Mielőtt elmondanók azokat a kisebb-nagyobb utakat, melyeket a bájos Erzsébet már mint Magyar- ország királynéja tett meg annak szép vidékein, előbb mindenesetre azon kirándulásairól és sétáiról kell megemlékeznünk, melyekben a budai hegyek közt volt része, majd gödöllői tartózkodásáról s e kedvelt helyének környékén tett sétáiról, lovaglásairól, vadá
szatairól egyet-mást elmondani.
1867 óta nem volt év, melynek bizonyos részét, sokszor több hónapot, ne töltött volna Budán, vagy a szép Gödöllőn.
Lelkem a múltba száll. A budai vár kertjének a szőke Duna hullámaira néző részén az 1857. év május 4.-kén a lenyugvó nap egy feltűnően szép karcsú nőnek bájos arcvonásaira veti aranyos sugarait. A felséges nőnek méltóságát igazán felségessé teszi az a derült s keresetlen egyszerűség, mely egész lényén végigömlik. S épen ez egyszerűségével ragadott magá
val mindenkit. A possenhofeni rózsa», mint ahogy Erzsébetet nevezték, ott állt a büszke magaslatra épült budai várlak alatt elterülő kertben s bármily ragyogó színben tűnt fel körülötte minden, a
tenné-щшт
Вш п.
Távlatiк<фabudaivárra,aGellérthegyről.
44
szét pompájának közepette mégis az ifjú uralkodónő ragyogott viruló rózsaként legszebben. Hisz ismeretes tény, hogy ő korának egyik legszebb asszonya volt Egy ismert nevű német író ebben az időben így írja le szépségét; Erzsébet magas, karcsú termetű, végte
lenül kedves és kecses, sötétkék szeme ábrándos.
Szép vonásain szelíd komolyság és bájos nőiesség uralkodik.1)
Ábrándos szép szeme a fővárosnak pesti olda
lára tapadt. A nap lenyugovóban. Az azúrkék égbol
tozat derült fénye mind halványabbá lesz ; a tüzes golyó végső sugarai csodálatos csillogással borítják Pestnek háztömbjeit, kimagasló tornyait. Ott pihen szép szeme a Duna szelíden ingó habfodrain, melye
ken biborszínben fürdik a búcsúzó napsugár. Pici lábai alatt hullámzó, bársonyos puha pázsit, fölötte, körülötte az álkonyi szellő gyönge fuvalma, társasá
gában senki, semmi. De mégis : ott a sok illatos virág, ott a fülemüléknek az est csendjében lágyan elhangzó csattogása. Előtte pedig oly panoráma, amely párját ritkítja. A királyi várnak páratlannak mondható fek
vése és festői pontjai, valóban elragadják a szemlélőt.
Micsoda kilátásban gyönyörködhetett itt a termé
szet szépségeiért élő-haló Erzsébet ! A királyi kert széles, nagyszerű látókört ölel fel ; nem idillikus a kép, de mozgalmas, meglepő, változatos, magasztos. A mél- tóságos nyugodtsággal tovahömpölygő Dunát keresz- tül-kasul szeldelő hajók, a palotasorok, a nyüzsgő néptömeg, a hullámoktól minden oldaliéi mosott Margitsziget süni, hamvaskék lombozata, a fejedelmi folyónak jobbra, a távolba el-eltünő ezüstös szálai, valóban fenséges képet mutatnak.
l) Pesti Hírlap, 1898. szept. 12.
45
Egy kissé megfordulva, a budai hegyeket is maga előtt látja; az ezeknek árnyas fái közé épített nyaralók és kunyhók rendkívül idillikus színben tün
tetik fel az ős várlak környékét, melyet már az est homálya burkolgat be.
Az alkony szárnyát bontogatja. A vidéket ellepi az est szürkülete. Még egy-két perc s fönn a tiszta égnek palástján, egymásután gyúlnak ki a csillagok, melyeknek tündöklő fénye vissza-visszatükröződik a víz nyugodt felszínén. Kigyúlnak a föld csillagai is : a lámpások ezrei, melyek a Duna partját egyenes vonalban tündéries fényben szegélyezik. Elcsendesül minden ; az ábrándos fülemile dala is rég elhangzott már s Erzsébet még mindig ott áll mozdulatlanul. A környék ünnepélyes némaságát csak néha-néha sza
kítja meg kis időre egy-egy hajó tülkölése, egy-egy robogó kocsi zöreje. Egyszerre csak megszólal a templom kellemesen csengő hangja és... a magá
nyos alak imádkozik. Eddig némán álló ajkai elrebe- gik az Úr angyalá-t. — Az előtte elterülő kép nagy- szerűsége csillapítólag hat szivére, kedélyére. Egy ideig ismét némán áll, majd újra megnyílik ajka : hallani véljük az Alkotó s a természet fenségét dicsőítő szavait s leikébe még egyszer visszaidézve a gyö
nyörű májusi nap feledhetetlen képét, lenge alakja eltűnik, de ajkai még útközben is e szavakat rebegik:
„Csak a természet szép! Csak 6 marad mindörökké vonzó. Sokkal nagyobb, hogy átláthatnók, sokkal szé
lesebb, semhogy átölelhetnék, sokkal gazdagabb, sem
hogy kiaknázhatnék, elég változatos, hogy az élet minden körülményei közt a szükséglethez mért képet tüntesse fel ; elég ügyes a szív minden hang
ját összhangzatba hozni, soha ellentmondásba nem jönni....“
46
E szavak mélyreható igazságát azonban még csak ezentúl volt alkalma a fiatal uralkodóidénak megérteni, akkor, mikor már édes hazánknak egyéb szebb részleteit is meglátta. Mi pedig elmondhatjuk az ily nőre Eötvössel : „Mi boldog az, kit a természet mindig Alkotójára emlékeztet, csak neki egyaránt szép és fenséges a természet mindenütt.“ Ezeknek a szavaknak valódi értékét pedig mi fogjuk majd később megérteni, akkor, a mikor tiszta képet alkothatunk magunknak arról, mennyire tudott lelkesedni a bájos fejedelemasszony mindazért, amit az örökké viruló szép természet nyújtott.
Budán töltött első napi tartózkodása s az a feled
hetetlen kép, melyet a főváros s ennek környéke előtte feltárt, annyira megszerettették vele Magyarország metropolisát, hogy, mint már említettem, 1857—1897-ig nem telt el év, melynek egy részét Mátyás király palo
tájában ne töltötte volna. Ha tőle függ, egész bátran állíthatjuk, évenként 6—9 hónapot, sőt talán az év leg
nagyobb részét tölti itt, a magyar hon e gyöngyében.
Hogy mennyire szerette a várkertet s az innen kínálkozó fejedelmi kilátást, mutatja az, hogy, ha Budán tartózkodott s nem rándult ki a hegyekbe, a nap nagy részét a kertben töltötte, kedvelt virágai
nak társaságában s a lombos fák árnyékában. Sőt, ha a napot komor felhők takarták is el, ha mindjárt megeredtek az ég csatornái, ha zuzmarásak voltak is a fák, vagy ha hó vagy jég borította is a kertnek máskor oly díszes utait, ez őt nem akadályozta meg abban, hogy ott órákig sétáljon ; ilyenkor deszkákkal rakták ki az utakat s ezeket taposták pici lábai, sok
szor félnapokon keresztül.
Budai tartózkodása alatt, különösen, mióta Fe- renczy Ida, e nagyműveltségű nő, állandó kísérője
47
volt a felséges asszonynak, rendesen korán kelt, 727-kor már a kertbe ment sétálni s ott töltötte az egész dél
előttöt Ferenczy Ida, vagy egy-egy udvarhölgye kísé
retében s majd sétált, majd olvasott. De megtörtént az is, mint 1872-ben, hogy egész magányosan kereste fel a poetikus fekvésű várkertet s egyedüli kísérője akkori kedves kutyája volt. Ez időben kivált a bás
tyán sétált szívesen, ennek azon részén, mély a Fer- dinánd-kaszárnyától az ú. n. bécsi kapuig terjed s a Dunára s a Zugligetre pompás kilátást nyújt. Az üvegház, a virágágyak, az újonnan ültetett fák, szóval minden dolog érdekelte ; megnézett úgyszólván min
den egyes virágszálat s mily örömmel kísérte figye
lemmel annak fejlődését.
Hogy mily jól érezte magát Erzsébet királyné Ő Felsége a budai várban, annak többször nyíltan kifejezést is adott. Ezt maga Jókai, koszorús regény
írónk is megerősíti, midőn azt írja : „Én magam is bizonyságot tehetek a mellett, hogy a királyné a mi körünkben sokkal jobban érzi magát, mint bárhol.
Maga is nem egyszer mondotta, hogy csak a budai várban érzi magát jól, mert sehol sem járhat-kelhet oly szabadon, mint itt.“
Igen, járt-kelt, a mikor csak szerét tehette ; de nemcsak Budán a várkertben, hanem annak elraga
dóan szép környékén is. Egy a budai hegyekbe ren
dezett kirándulása alkalmából e szavakat intézte kíséretéhez : «Csodálom az embereket, miért mennek oly messze vidékre nyaralni, mikor e hegyek s az itteni kilátás, kiállja a versenyt a legszebb világrész
letekkel.» E szavakat azóta sokan hangoztatták és a természetkedvelők jó része még most is hangoztatja.
S valóban, igaza volt a bájos királynénak. Mert a budai hegyvidék páratlan s e hegyekről oly kilátás
48
nyílik a főváros környékére, melyben határozottan gyönyörködhetünk.
A földrajzban Pilis-Gerecse hegységnek nevezett budai hegyvidék, elég változatos és kedves képet nyújt. Hegyes-völgyes részei csaknem mindenütt a fejedelmi Dunát tárják a szemlélő elé. Az erdősége
ket leginkább bükk- és tölgyfák alkotják. A hegyvi
dék alsóbb területeit azelőtt jól művelt szőlők fog
lalták el, melyek a világhírű búd а-hegy vidéki bort szolgáltatták. Most jobbára gyümölcsösök födik a hegy
ség keleti részét, míg a nyugatin inkább erdőségek terülnek el.
Azok a hegyek, melyeket a b. e. Erzsébet királyné budai tartózkodása alatt csaknem naponkint felkere
sett, a tulajdonképeni budai hegységhez tartoznak ; ezek azok a hegyek, melyek az Ördögárok völgyétől délre a «Szép Juhászné» nyergén túl terülnek el. E magaslatnak legremekebb részei a Hárshegy (458 m.), azután a fővárosiak kirándulásainak középpontja: a János-hegy (529 m.), a Svábhegy és pedig a Kis Svábhegy (258 m.) és a Nagy Svábhegy vagy Széchenyi- hegy (476 m.), továbbá a budakeszi szép erdő lejtőin a Zúgliget, valamint a Sashegy és a Gellérthegy. De ezeken kívül bebarangolta a Buda vidékén elterülő összes szebb vidékkel dicsekvő részeket is, mint a Nap-, Rókus-, Mátyás-, Arany-, Testvér-, Polgár- és József hegyet.1
E helyek közül legélénkebbek s legszebbek egy
szersmind a Svábhegy és a Zúgliget, melyeknek hús árnyában ma már több ezer ember talál biztos mene
déket a nyári nap forró heve ellen ; e helyeket most már a nyaralók százai díszítik.
1 Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és Képben, Magyar- ország III. k. 538 s kk. 11.
49
A Svábhegyre — 1876-óta — fogaskerekű vasúton mehet a boldog kiránduló ; de útjai is jók, úgy, hogy gyalog vagy kocsin a legpompásabb úton teheti meg az ember kirándulásait.
Ha felérünk a Svábhegyre, vagy még inkább a Jánoshegyre s ott ezek kimagasló pontjairól széjjel tekintünk, oly panorámának leszünk szemtanúi, mely feledhetetlen emlékkel tölti meg szivünket. Amikor a nyári nap aranyos sugarai ráborulnak a hegyek sűrű lombozatára s meglátjuk az ennek sűrűségéből kikan
dikáló változatos villákat, élvezzük a rózsaillattá]
telített levegő minden gyönyörét, magunk előtt látjuk az Eötvös-nyaralót, a Széchenyi-ormot, a Karthauzi
lakot, a főváros környékének e remek gyöngyeit, szemléljük a dús kaszáló-réteknek ezernyi színben pompázó s illatozó virágait, a mérsékelt emelkedésű hegyeket, távolabb a Dunának tovasiető ezüstös hullá
mait, a völgyekben fekvő falvacskák idillikus tájait : lehetetlen így fel nem kiáltanunk : Boldog főváros, melynek ily felséges, tiszta levegőjű, pormentes vidéke van ! Mit nem adnának ezért más ily világvárosok, melyek sokszor az erdők s ligetek színét sem látják.
S mégis, mit kell tapasztalnunk ? A magyar, a buda
pesti magyar is, külföldre költözik nyáron s ott költi el itthon szerzett filléreit, pedig a budai hegyvidék
nél szebbet, kellemesebbet máshol sem igen fog találni. Bebizonyította ezt b. e. királynénk, ki éven
ként, a mikor Budán tartózkodott, csaknem naponta rándult ki e vidék szépségeit s jó levegőjét élvezni.
Jókaitól, kinek regényeit mindig szívesen olvasta, egy alkalommal azt kérdezte a királyné : »A nyarat a szabadban szokta tölteni?« Mire a nagy író igy felelt : Többnyire a Svábhegyen. Akkor csak a ter
mészetnek élek.« — »Oh, engem is csak a természet
Erzsébet királyné hazai turista útjai. 4
50
éltet, — monda Erzsébet, — évről-évre mindig jobban szeretem ezt az örökké szép, mindig életadó termé
szetet.«
Hogy ezt a természetet annyira megszerette, abban kis részök mindenesetre a budai hegyvidék említett gyöngyeinek is van. De ott vannak a már felsorolt részeken kívül a Zúgliget árnyas völgyei is, a Csillag-völgy, a Tündérhegy sziklái, a »Fáczán,« a Disznófő«, a »Szép Juhászné« elragadó pontjai, melyek mind szinte hivogatólag tekintenek a poetikus lelkű emberre s szépségéi állandó gyönyörrel töltik el a finomérzésű természetkedvelőknek minden szépért rajongó keblét.
Mily boldog volt Erzsébet, ha e remek helyekre egy-egy jól sikerült kirándulást rendezhetett! Az ily kirándulások alkalmával sokszor óraszámra járta össze a hegyeket, völgyeket. Felkereste a csinosabb villákat, melyek közül különösen a Leipziger-nyaraló és az »Istenszem« nyerték meg kiváló tetszését, a honnan remek kilátásban gyönyörködhetett s akár
hányszor mondta, hogy ezért a tájképért, melyet itt lát az ember, érdemes volna oda felmenni minden idegennek.
Nem lehet célom az összes ide rendezett kirán
dulásokról beszámolni; de néhányat igenis megemlí
tek, mái- csak azért is, hogy lelkesülni tanuljunk a királynétól.
Az az év, rrlelyben Erzsébet Ö Felsége a budai hegyvidéket először tanulta megismerni, az 1866-iki év.
A mikor a porosz háború dúlt, a szelidlelkű nő eljött gyermekeivel Budára s a nyarat a Zúgligetben, a Kochmeister-villában töltötte. A 10 éves Gizellával s a 8 éves Rudolffal naponként lehetett látni az édes jó anyát, a mint gyermekeit közöknél fogva vezette
51
s megmutatta nekik a természet viruló szépségeit, melyeket mintegy apránként csöpögte tett kicsi szivükbe, megmagyarázva a száz meg száz kérdéssel bizalma
san feléje forduló kis kiváncsiaknak a madár dalolá
sát, a lomb susogását, a csermely locsogását, a virág
szirmoknak színét, illatát, felhíva figyelmüket a kis mókus pajzán játékára, a színes pillangóra, melyet velük együtt, űzött sokszor negyedórákon át; meg
mutatva nekik a kétszínű szivárványt s az ennek színeiben ragyogó harmatcseppet, feltárva előttük a kék eget, az ezen úszó felhőket, a mügéjük bújt majd meg előtörő napot. S mily örömmel követték az ártat
lan. kisdedek a jó anyát, jól tudva azt, hogy minden egyes alkalommal egy-egy újabb részletet ismernek meg a nagy természet szépségeiből. Mily türelemmel s egyszerűséggel világosította fel őket a nyári esték méla csendjében a ragyogó csillagokról, a szelíden fénylő holdról s mily áhítattal hallgatták ilyenkor a legdrágább anyának édesen folyó szavait, melyekkel a csillagos égen túl fekvő mennyországról, ennek fényéről, ennek lakóiról, az aranyos szárnyú angyal
kákról beszélt. Mily élénken tudta fogékony szívükbe belevésni a teremtő Istennek fogalmát s mily köny- nyen tanította meg őket a természet szabad ölén
imádkozni !
így teltek a napok, melyeknek legnagyobb részét a hegyvidék remekebbnél remekebb pontjainak be
barangolásával töltötte. Leggyakrabban az 529 m.
magas János hegyet kereste fel, ahol ma is emlék
tábla jelzi azt a helyet, ahonnan legtöbbször gyö
nyörködött a felséges asszony a felséges kilátásban.
Az 1882-iki év április 30-án Erzsébet királyné Festetlek grófnővel, nyitott udvari hintóbán a »Szép Juhászné«-hoz hajtatott, hová már előre odarendeltek
4*
52
egy erdőkerülőt, ki az udvari fogatot várta. A szabad természet ölén élő egyszerű ember azt sem tudta, kik az előkelő hölgyek, akik a kocsiból kiszálltak s mit sem gyanítva, a felszólításra elvezette az érkezőket a Szt. Jánoshegyre; innen a »Disznófő«, »Fáczán« s a »Szarvas« felé vették útjokat, mely utóbbi helyen ismét kocsira ültek a hölgyek s a budai palotába tértek vissza; távozásukkor az erdőkerülő 3 aranyat kapott. !)
Ily kirándulás Erzsébet Ő Felsége budai tartóz
kodása alatt napirenden volt.
Sokszor kocsizott ki a Zúgligetbe is s itt leszállva a kocsiról, gyalog járta be a Jánoshegy alját, a Sváb
hegyet és az Eötvös nyaraló mellett elhaladva, hosz- szabb ideig gyönyörködött a budai hegycsoport sötét felhőként kékellő gerinceiben s a völgyeknek zöld
ben elmosódó mélyedéseiben. Az Eötvös-nyaralónál rendesen kis pihenőt tartott s e rövid időt a rokon
szenves nagy író emlékének szentelte. El-elhallgatta a gyönge szellő fuvalmától bőbiskáló fák susogását, melyeknek árnyában pihenést és üdülést keresett egykor a tisztalelkü költő. Hányszor állt meg az el
merengő királyné az előtt az 1 m. hosszú s 85 cm.
magasságú emléktábla előtt, melyet a budapesti Eötvös-kör 1882-ben helyeztetett el a villa homlok
falába; s hányszor olvasta el a rózsaszínű márvány
lapra vésett e szavakat: E nyári lakban lakott és dolgozott éveken által hazánk egyik leghivatottabb írója, Eötvös József báró.
Tudjuk, mily szép tanujelét adta a gyöngéden érző királyné Eötvös iránt érzett tiszteletének, midőn ennek halála után, 1871. márc. 16. d. e. 11 órakor
*) Pesti Napló 1882. ápr. 30.
“ » .
KilátásaSvábhegyre,előtérbenaKrisztinaváros.
meglátogatta a nagy író özvegyét s mily igaz szere
tettel fejezte ki részvétét Eötvös elhunyta fölött. Csak
nem ’/г órát időzött ez alkalommal a királyné a csa
ládnál, bemutattatta magának az összes családtagokat, megnézte az elhunyt író dolgozó szobáját s á helyet, a hol meghalt. íróasztalánál nehány percre megállt a felséges asszony s elmerengve egy pillanatra, így sóhajtott föl: »Itt dolgozott tehát a nagy szellem !« S a helyre nézve, hol Eötvös kilehelte nemes lelkét, köny- nyek gyűltek a felséges asszony szemébe.
Az Eötvös-villától aztán legyalogolt a fogas
kerekű vasút állomásáig, hol udvarhölgyével a reá várakozó udvari fogatba szállva, visszahajtatott a királyi palotába
Erzsébet királyné nemcsak egyedül járt el szíve
sen a hegyekbe, hanem gyakran tervezője volt a társas kirándulásoknak. Ilyet rendezett a többek közt 1896. okt. 14-én is.
Gyönyörű őszi nap volt, A nap jóleső meleget terjesztett a vidékre. Még zöldéit a haraszt, még virí
tottak a bokrok, a fák lombkoszorúja még elég épség
ben pompázott. A virágokból is még édes illat áradt széjjel ... Olyan idő volt még, mikor a költő szerint
Ragyog az őszi nap sugara Rózsák még nyílnak ;
Balos madár száll még a fára
Pár lomb hullik le csak. (Katona Ervő.>
Fényes társaság gyűlt össze a budai várban. Ott látjuk az élén Erzsébet királynét, mellette Gizella főhercegnőt, Festetich grófnőt, Ferenczy Idát, ott Limböckl hercegnőt, Liechtenstein herceg főudvar
mestert s másokat. Szelíd mosoly ült a felséges asszony arcán, mi természetesebb tehát, hogy nyílt,
barátsá-gos szeme és jóakaró s szeretetteljes szive az egész társaságra mintegy felvillanyozólag hatott. Fesztelen kedvvel indultak a Svábhegyre. S bár a társaság- legtöbb tagja a megérkezés után pihenő álláspontot keresett, Erzsébet az ő fáradhatatlan lábaival össze
barangolta kedves helyeit s jóleső érzéssel szívta magába a derült őszi nap illatos levegőjét.
A dejeunert déli 1 órára rendelték meg a sváb
hegyi vendéglőben. Ekkorára már a királyné is oda
érkezett s az asztalfőnél foglalt helyet, mire a többiek is leültek. Étkezés után a már előre odarendelt Radies Béla bandája rázendített a legszebb magyar nótákra, melyeknek sorát Ferenczy Ida mindjárt a Svábhegyre történt megérkezésök után nyújtotta át papírlapon a kitüntetett czigányprímásnak. Pillantsunk csak be e magyar nótasorozatba. Ott látjuk a » Sárga csere
bogár«, »Káka tövén költ a ruca«, »Vörös bort ittam az este«, »Maros vize folyik csendesen«, »Hullámzó Balaton tetején«, »Ritka árpa, ritka búza, ritka rozs«,
»Csak egy kis lány van a világon«, »Édes anyám is volt nékem«, mindmegannyi igazán szívhez szóló, tőrülmetszett régi magyar nótákat.1)
A társaság csendben hallgatja a cigányt. A hegedű majd búsul, majd meg a legpajzánabb han
gokat ereszti szélnek. Ennek a száraz fának csodála
tos hatása van az emberek kedélyére. Sírnak-vígad- nak mellette. Az előkelő társaság arca is ezt az érzést tükrözte ti vissza. S itt első sorban a jőlelkü király
néra vessük szemünket. Ott ül, elmerengve a táj szépségein s míg szeme az elragadóan szép panoráma kimagasló pontjain nyugszik, füle a cigány mélabús nótáinak síró-rívó zenéjét hallgatja. Hisz a zene a
]) Nemzet, 1897. okt. 14.
56
poétikus királyné nemes passziói közül a második.
A fenséges természet szemlélése után a zene csodás hangjaiban gyönyörködik ; hisz a zenében találja meg az ember, a szive érzelmeinek kifejezését A költő is azt mondja : »Szobrász életet ád, költő meg szellemet alkot ; a zene hangjaiból tör csak a lélek elő.« Igen, lelkét édes merengésbe ringatják a »Hullámzó Balaton tetején«, a »Maros vize folyik csendesen«
andalító nótái, melyeket már vagy három órája el
hallgat, és még mindig szívesen hallgatja. — De semmi sem tart örökké. Itt az idő a visszaindulásra. A díszes társaság felkerekedik s miután a királyné a prímás
nak magyar nyelven megköszönte a neki szerzett élvezetet, Strauss egyik lceringőjének lágy hangjai kisérik útjában a királyasszonyt, kinek fülében még otthon is édesen csengnek a zene elhaló hangjai
Ily sikerült kirándulást rendezett Erzsébet 1897.
okt. 8-án is, még pedig Gödöllőről, a mikor Mária Valéria főhercegasszony, Wallersee bárónő, az udvar
hölgyek, Majláth Sarolta, a volt országbíró leánya, Nopcsa báró, Germingen báró ezredes s Archenthaler udvari másodorvos társaságában ment vonaton Buda
pestig, innen udvari fogatokon a fogaskerekű vasúiig hajtatott a díszes társaság, majd gyalog elmentek az Eötvös-villáig ; azután fölfelé haladtak s a Normafáig még együtt maradtak ; itt azonban Erzsébet királyné
pestig, innen udvari fogatokon a fogaskerekű vasúiig hajtatott a díszes társaság, majd gyalog elmentek az Eötvös-villáig ; azután fölfelé haladtak s a Normafáig még együtt maradtak ; itt azonban Erzsébet királyné