sz. ábra: Monopolisztikus versenyhelyzet

Az oligopóliumok is jelentıs szereppel bírnak, mert a legtöbb esetben, adott iparágban, nem tisztán kompetitív és monopolista szerkezetet találni, hanem ennek különbözı átmeneteit. Ilyen az oligopolista piacszerkezet is. Ekkor számos versenytárs van a piacon, pontosan annyi, amennyinek az árra még hatása van. Jellemzıje, hogy a stratégiai kapcsolatokra épít. Ebben a helyzetben a legegyszerőbb számosság a duopólium. Az elnevezés a szereplık számával nı, de nem jellemzı a további szereplıkkel való bıvülések külön megnevezései. Ha kettı, vagy több vállalat van a piacon, és ugyanazt a terméket állítja elı, akkor a következı változókat figyelhetik: termelési mennyiség és ár. Aki a többieket megelızve állapítja meg a termelési mennyiségeket, az a mennyiségvezérlı²¹, ugyanúgy ha valamelyik korábban állapítja meg az árait a többiekhez képest, akkor árvezérlı. A többiek pedig rendre: mennyiség- és árkövetık.

Mindezt szimultán is megteheti bármelyik vállalat, ha nem ismeri a többiek változóinak értékeit, de képes megbecsülni azokat.

Ha a vállalatok nem versenyeznek egymással, akkor összejátszhatnak, fuzionálhatnak. Ekkor vagy több cég alakíthatja ki árait és termelési mennyiségeit a profit maximalizálása érdekében, vagy részben ugyanezen okokból egyesülhetnek. Akármelyik pozícióban is van egy vállalat, olyan egyensúlyi helyzetet, vagy olyan profitmaximalizálási helyzetet keres, amellyel kapcsolatban a többiek által megerısítve látja a versenytársakra vonatkozó elképzelését, és amelyhez elıre kell látnia a többi vállalkozás kibocsátási döntését. Ennek alátámasztására kiválóan alkalmas az ún. Cournot-modell, amely egy vállalat profitmaximalizálását a következıképpen Írja le: Π1max= p(q₁+...+q^*_n+q^*_n+1)q₁−c(q₁), ahol a „*” a várható

21 HRV 490 o.

D AC p*

p

y* Q

kibocsátásra utal, az eladható mennyiség a Q=q1+…+qn+qn+1, és ennek piaci ára:

p(Q)=p(q1+…+qn+qn+1).²²

Többszereplıs esetben más összefüggéseket is vizsgálni lehet. Így például azt, hogy nemcsak egyetlen szereplı reakciófüggvényét térképezzük fel, hanem azt az esetet is, amikor feltételezzük, hogy mindegyik vállalatnak van elképzelése az iparág többi szereplıjének döntésérıl egy egyensúlyi kibocsátásra való hajlandóságban. Ekkor a Q=q1+….+qn+qn+1

összkibocsátást reprezentáló piacon az „n”-edik vállalat számára addig van értelme termelni, amíg – korábban feltételeztem, hogy ármeghatározó – a határbevétele megegyezik a görbe rugalmassági összefüggése és az sn=qn/Q piaci részesedés behelyettesítésével egy átlátható függvénykapcsolatot kapunk. vállalat keresleti függvényére vonatkozó rugalmasságnak is tekinthetjük: minél kisebb a vállalat piaci részesedése, annál rugalmasabb a keresleti függvénye.

Ha a piaci részesedés 1 (100%) - a vállalat monopolhelyzető -, a vállalati keresleti görbe egyben a piaci keresleti görbe, s így a feltétel a monopóliumok esetében bemutatott feltétellé alakul. Ha a vállalat csak egy igen kis része egy nagy piacnak, akkor piaci részesedése gyakorlatilag nulla, a vállalati keresleti görbe pedig vízszintes. A feltétel ekkor a tiszta versenyben látottra redukálódik: az ár egyenlı a határköltséggel. Ez egyfajta igazolása az oligopol modellnek is.

Azonban ha nagyszámú vállalatunk van, akkor az egyes vállalatok befolyása a piacra elhanyagolható, és a Cournot-egyensúly gyakorlatilag egybeesik a tiszta verseny egyensúlyával.

22 Ebben a rendszerben mindig feltételezni kell legalább három szereplıt, hisz ezek közül minimum kettı egyesül esetlegesen a harmadik rovására. A q1 kibocsátású szereplı reakciófüggvénye tehát a következı: q₁=f₁(q^*_n,q^*_n+1) Ez a függvény azt jelenti, hogy egy vállalat optimális választása a többi vállalat választásával kapcsolatos várakozásainak megfelelıen alakul. Minél kevesebb a szereplı adott iparági piacon, annál könnyebb döntést hozni. A fenti összefüggés alapján bármely vállalat reakciófüggvénye felírható.

I.2.2. Monopolista profitmaximalizálás a kompetitív viszonyokhoz képest

ahol a második tag feltételezi a vállalat összes termelési tényezıjét, piaci áron értékelve. Fontos megjegyezni, hogy az egyes tényezık közé nem mindig sorolunk be mindent. Egyes tényezık, mint a munkaerı, erıforrásként jelentıs szereppel bír, ugyanis ha valaki saját cégnél dolgozik, a saját munkája is ráfordítás lesz, és mint olyat, a költségek közé kell beszámítani. Tehát bárki, aki a saját vállalatán belül, földjén gazdasági outputot termel, annak munkáját a költségek között kell felsorolni, piaci áron. Ezt lehetıségköltségnek, vagy alternatív költségnek nevesítik.²³ A profit közgazdasági definíciója megköveteli, hogy minden ráfordítást és kibocsátást az alternatív költségen értékeljünk. Néhány alapprobléma lehet a monopolista profit meghatározásában. Ezek:

• A a számviteli beszámolókban kimutatott profit nem szükségszerően méri pontosan a gazdasági profitot²⁴, mivel általában a múlt tényeinek megfelelıen veszi számításba a költségeket - mennyiért szerezték be a tényezıket eredetileg -, és nem a közgazdasági költségfogalomnak megfelelıen számol: mennyibe kerülne az adott tényezı, ha most kellene beszereznünk. A „profit” terminusnak változatos értelmezési lehetıségei vannak, így a gazdasági profiton túl más tényezıket is figyelemmel fogok kísérni.

• A problémák gyakori forrása, hogy az idıskálák összekeverednek. A ráfordításokat

26 Magyarországon beltag és kültagi felelısség is létezik (pl: bt, kkt)

27 proprietor-, partnership

28 corporation

tulajdonosok élettartama nem befolyásolja létét, túlélheti bármelyik tagját. Ezért ez utóbbi a legkedveltebb társasági forma.

• Ezeknek a különbözı típusú vállalatoknak a tulajdonosai különbözı célokat követhetnek a vállalat tevékenységének irányításában. Egyéni vállalkozás vagy társas vállalkozás esetén a tulajdonosok általában közvetlenül írányítják a vállalat mindennapi mőködését, s így abban a helyzetben vannak, hogy a vállalat mőködtetésére vonatkozó tetszıleges céljaikat megvalósíthatják. A tulajdonosok általában a profit maximalízálásában érdekeltek, de ha céljaik nem a nyereségre irányulnak, akkor inkább ezeket léptetik elıtérbe.

• A részvénytársaságban a tulajdonosok és az irányítást végzık gyakran nem ugyanazok a személyek. Elkülönül a tulajdonosi és az irányítási funkció. A részvénytársaság tulajdonosai meghatározzák a menedzserek számára a vállalat mőködtetésében követendı célt, akik minden tılük telhetıt megtesznek, hogy a tulajdonosok által megfogalmazott célokat kövessék. Az általánosan elfogadott célkitőzés a profitmaximalizálás. Ez nagy valószínőséggel úgy irányítja a menedzsereket, hogy az általuk választott tevékenységi formák egybeessenek a tulajdonosok érdekeivel.

• Abban a gazdaságban, ahol nincs bizonytalanság, és a vállalat jövıbeli profitadatai mindenki által ismertek. Ebben az esetben a profitok jelenértéke egyben a vállalat jelenlegi értékét is megadná. Ez az az összeg, amit valaki hajlandó lenne a vállalatért fizetni. A nagyvállalatok részvénytársaságként mőködnek, vagyis nagyszámú egyén közös tulajdonai. A társaság részvényeket bocsát ki a társasági tulajdonból való részesedés igazolására. Meghatározott idıközönként a részvénytársaság osztalékot fizet ezekre a részvényekre, ez az osztalék a vállalati profitból való részesedés. A részvénytársasági tulajdon részvényei az értéktızsdén adhatók és vehetık. A részvény ára a részvénytársaság által majdan kifizetendı osztalékok várható jelenértéke. A vállalat teljes tızsdei értéke a vállalat jövıbeli tevékenységétıl várt profitösszeg jelenértékét reprezentálja. Így a vállalat célja - a vállalat által generált profitösszeg jelenértékének maximalizálása - úgy is felfogható, mint a tızsdei érték maximalizálása. A teljes bizonyosság világában ez a két cél egybeesik.

• A termelési tényezık általában állandók vagy/és változók, inkább majdnem állandók²⁹. Az elızıket többnyire rövid távon alkalmazzák, ha megkötések, szerzıdések állnak fenn.

Az állandó tényezıkért akkor is köteles a vállalat fizetni, ha mégsem akar termelni. A változó tényezıket pedig, inkább hosszú távon alkalmazza a vállalat, ekkor minden tényezı változó. Az utóbbi tényezıket a kibocsátástól függetlenül, rögzített

29 quasi fixed factors

mennyiségben használják fel, egészen addig, amíg a kibocsátás pozitív. A rövid és hosszú táv között nincs merev határ. Az idıszak pontos nagysága és jellege magától a vizsgált problémától függ. A lényeg az, hogy egyes termelési tényezık rövid távon állandók, hosszú távon azonban változók. Mivel hosszú távon minden tényezı változik, a vállalat bármikor szabadon úgy dönthet, hogy egyáltalán nem használ fel semmit, és így kibocsátása zérus - azaz kivonul az üzletbıl. Hosszú távon tehát a vállalat legalább zérus profitot ér el. Rövid távon tehát a vállalat egyes tényezıket még akkor is kénytelen felhasználni, ha úgy dönt, hogy nem bocsát ki semmit. Ezért rövid távon az is elıfordulhat, hogy a vállalati profit negatív.

• Rövidtávú profitmaximalizálás: Π = pq−w₁e₁−w₂e^*₂, ahol e2* rögzített érték, és a profitmaximalizálás nem más, mint max p (f)(e1, e*2)-w1e1-w2e*2 . A kibocsátásra pedig meghatározhatók az ún. egyenlıprofit-egyenesek, melyek egymással párhuzamos egyeneseket (5. ábra) jelentenek a profit értékének változásával. Ez pedig:

Ebbıl látható, hogy az egyenes pozitív meredeksége: w1/p, ami a határtermékkel azonos (MP1). Az elsı tényezı határtermékének az értéke a 2. tényezı bármely szintjén egyenlı kell legyen az árral.

• A profitmaximalizálási feltételeken túl a kompetitív viszonyoktól a monopóliumig pozitív a profit, ha a határbevétel nagyobb, mint az átlagköltség, illetve változó költségek szintje. Ha a költségek éppen a bevétel szintjén vannak, nulla, ha felette vannak, akkor negatív profitot realizál a vállalat. Ezt grafikusan egyszerő belátni (8. sz. ábra.).