Soha nem látott fejlődésnek indultak az önvédelmi sportok a második világháború után. Melyek a legismertebbek és miben különböznek egymástól? Célszerűnek látszik néhány mondatban tisztázni.
Aikido. Az önvédelem modern változata. Anyagát a legkülönbözőbb támadások pusztakezes hárítása (csavarások, feszítések) adja.
Karate. Mozgásanyagát a különböző ütések, rúgások imitációja, illetve ezek meghatározott hárítása jellemzi.
Kendo. Más néven botvívás. A bot szerepét kardként lehet felfogni, amelyet két kézzel kell forgatni. A versenyzők a küzdelemben sajátos védősisakot és védőruhát viselnek.
Dzsúdó (judo, cselgáncs) japán önvédelmi küzdősport, a budó („a harcos útja” a hagyományos japán harcművészetnek) a japán testkultúra alapját képezi. Szabályai lényegében az erő és az egyensúly kombinációján alapulnak. A versenyző fölényt biztosító fogásokkal és dobásokkal győzhet, pontosabban a támadó versenyző a védekező versenyzőt dobótechnikával, leszorítási technikával, fojtástechnikával vagy karfeszítési technikával feladásra késztetheti.
Nemzetközi múlt
A harci játékok valamiféle „sportosított” formája mindenütt megtalálható az ősi népeknél, mert a létért folytatott harc megkövetelte a harci szellem fenntartását, valamint a harc leszűkített formáinak gyakorlását. Az erős emberek különböző versengési formái feltehetőleg egyidősek magával az emberiséggel. A speciálisan japán dzsúdó valamilyen ezekhez hasonló küzdelem lehetett. A Krisztus után 720-ban összeállított és kiadott Nihon-Shoki (Japán krónikák) című könyvben említést tesznek egy chikara kurabe nevű tornáról, amely Shuinin császár uralkodásának hetedik esztendejében (Krisztus előtt 250-es évek) zajlott le. Egy Nimino-Sukune nevű birkózó a császár jelenlétében sajátos technikával legyőzte a kor legkiválóbb birkózóját. Többek szerint ő tekinthető a dzsúdó megalapítójának.
Ebben az időben még nem lehetett elhatárolni a japán birkózást, a szumót és a dzsúdót. A dzsúdó csak később vált önálló, nevelési és önvédelmi célokra alkalmas testnevelési rendszerré, sajátos gyakorlattá.
A dzsúdó modern irányzatát az ősi dzsú-dzsicuból (lágy művészet, gyakorlat) a japán Kanō Jigorō alakította ki.
A XIX. század végén a régi hagyományokkal együtt a harci művészetek különböző fajtái is feledésbe merültek.
Kanō célul tűzte ki, hogy életre kelti Japánban a harci művészeteket. Összegyűjtötte a leghíresebb iskolák technikáit, átvette belőlük a leghasznosabb ismereteket, és megalkotta saját iskoláját, amit dzsúdónak (judō) nevezett el. A „dzsú” azt jelenti, hogy a küzdelem közben nyugodtnak, természetesnek kell lenni, a „dó” pedig a szellemi felkészülés útja: szellemi koncentráció nélkül a technika jó elsajátítása el sem képzelhető.
1882-ben Kanō Jigorō megalapította a Kōdōkan Intézetet (kōdōkan = iskola a módszer tanulmányozására). A kodokan dzsúdó hamarosan a japán iskolai testnevelés kötelező anyaga lett. Az új stílus elindult világhódító útjára. A kōdōkan dzsúdót mindenütt magasan képzett japán mesterek oktatják, terjesztik és népszerűsítik.
Az első japán dzsúdó bajnokságot 1930-ban rendezték, még súlycsoportok nélkül.
Az Európai Cselgáncs Szövetség (European Judo Union, EJU) 1951-ben, a Nemzetközi Cselgáncs Szövetség (International Judo Federation, IJF) 1956-ban alakult. Jelenleg 195 nemzet tagja a szövetségnek.
Az első világbajnokságot 1956-ban Tokióban, az első Európa-bajnokságot 1951-ben tartották. Az első időkben a versenyzők még az övfokozatuknak megfelelő ellenfelekkel küzdöttek (1 kyu, 1 dan, 2 dan, 3 dan, nyílt kategória), s csapatversenyeket is rendeztek.
1958-ban az IJF kialakította a súlycsoportokat (kezdetben öt, majd hét súlycsoportban). A dzsúdó először az 1964-es olimpián szerepelt, 1972-től lett állandó sportág. A japán fölényt jól tükrözi az eddigi játékokon elért 31 aranyérem, 14 ezüstérem, valamint a 13 bronzérem. Minden idők legeredményesebb dzsúdósa a japán Tadahiro Momura, aki, 1996–2004 között három olimpiai elsőséget szerzett.
A női dzsúdó 1992-től került be az olimpia programjába.
Magyarországon már 1906-ban oktatták a dzsúdót szervezett keretek között. Gróf Szemere Miklós meghívására 1906-ban hazánkba érkezett Kanō Jigorōnak a dzsúdó megalapítójának, megbízásából Szaszaki Kicsiszaburō – dzsúdómesteri fokozattal rendelkező kiváló pedagógus –, hogy négy hónapos tanfolyam keretében ismertesse meg ezt a sportágat.
Szaszaki Kicsiszaburō 1907-ben megírta korának legkiválóbb szakkönyvét: „Dzsúdó, a japán dzsiu-dzsicu tökéletesített módszere” címmel.
Dr. Cselőtei Lajos 1926-ban jelentette meg a „Cselgáncs” (jiu-jitsu) című könyvét. Ez az első eset, hogy a dzsúdó szinonimájaként találkozhatunk a cselgáncs kifejezéssel hazánkban, amely még a mai napig is ismert és elfogadott.
A dzsúdó igazi sportként való oktatását Vincze Tibor kezdte el 1928-ban a Nemzeti Torna Egyletben. Valójában öt tekintjük a hazai dzsúdósport megteremtőjének.
1937-ben Vince Tibor a frankfurti nemzetközi övvizsgán – a magyarok közül elsőként – megszerezte a 2. dan, Purman János pedig az 1. dan fokozatot.
Az első magyarországi övvizsgára, amelyet Vincze Tibor hirdetett meg, 1950 áprilisában került sor a Testnevelési Főiskolán, amelynek ekkor a tanára volt.
1952-ben a Magyar Birkózó Szövetségen belül megalakult az Országos Cselgáncs Társadalmi Szövetség. Az első nem hivatalos bajnokságot 1952-ben rendezték meg négy szakosztály versenyzőinek részvételével.
1953. március 1-jén a Cselgáncs Társadalmi Szövetség megrendezte az első hivatalos magyar bajnokságot.
A szövetség 1957-ben a Magyar Cselgáncs Szövetség néven alakult újjá és vált önállóvá. Ebben az évben összeállt a válogatott keret is.
1959-től Magyarország is részt vett a világ- és Európa-bajnokságon.
Kontinentális versenyen a magyar dzsúdósport számára az első érmet Dávid Tamás szerezte meg (1. dan kategóriában bronzérmes lett).
A magyar cselgáncssport nagy éve 1976. Tuncsik József megszerezte a sport első magyar Európa-bajnoki aranyérmét és még ugyanabban az évben a montreali olimpián a bronzérmet.
Ebben a sportágban az első olimpiai bajnokunk Kovács Antal, aki a szöuli olimpián 95 kg-ban szerzett elsőséget. Férfi versenyzőink eddig egy arany-, kettő ezüst-, valamint négy bronzérem megszerzése mellett nyolc ötödik helyezéssel büszkélkedhetnek az olimpiákon.
A női dzsúdó szervezett keretek közé való betagozódása 1979-ben kezdődött, egyelőre még csak az edzések megszervezésével, majd 1984-ben kiírták az I. országos bajnokságot a különböző korosztályokban. Eddig a legnagyszerűbb eredményt Nagy Zsuzsa érte el, aki 1991-ben Európa-bajnokságon 61 kg-ban aranyérmet szerzett.
Versenyszabályok
Egy rugalmas, szabványos négyzet alakú és különböző színű padló (tatami) a küzdelem színhelye, melyet fedett csarnokban vívnak. A versenyzők kék, illetve fehér színű ruházatot (dzsudógit) viselnek. A kimonó összefogására egy 4–5 cm széles öv (obi) szolgál, amelynek színe megegyezik a versenyző övfokozatával (kyu, dan).
A mérkőzés előtt és végén a versenyzők kötelezően üdvözlik (rei) egymást és a bírókat.
A küzdelem súlycsoportonként zajlik; nőknél négy-, férfiaknál öt percig tart, és a mérkőzésen egész pontot érő akció vagy a segédpontok értéke alapján hirdetnek győztest.
A mérkőzést három bíró vezeti és döntéseiket legalább kettő az egy arányban hozzák meg.
A küzdelem lényege, hogy a támadó versenyző (tori) a védekező versenyzőt (uke) feladásra késztesse.
A cselgáncsozóknál mindig két versenyző kap bronzérmet. Kezdetben a mezőnyt kétfelé osztják: a két csoporton belül lezajlik egy-egy direkt kieséses torna, melyek győztesei aztán a fináléban az aranyéremért mérkőznek. Ugyanakkor minden olyan versenyző, aki a későbbi csoportgyőztestől kapott ki, a vigaszágra kerül, ahol ugyanúgy részt vesz egy egyenes kieséses rendszerű viaskodáson, s a két vigaszág győztese lesz aztán a bronzérmes.
Ismerjünk meg néhány eredeti japán szakkifejezést, és a hozzá tartozó pontszámot. Az ippon annak a 10-essel jelölt pontszámnak a neve, amely a meccs azonnali végét jelenti. Ippon egyfelől egy olyan dobással vagy lábgánccsal érhető el, amelynek nyomán a vetélytárs a hátára esik. Másfelől ippont ér az is, ha a másikat a hátára sikerül szorítani 30 másodperc erejéig, vagy sikerül hasonló időn keresztül fojtást alkalmazni, illetve olyan kulcsolást, amely a könyöke vagy válla eltörésével fenyeget. Fojtásnál vagy törésveszélynél a vetélytárs mindig kopogással jelzi, hogy feladja a párharcot, ellenkező esetben a csont akár el is törhető: az olimpián ez az egyetlen sportág, ahol legálisnak számít az ilyesmi (a valóságban természetesen nem fajulnak idáig a dolgok).
Az ipponnál eggyel gyengébb a 7 ponttal jelzett waza-ari, amely szintén egy jó dobás nyomán érhető el, igaz, a vetélytárs ilyenkor nem pontosan a hátára esik. Huszonöt másodpercet elérő leszorításért szintén waza-ari jár.
Ha a versenyzőnek sikerül egy második waza-arit is elérnie, az awasewazát jelent, ami voltaképpen annyit tesz, hogy ippon, két waza-arival.
Kisebb dobásokért, sikeres gáncsokért, továbbá 20, illetve 10 másodperces leszorításokért yuko, illetve koka jár, ugyanakkor a sportág sajátossága, hogy bár a yukót 5, a kokát 3 ponttal jelzi, ezekből nem érhető el ippon, azaz két yuko vagy négy koka összeadva sem lesz ippon, sőt, waza-ari sem. A cselgáncs szépsége, hogy a hátrányban lévőnek a meccs végéig van esélye a győzelemre, ugyanis egyetlen waza-ari többet ér, mint tetszőleges számú yuko vagy koka.
Szabálytalanságok esetén a vezetőbíró két segédjével konzultálva büntetéseket róhat ki. Túlzott passzivitásért vagy nem megfelelő technika alkalmazásáért egy-egy shido jár: két shido már egy yukóval egyenértékű, három pedig egy waza-arival, a negyedik azonnali leléptetést von maga után. Sérülésveszélyt jelentő, súlyos szabálytalanságnál vagy kirívó sportszerűtlenség esetén szintén azonnal leléptetik (hansoku-make) a vétkest.
A mérkőzések 5 percig tartanak a férfi- és 4 percig a női mezőnyben: valahányszor megszakítják a küzdelmet, az óra megáll. Jelenleg mindkét nem versenyzői hét-hét súlycsoportban küzdhetnek az érmekért és a helyezésekért. A dobásokat a körülbelül 15 × 15 méteres, tataminak nevezett küzdőfelületről kell indítani, s ha innen a versenyző kilépett, akkor az akció érvénytelen.
Döntetlen állásnál a büntetések száma dönthet, ha nincs semmilyen értékelhető akció, a vezetőbíró, valamint a tatami mellett ülő két segédje határoz a győztesről: az oldalbírók piros vagy fehér zászlót lendítenek a magasba, a vezetőbíró ugyanabban az ütemben valamelyik versenyző irányába lép és mutat: aki a három „szavazatból”
többet kap, az nyeri a csatát.