1.1SZEMLÉLETI ALAPVETÉS
„Az az állítás, hogy Isten önmaga-lét, nem szimbolikus állítás. Nem mutat túl önmagán. … Miután azonban e tételt kimondtuk, bármi mást mondunk Istenről, mint Istenről, az csak szimbolikus lehet. … Csak közvetett lehet, túlmutat önmagán.”1 Paul TILLICH fenti kijelentése egy olyan axiomatikus érvényű alapigazság, amelyet minden egyes teológiai munka nyitómondatává lehetne, sőt bizonyos értelemben kellene is tenni. Mégpedig azért, mert álláspontom szerint e kijelentés fundamentális érvényének a szem elől tévesztése tehető felelőssé számos olyan meddő vitáért, megmerevedett teológiai vagy éppen kegyességi lövészárokért, ahol a nyelvi kifejezőeszközök hordozta üzenet fogalmi keretei maguk váltak abszolúttá, „kőbe vésetté” alkalmazóik tudati valóságpercepciójában. A nyelv – legyen az bármennyire kifinomult metafizikai fogalmi distinkciókra és a létezői lét finomszerkezetének, bonyolult összefüggésrendszerének tudati megragadására képessé tevő, mint például az ókori szent nyelvek (szanszkrit, ógörög, latin) -, hatókörét tekintve mégis pusztán csak a legtágabb értelemben vett teremtettség világára terjed ki. Istenről a nyelv eszközeivel az idézett egy kivételtől eltekintve „csak” szimbolikus kijelentéseket tehetünk, azaz kognitív értelemben vett metaforák egész sorát alkalmazzuk.2
Mindez azonban nem pusztán a nudus Deus esetében igaz, hanem értelemszerűen mindazon viszonyokra is, amelyek egyik alanya Isten. A „kapcsolat” mint olyan ugyanis ontológiai kategória, ahogy TILLICH erre szintén rámutat,3 amely véges dolgok kölcsönös függését jelöli. Isten azonban nem egy eleme a létnek, hanem az alapja. Az ember számára minden kapcsolat feltételez egy szubjektumot és egy objektumot. Az ember - Isten kapcsolatban emberi oldalról nézve Isten lenne az objektum. Isten azonban a maga lényegét tekintve sohasem válhat egy emberi szubjektum tudati objektumává, mert nem a létezés gondolatilag megragadható egy eleme. Éppen ezért, amikor én-te viszonyról beszélünk ember és Isten között, akkor az maga is szimbolikus érvényű, hiszen „ez a „te” átfogja az egész ént
1 TILLICH, Paul: Rendszeres teológia. Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 197. o. (TILLICH 2000)
2 „…a kereszténység alaptételei is metaforákra mennek vissza. Ha Atyáról, Fiúról vagy Szentlélekről beszélünk, lényegében egy-egy metaforikus fogalommal próbáljuk megragadni az istenség valóságát, hiszen az Atya nem apa, a Fiú nem fiú, és a Szentlélek nem lélek.”
SZIGETI Jenő: A bibliai parabolák grammatikája. In: Kemény Gábor /szerk./: A metafora grammatikája és stilisztikája. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2001, 268. o. (SZIGETI 2001)
3 TILLICH 2000, 221. o.
8
és az egész kapcsolatot.”4 Mindezt szükséges volt előrebocsátanunk ahhoz, hogy e dolgozat tárgyát, Istennek és a keresztény embernek az Újszövetségben az apa - gyermek viszony képével leírt kapcsolatát, a megfelelő szemléleti bázisról kiindulva tudjuk megvizsgálni.
1.2A TÉMAVÁLASZTÁS INDOKA
Isten a keresztény ember Atyja, a keresztény ember pedig Isten fia vagy gyermeke: ez az újszövetség egyik leghangsúlyosabb tanítása. Ennek tükrében elgondolkodtató az a tény, hogy míg a dogmatikai művek – érthető módon - igen kitüntetett figyelmet és teret szentelnek Jézus Krisztus istenfiúságának, addig témakezelésükben a keresztény ember istengyermeksége vagy csak igen marginálisan, vagy többnyire egyáltalán nem jelenik meg.
Másfelől hasonlóképpen figyelemreméltó a köztudatban meglévő témánkkal kapcsolatos egyfajta sajátos zűrzavar. Ennek legeklatánsabb jele az olyan sokak által triviálisnak tekintett, azonban szinte minden biblikus teológiai alapot nélkülöző,5 áhítatokban, igehirdetésekben, hitbeli vonatkozású beszélgetésekben gyakran hallható kijelentés, miszerint
„minden ember Isten gyermeke”. Tény, hogy az istengyermekség, illetve Isten atyaságának metaforáját számos bibliai szerző alkalmazza, s mint látni fogjuk, egymástól gyakran igen eltérő módon. Azonban a fenti értelmezés a fő csapásirányok egyikéből sem támasztható alá, sőt ezek lényegi üzenetének éppen, hogy ellentmond. Nyilvánvaló, hogy ez a népszerű kijelentés a bibliai alapon helytálló „minden ember Isten teremtménye” megállapítás parafrázisa. Az istengyermekség képe a fenti kijelentés vélhetően szentimentális indíttatásból való, érzelmi intenzitás tekintetében „rátromfolt” ekvivalense. Azonban ezáltal éppen az istengyermekséggel kapcsolatos bibliai tanítások lényegi ignorálása megy végbe, amiből fakadóan egy súlyos értékdevalvációnak lehetünk a tanúi. Ez annál is inkább különös, mert a keresztény hit egyik legfontosabb eleméről van szó. Fontos látnunk, hogy ez az értékdevalváció nem egy gyakorlati következmények nélküli, különösebb téttel nem járó jelenség pusztán, amin kár lenne keseregni. Azáltal, hogy mindez nem felel meg a biblikus metaforahasználat eredeti intencióinak, az autentikus mondanivaló teljesen el is sikkad.
Ugyanis az istengyermekség mint méltóság, vagy mint elérendő perspektíva alászállításával
4 TILLICH 2000, 221. o.
5 Lk 3,38, ApCsel 17,28-29, Ef 3,14-15; 4,6-ot lehetne ilyen irányban értelmezni, de ezek az igehelyek nem váltak a témánkkal kapcsolatos teológiai eszmerendszerek sarokköveivé, illetve nem ezek a keresztény
istengyermekség bibliai alátámasztásának gyakran hivatkozott kulcstextusai. Mindazonáltal „egyetemes modell” címen tárgyalni fogjuk ezeket is.
9
elütjük magunkat azoktól a gyakorlati lehetőségektől, realizálandó feladatoktól, amelyek például a később tárgyalandó mátéi modell dinamikus jellegéből fakadnának.6
A témaválasztás harmadik indoka a hatástörténetben rejlik. Itt szintén egy sajátos elszegényedésnek lehetünk mindmáig tanúi. A patrisztikus szerzőktől kezdve a keresztény ember istengyermeksége vonatkozásában szinte mindenki magáévá tette a páli modell szerinti értelmezés gondolati sémáját. Ez nemcsak rendszeres teológiai okfejtésekben vagy prédikációkban, de kifejezetten írásmagyarázati műveknél is gyakran azzal a következménnyel jár, hogy ennek az értelmezési formának a szemüvegén keresztül interpretálnak ettől szemmel láthatóan homlokegyenest eltérő képvilággal operáló textusokat is. Ennek leggyakoribb esete, amikor Jn 1,13-at a páli örökbefogadási koncepció mentén magyarázzák. Természetesen kiváló szakmonográfiák és cikkek születtek a témában az utóbbi néhány évtizedben, amelyek nem követik el ezt az összemosást. Azonban tudomásom szerint ezek egyike sem vállalkozott még arra, hogy az általam három alapvető, plusz két kisebb, marginálisabb paradigmaként, ámde saját szemléletmóddal bíró eltérő modellként megragadott újszövetségi megközelítéseket egyenlő hangsúllyal, egységes újszövetségi keretbe ágyazottan szemlélve, mintegy „szinoptikusan” tárgyalja.
1.3 A TÉMAKEZELÉS STRUKTÚRÁJA
Az eddigiekből következően tehát a biblikus rész felütéseként felvázoljuk az ószövetségi és intertestamentális vonatkozások főbb vonalait a később zsidó fejleményekre is kitekintéssel. Itt nem törekszünk kimerítő részletességre, csak a lényegi pontok kiemelésére.
A disszertáció törzsét az örökbefogadási, a születési, a „behaviorista”, a feltámadási és az egyetemes modellek részletes tárgyalása adja. Itt jobbára történetkritikai exegetikai eszközökkel közelítünk a kulcstextusokhoz vagy a kulcsfogalmakhoz, így állapítjuk majd meg az egyes modellek sajátosságait. A három főbb megközelítés kapcsán minden egyes nagy fejezeten belül még egy kérdéskört kell kifejezetten újszövetségi teológiai szempontból szemügyre vennünk: Jézus Krisztus istenfiúságának és a keresztény emberének az egymáshoz való viszonyulását. Végül a biblikus rész tanulságainak fényében az istengyermekség metaforikus jellegéből indulunk ki, és egy kognitív nyelvészeti megközelítés talaján állva megvizsgáljuk magát a metaforát.
6 Némileg más, ám mégis logikájában mindehhez igen közeli problémalátásból született meg Dietrich
BONHOEFFER „Követés” című műve.
BONHOEFFER, Dietrich: Követés. Luther Kiadó, Budapest, 2008.
10