IV. Konkrét esetek
17. sz. táblázat: A csatlakozások történetisége
Év Ország
1952 Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, (Nyugat-)Németország, Olaszország (alapító tagok) 1973 Dánia, Egyesült Királyság, Írország
1981 Görögország
1986 Portugália, Spanyolország
1990 Kelet-Németország újra egyesül Nyugat-Németországgal és az EU részévé válik 1995 Ausztria, Finnország, Svédország
2004 Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia, Szlovénia
Forrás: http://hu.wikipedia.org
Az európai uniós versenyszabályozásban szép számmal találunk eltéréseket az egyes nemzeti rendeletekben. Ennek számos sajátos oka van. Ebbıl elıször az összefonódások engedélyhez kötött keretszámainak különbözıségét mutatom be. A fúziós küszöbértékekrıl azt találjuk az Európai Unió versenytörvényében,241 a Közösségi Fúziós Rendeletben, hogy egy összefonódás akkor közösségi léptékő, ha:
241 139/2004/EK
• az összes érintett vállalkozás összevont teljes világmérető forgalma meghaladja az 5 milliárd eurót, és
• az érintett vállalkozások közül legalább két vállalkozás mindegyikének teljes közösségi szintő forgalma meghaladja a 250 millió eurót,
kivéve, ha az érintett vállalkozások mindegyike teljes közösségi szintő forgalmának több mint kétharmadát egy és ugyanazon tagállamban éri el.
Egy összefonódás, amely nem éri el a 2. cikk szerinti küszöbértékeket, közösségi léptékő, ha:
• az összes érintett vállalkozás összevont teljes világmérető forgalma meghaladja a 2,5 milliárd eurót;
• legalább három tagállam mindegyikében az összes érintett vállalkozás összevont teljes forgalma meghaladja a 100 millió eurót;
• az elızı pont alapján számításba vett legalább három tagállam mindegyikében legalább két érintett vállalkozás mindegyikének a teljes forgalma meghaladja a 25 millió eurót; és
• legalább két érintett vállalkozás mindegyikének a teljes közösségi szintő forgalma meghaladja a 100 millió eurót,
kivéve, ha az érintett vállalkozások mindegyike teljes közösségi szintő forgalmának több mint kétharmadát egy és ugyanazon tagállamban éri el.
Ehhez képest az egyes nemzetek küszöbszámainak meghatározása sokkal egyszerőbb. Általában ezek két értékkel szigorítják a koncentrációkhoz kötött engedélykéréseket, illetve tiltásokat. Ez pedig a fúzióban érintett vállalatok együttes elızı lezárt üzleti évi nettó árbevétele és a beolvadók elızı kettı lezárt üzleti évi nettó árbevételére vonatkozik. Így e sorrendben beszélhetünk „Bagatel” és „De Minimis” összegekrıl. Vannak olyan nemzetek, ahol nem kötik a feltételeket két lezárt évhez, mint például Írország, Ciprus, Ausztria, Málta, és vannak olyanok, ahol a „De Minimis” helyett piaci koncentrációt jelölnek meg (Görögország, Lettország, Egyesült Királyság, Szlovénia). A küszöbértékek természetesen minimum értékekre vonatkoznak, azaz ezek túllépése obligációt, engedélykérési kötelezettséget von maga után (9. sz.
melléklet), azaz minél kisebb értékkel találkozunk, annál szigrúbbak a szabályok. A táblázatból látható, hogy az egyes országok küszöbértékei igencsak eltérık, és még mindig van olyan közösségi nemzet, amely saját pénznemében méri ezeket az értékeket (pl.: Spanyolország, Lettország, Dánia).
Az eltérések okait kutatva, a következıkre jutottam:
• kicsi érintett piacot reprezentáló ország, védendı gazdasága (Írország pl.)
• fejlıdı ország fıként hazai léptékő árbevétellel rendelkezı vállalatainak térnyerése (Lengyelország pl.)
• a koncentrációk lehetséges nagy száma miatt szigorú szabályok, fejlett ipari konglomerátumokban (Németország pl.)
• versenyképes, vagy már nem versenyképes ágazatok védelme, valószínően ezen ágazatokban lenne a legtöbb fúzió, védıvám szereppel, következménye: magasabb ár a hazai termékért rosszabb minıség,
o kontra monopóliumok esetében (monopoly merger) ugyanez a hátrány állhat fenn
• a külföldi erıfölényben lévı vállalat megfosztása attól az árelınytıl, amely a tényleges exportár és az exportır hazai piacán értékesítésre kerülı termék összehasonlító árai közötti különbözet.242
• export javítás
• a fuzionáló vállalatok empirikus forgalmi adatai is befolyásolják e körülményeket
A fúzió-kontroll tekintetében az egyes országok szabályozása sokban eltér egymástól. A fentiekben a küszöbszámok összehasonlítására vállalkoztam, de némely más eltérés is figyelemreméltó. Ha összehasonlító elemzést teszünk, akkor kontrollrendszerek sokféleségét és különbözıségeit tapasztalhatjuk. Ebbıl szeretnék néhányat a továbbiakban kiragadni.
A nemzeti fúzió-kontrollok szerint három országban, nevezetesen Franciaországban, Spanyolországban és az Egyesült Királyságban a bejelentés nem kötelezı. Luxemburgban, Finnországban és Dániában az összefonódások szabályozásában, mint ahogy Hollandiában is, nincs a fúzió szabályozásának formanyomtatványa, pedig a reguláció 1996 folyamán lépett hatályba és az összefonódási esetek kötelezı bejelentése ezt igényelné. Ráadásul öt országban, Írországban, Spanyolországban, Portugáliában, Franciaországban és az Egyesült Királyságban a határozatok adminisztratív és miniszteri úton, négy országban, Belgiumban, Németországban, Olaszországban és Görögországban független versenyhatóságon keresztül, míg két országban Svédországban és Ausztriában jogi, illetve bírósági úton kerülnek ki. Amíg minden nemzeti rendszer használja a versenytörvényi kritériumokat a bejelentett fúziók vizsgálatához, addig ezeket közülük sokan eltérı mértékben alkalmazzák a közösségi érdekekre való tekintettel.
Ezenkívül a küszöbszámok alkalmat adnak az egyes tagországokban, hogy a bejelentéshez szükséges küszöb eltérése mekkora legyen - a sajátos vállalati forgalmi adatok alapján – az elvileg kikötött 500 ezer euro és 500 millió euro közötti tartományban. A fentiekben erre láttunk bıven példát.
Hasonló változatokat látunk világviszonylatban is, mikor az összefonódó vállalatok forgalmi adatait mérlegeljük.
242 Kiegyenlítı vám szereppel
A nemzeti eljárások tartamukat tekintve nem túl hasonlatosak: Az analízis elsı fázisa, ami az európai szabályok szerint maximum 1 hónapig tart, országonként akár 2, vagy akárcsak fél hónapig is tarthat. A részletes vizsgálati periódus határideje az EU regula szerint négy hónap, megint csak vannak eltérések, vagy ha nincsenek akkor kinyúlhat hat hónapig, különös esetekben, halasztásként (lásd korábban, 18. sz. ábra).
III.3. A globalizáció hatásai III.3.1. A globalizáció
A globalizáció problémája már a ’70-es években a gazdasági elemzések szereplıje volt. A jelenség értelmezését azóta többször is újrafogalmazták, de Vissi [1996] szerint van egy olyan eleme, lényegi vonása, mely szerint a világ egyik részében történt események, vagy magatartások a világ más részeiben is hatnak az egyénekre, a közösségekre, a társadalmakra.243 Újabban azzal is kiegészül a definíció, hogy a globalizáció az államok, társadalmak kapcsolatait meghatározó viszonyok kölcsönhatásainak tekintik, függetlenül annak erısségétıl, és kiterjedtségétıl.
Véleményem szerint napjaink egyik legfıbb tendenciája a nemzetgazdaságok között eddig meglévı határok fokozatos elmosódása és egyfajta egységbe integrálódása, és ennek következtében a globális világpiac kialakulása. A globalizáció egyik legfıbb kísérıjelensége a vállalati koncentrációk erıteljes növekedése és a megafúziók egyre gyakoribbá válása. Ezek az összefonódások fıleg néhány igen költségigényes ágazatra koncentrálódnak. Az újfajta kihívások felerısítik az állandóan meglévı koncentrációs impulzusokat.
Piaci szempontból globalizációs folyamatok jellemzik a pénzpiacokat, tıketulajdont, áru- és szolgáltatás piacok nagy hányadát, technikai-tudományos eredményeket, fogyasztási mintákat, politikai döntési intézményeket.
A globalizációs folyamatok ugyanazokból a régiókból, a triádokból244 erednek. Az említett régiók meghatározó szerepet töltenek be a világ áru- és szolgáltatáskereskedelméhez kapcsolódó pénzügyi folyamatokban, külföldi tıkeberuházások különféle tıke-, a szellemi, az erıforrás-, és tehnológiatranszfereiben, a portfólió beruházásokban. De jelentısen meghatározzák a világkereskedelmet, a technológiák, termékek magújítását célzó folyamatokat,
243 Vissi Ferenc: Piaci intézményrendszer, versenypolitika, uniós csatlakozás Közgazdasági szemle 1996.
szeptember 770. o.
244 Artner Annamária: A világ ipari termelésének strukturális átalakulása Magyar Tudomány 2002/7; A három régió összehasonlító elemzését külön fejezetben ismertetem.
kutatási tevékenységeket.245 A triád országainak cégei több mint négyezer stratégiai szövetséget kötöttek a technológiai és tudományos eredmények hasznosítására. Az üzleti és a közgazdasági irodalom többféle meghatározással írja le a stratégiai szövetségeket. Általában a közös célok megvalósítását szolgáló kétoldalú vagy sokoldalú együttmőködési egyezmények (Jordeteece[1992]), de hosszú lejáratú megállapodások is, amelyeket a közös célok, a közös kockázat és az együttmőködés szükséglete határoz meg (Hergert-Morris [1988], Lewis[1991]).
Lehet cégek közötti megállapodás, amelyet a termékek kifejlesztésére, elıállítására és piacra vitelére vonatkozóan hoznak létre, ha e tevékenységek nemzeti határokat lépnek át, és a résztvevıktıl jelentıs tõkét, technológiát és egyéb eszközöket igényelnek (Mowery [1988]) A szövetségek olyan sajátos transzferek, amelyek állandó függıséget teremtenek a partnerek között (Contractor-Lorange [1988]). A hagyományos kereskedelmi kapcsolatoktól két elem biztosan megkülönbözteti azokat a cégek közötti megállapodásokat, amelyek már stratégiai szövetségeknek nevezhetık: vagy hosszabb távra tervezik meg a piaci lehetıségek kihasználását, vagy rendelkeznek a kutatásigényes területek beruházásainak és a jövıbeli eredményeknek a megosztásáról.
Az interdependencia hatásainak kezelésére létrehozott nemzetközi gazdasági szervezetek (IMF, WTO) szintén nem tudnak egyelıre megoldással szolgálni a globalizáció által felvetett problémákra. Ezek a szervezetek a fejlıdı országok számára épp a pénzügyi piacok deregulációját javasolják követendı útként, amely liberalizáció következményeként felvetıdı kérdésekre maguk a fejlett országok sem tudnak még válaszolni.
III.3.2. Közvetlen külföldi tıkebefektetések állományának regionális összetétele
A globalizáció a határokon átnyúló gazdasági tevékenységeket integrálja a gazdasági élet szereplıinek alapvetı viselkedési és szervezeti szabályaiba. A tıke, technológia és információ mind szabadabb áramlása egyre nagyobb versenyképességet eredményez, így a gazdasági szereplık érdekeltek a folyamat minél nagyobb kiszélesítésében. a globalizáció nem a nemzetgazdaságok szintjén fejti ki közvetlen hatásait, így a nemzetállamok – legalább is egyelıre - nem alakítói ennek a lényegében új világgazdasági folyamatnak. Az a gazdasági alapú racionalitás - a közlekedés és telekommunikáció felgyorsulása, a termelékenység növekedése és a méretgazdaságosság jobb kihasználása – amely a XIX. században késztetésként hatott a
245 Az 1980-as években a tıkemozgások, több, mint 80 %-a a triádból származott, vagy oda irányult. Ez a következı évtizedben tovább nıtt, 10 % alá szorítva a világ többi részének piaci részarányát. Ami a relációkat illeti, 1988 és 1997 között az együttes külföldön befektetett tıkeállománya 2,4-szeresére, egymás közti mőködı tıke áramlásuk viszont csak 2,2-szeresére nıtt. Így a beruházás-kitelepítésében a fejlett országok mint célterületek szerepe az elmúlt évtizedben valamelyest csökkent.
nemzetállamok létrehozására, most éppen a döntéshozatal nemzetek feletti keretek létrehozása irányában fejti ki hatását. Ezáltal és a gazdasági döntések egy részének nemzetállami hatáskörbıl a transznacionális vállalatokhoz való átkerülésével a globalizáció kihívást jelent a nemzetállami szuverenitásra is. Az államok ebben a helyzetben két - alapvetıen követı jellegő – stratégiát választanak.
1. Az egyik, kedvezıbb alternatíva az, hogy beilleszkedik valamely integrációba, korszerősíti önmagát, szuverenitása egy részét önként feladja, kizárólagos uralmi igényérıl lemond, s ezáltal pozitív értékeit állandó jelleggel megırizheti, tovább építheti. Ezek is kényszerő megoldások hiszen a nemzeti funkciók valamely része áldozatul esik a közös szellemnek.246 2. A másik alternatíva az, hogy hagyományait felújítva fenntartja a kizárólagos nacionalista
uralmi igényeit, s ezáltal súlyos veszélyeknek teszi ki környezetét és végsı soron önmagát.
Ez annyit jelent, hogy az utóbbi stratégiát követve olyan gazdasági akadályokat emelhetnek a gazdasági folyamatok útjába, mint a vámok, nem-vámjellegő korlátozások vagy tı ke-ellenırzés. Ez azonban a nemzetgazdaság elszigetelıdését is magával vonhatja, aminek negatív hatása nem kedvezı az állami szintő „politikacsinálók” számára sem.
Az idık során elmélyítették a problémákat a világháborúk, a hidegháborús konfliktusok, a
„szocialista tábor” egyedi ideológiája és kapcsolatrendszere, majd összeomlása.
Az elsı lehetıség a gazdasági deregulálását, a versenyszabályozás egyszerőbbé tételét jelenti.
Ebben az esetben az államok is globális gazdasági verseny alanyaivá vállnak. Egymást megelızve próbálják a minél kedvezıbb befektetési tényezık felkínálásával magukhoz csábítani a transznacionális mőködı tıkét (18. sz. táblázat). A piaci szabályozás deregulációja viszont tovább szőkíti az állam döntéshozatali körét, befolyását a gazdasági folyamatokra, azaz tovább amortizálja a nemzetállami szuverenitást.