.

Gurtman (1999) az előzőekhez hasonlóan interperszonális viselkedéssel összefüggésben határozza meg a szociális kompetenciát. Úgy véli, a legtöbb szociáliskompetencia-modell újraalkotható a szociális viselkedésben megnyilvánuló dominanciának, extraverziónak és jó szándéknak az optimális együtteseként.

Topping, Bremner és Holmes (2000) a szociális kompetencián azon készségek, képességek és viselkedésbeli folyamatok rendszerét értik, amelyek összerendezik gondolatainkat, érzelmeinket és viselkedési formáinkat a szociális feladatok végrehajtásához és az eredmények eléréséhez. Mindezt adott kontextushoz igazítva és kulturálisan elfogadható norma szerint. Nemcsak tudás és információfeldolgozó képességként tekintenek a szociális kompetenciára, hanem mint egy sor részkészségre és feltételesen alkalmazott feldolgozó rendszerre.

Iarocci, Yager és Elfers (2007) a szociális kompetenciát mint pszichikus rendszert komplex humán viselkedésként értelmezik, amit a génszerkezetből levezetve vizsgálnak. Működésének egyéni jellegét kapcsolatba hozzák a környezeti kockázatokkal (magányosság, stressz) és védőfaktorokkal (gazdag kapcsolati háló).

Nagy (2007) szerint a szociális kompetencia a szociális viselkedést szervező, a cél eléréséhez szükséges elemeket aktiváló és módosuló rendszer, mely szociális

motívumok és képességek rendszeréből épül fel. A szociális viselkedéshez szükséges komponensfajták készletei a rutinok, a szokások, a hajlamok, az attitűdök, a meggyőződések, a minták, az ismeretek, a képességek és a készségek. Az előbb felsorolt komponensfajtákból – kognitív és szociális képességeinktől függően – alakul az aktuális helyzetnek megfelelő viselkedés, miközben módosulhatnak komponenseink, és fejlődhetnek szociális és kognitív képességeink. Nagy József rendszere szerint a rutinok képezik a feltételét a többi komponensnek. A társas interakció szempontjából fontosak tartja a következőket: az öröklött arcfelismerő rutin, a hang kiejtése, illetve a muszkuláris rutin, amely a kommunikáció szempontjából hangsúlyos. Szerinte az ismeretek meghatározó funkciója a leképezés, valamint a képzetek felismerése. Ezek működése a bonyolult társas helyzetek megoldásában játszik főszerepet.

Chen és French (2008) elmélete a kultúra szerepét hangsúlyozza. Szerintük a szociális kompetencia két dimenziója a szociális kezdeményezés és a viselkedéses kontroll, amelyeket elsősorban kulturális normák és értékek alakítanak.

Stump, Ratliff, Wu és Hawley (2009) pedig öt megközelítését mutatják be a szociális kompetenciának. (1) A viselkedés szempontjából a szociális kompetencia az egyén számára az eredményes és célorientált kapcsolattartást teszi lehetővé, és az ennek megfelelő viselkedéselemeket működteti. (2) A szociális kompetencia kulturálisan elfogadott értékeinek, tulajdonságainak és képességeinek működése teszi lehetővé a sikeres társas viselkedést. (3) A célorientált aspektus szerint a szociális kompetencia segít abban, hogy sikeresen, elfogadható módon összehangoljuk saját szándékainkat a partner céljaival. Ebbe beletarozik a másik nézőpontjának átvétele, vagy egy konfliktus sikeres megoldása. (4) Az egyén és a környezete kölcsönhatásából vizsgálva a szociális kompetencia az egyén fejlődését segíti az adott szociális környezetben. Hajlamaink, szükségleteink hajtóerőt jelentenek azok kielégítésében, viselkedési stratégia képzésében. Ezeket tekintik a szociális kompetencia megnyilvánulásainak. (5) Az erőforrás, szabályozás oldaláról vizsgálva a szociális kompetencia irányítja az egyént, hogy alkalmazkodni tudjon a változó környezethez.

Lillvist, Sanderberg, Bjorck-Akesson és Granlund (2009) szociális kompetenciáról alkotott definíciója is az interperszonális készségekre, kapcsolatokra vonatkozik.

Owens és Johnston-Rodriguez (2010) elmélete szerint a szociális kompetencia azokra a szociális, emocionális és kognitív készségekre, viselkedésre vonatkozik, amelyek szükségesek ahhoz, hogy szociális státuszunkban sikeresek legyünk.

Az affektív-szociális kompetencia modell szerint az a saját érzelmek hatékony kommunikációja, sikeres interpretációja, mások érzelmi jelzéseinek tudatosítása, elfogadása és saját érzelmeink tudatos irányítása (Booker és Dunsmore, 2016). Mivel a kutatásunk a szociális kompetencia érzelmi oldalával foglalkozik, ezt a meghatározást tekinti kiindulópontnak.