Az előző fejezetben igyekeztem röviden bemutatni, melyek azok a pszichológiai, lélektani folyamatok, amelyek a vezető cselekedeteit és felelősségtudatát befolyásolják.
Ezen pszichikai folyamatok egyik eleme a cselekvő viszonyulása az erkölcsi követelményekhez. A pszichológiának és az etikának a tárgya egyaránt az emberi cselekedet, amely a két tudomány által két irányból kerül megközelítésre, vizsgálva az erkölcsi jelenségek pszichológiai dinamizmusát és a pszichológiai jelenségek erkölcsi tartalmát.327 Az emberek, így a vezetők cselekedeteit azonban általában nem a bennük lejátszódó lelki folyamatok alapján ítélik meg (azok gyakran nem is válnak ismertté), a jogi megítélés pedig korántsem szükségszerű, és az adott közösség értékítélete során nem is az elsődleges. Amikor az erkölcsi követelmények viszonyítási alappá válnak, és egyúttal megszegésük következményekkel jár, már nem pusztán morálról, de még nem feltétlenül jogról beszélünk, ez esetben a következmények sem jogi jellegűek. A morál és
324 DONELSON R. FORSYTH – LINDA E. ZYZNIEWSKI – CHERYL A. GIAMMANCO i.m. 52−62.
o. Forsyth és társai kutatása azt is megmutatta, hogy a felelősség nem egyenlően oszlik szét a csoporton belül, a tagok a saját közreműködésüket túlértékelik, és a többi tagot sem tartják egyformán felelősnek.
(DONELSON R. FORSYTH – LINDA E. ZYZNIEWSKI – CHERYL A. GIAMMANCO i.m. 63. o.)
325 KOVÁTS GERGELY 2009, i.m. 69. o.
326 KOVÁTS GERGELY 2009, i.m. uo.
327 HÁRSFAI KATALIN: Etika. Szent István Társulat, Budapest, 2015. 30. o.
91
a jog mint két szélső pólus között közvetítő mozzanatként az etikum foglal helyet, „a morál egyediségét a jog általánosságával az etikum kapcsolja össze.”328 Azonban ehhez az is hozzáteendő, hogy ugyan a morális normacsoportok az etikai magatartásszabályokkal szembeállíthatók, de azok egyszerűen pozitív vagy negatív értékelése csak egy merev mérce alkalmazása esetén lehetséges, hiszen az etika a morállal szemben nem csupán a belső szükségleteken és önmeghatározáson nyugszik, hanem egyúttal az érzelmi racionalitáson és a szabályozott ösztönökön is, ebből fakadóan pedig szélesebb hatókörű, fő feladata pedig az ideológiai értékalkotásban rejlik, amely egyes nézetek szerint általában érzelmi kinyilatkoztatás.329
Más megközelítésben az erkölcsnek és a pozitív jognak mint valamely külső autoritás által felállított „imperatív normák összességének” viszonya értékelendő, a kettő hierarchikus kapcsolata alapján, amely a klasszikus jogpozitivisták által a pozitív jog erkölcstől való abszolút elhatárolását jelenti, míg más irányzat az erkölcsi ideálok általi behatároltságát hangsúlyozza.330Sőt utóbbi eljut odáig, hogy az erkölcs szava a perdöntő, és bármilyen bizonytalan élethelyzetben, vagy éppen egy hiba elkövetését követően az erkölcs jelenti a vezérlő elvet a (pozitív) joggal szemben.331 Az alábbiakban láthatóvá válik, hogy az etikai és a jogi felelősség közötti határ rendkívül vékony és korántsem átjárhatatlan, gyakran egymásba fordulnak, egymást feltételezik, máskor egymástól függetlenül léteznek.332 A mai kor emberének számolnia kell azzal is, hogy az élet számos területén szembesül olyan helyzetekkel, ahol a jog és a morál, a jog és az etika konkurál egymással, és ilyenkor a körülmények függvényében a morál, az etika iránymutatásához kell fordulnia.333 Ismert olyan nézet is, amely szerint „az etikai normák szerepe ott kezdődik, amikor a jogi normák hatóereje befejeződik.”334 Gyakran merül fel ugyanis
328 PESCHKA VILMOS: Az etika vonzásában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980. 179–180. o.
329 KARL-HEINZ KREUTZ: Ethik im ungarischen rechtsphilosophischen Denken. Jogelméleti Szemle 2000. évi 2.szám (http://jesz.ajk.elte.hu/kreutz2.html 2016.07.01.)
330 HÁRSFAI KATALIN i.m. 91−93. o.
331 KNUD HAAKONSSEN: Natural Law and Moral Philosophy. Cambridge University Press, 1996. 307.
o.
332 MEZEY BARNA: A tudományetikai felelősség kérdései a magyar felsőoktatásban. Az egyetemi és tudományos élet etikai szabályozása – az egyetemi etikai kódexek. Magyar Tudomány, 2014. évi 6. sz. 655–
656. o.
333 JOHANN J. HAGEN: Zur Ethik des Rechtsstabs, in: MICHAEL FISCHER – MICHAELA STRASSER (szerk.): Rechtsethik. Peter LangEuropäischer Verlag der Wissenschaften, Frankfurt am Main, 2007.160–
161. o.
334 JÓZSA ZOLTÁN: A jó közigazgatás alapelvei és a Ket., in: GERENCSÉR BALÁZS – BERKES LILLA – VARGA ZS. ANDRÁS: A hazai és az uniós közigazgatási eljárásjog aktuális kérdései. Pázmány Press, Budapest, 2015. 80. o.
92
kérdésként, hogy van-e helye, illetve minden esetben kötelező-e az etikai felelősséget vizsgálni, ha jogi felelősség megállapítása indokolttá válik.
Éppen ezért például egy közlekedési bűncselekmény gondatlan elkövetése miatt jogkövetkezményekkel sújtott egyetemi vezetővel szemben nem feltétlenül kell (lehet, szabad) etikai eljárást indítani, más kérdés, hogy morális követelmény lehet vele szemben adott esetben a vezetői megbízatásról való önkéntes lemondás. Ugyanakkor egy vezetői minőségben elkövetett cselekmény jogi elmarasztalása esetén nehezen védhető az az álláspont, amely etikai felelősség megállapítását mellőzendőnek tartja. Ahhoz pedig nem szükséges különösebb magyarázat, hogy az etikai felelősségre vonás számtalan esetben nem jár jogkövetkezménnyel, mert bár a cselekmény ebből a szempontból elítélendő, jogszabálysértés nem valósult meg általa. Látható tehát, hogy az etikai és a jogi felelősség hasonlósága és eltérései rendkívül sokfélék és eltérő mértékűek is lehetnek. Peschka Vilmos arra mutat rá, hogy e különbségek indokolják, hogy a morális, az etikai és a jogi felelősségről mint külön kategóriákról beszéljünk, amely álláspontot a legszembetűnőbben a vétkesség fogalmán keresztül láthatjuk: e kategória ugyanis mindhárom felelősségi alakzatban megjelenik, ám míg azt az előző kettőben azok egyedisége, utóbbiban az általános mivolt határozza meg, ezért alapjaiban kérdőjelezi meg a vétkesség jogi felelősségben való megjelenését.335 Mindemellett azonban az is kétségtelen, hogy az etikai és a jogi felelősség közötti határvonal rendkívül vékony, és ahogy azt az alábbiakban több példán keresztül is bemutatom, a kétféle felelősség gyakran „átcsúszhat” egymásba. Mindezzel a problémával azonnal szembesülünk, ha megkíséreljük a vezetői tevékenységhez kapcsolódó etikai felelősséget meghatározni.
A vezetői tevékenységgel összefüggésben elkövetett etikai vétség – a közszolgálati törvényből „kölcsönvett” meghatározással – olyan az adott tevékenységre vonatkozó etikai elveket vagy szabályokat (adott esetben az intézmény etikai kódexében rögzített normákat) megszegő vétkes cselekmény, amely sem (büntető, szabálysértési, polgári jogi, munkajogi) jogszabályba, sem intézményi szabályzatba nem ütközik.336 Előbbi esetben ugyanis büntetőjogi, munkajogi (akár kártérítési, akár egyéb szankcióval sújtó), utóbbi esetben munkajogi és – ha a kollektív szerződés lehetővé teszi – fegyelmi
335 PESCHKA VILMOS i.m. 182. o.
336 KÁRTYÁS GÁBOR (szerk.): Bevezetés a közszolgálati munkajogba. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2015. 132. o.
93
jogkövetkezmény alkalmazása lenne lehetséges, indokolt. A felsőoktatási intézmények vezetőinek etikai felelőssége más tekintetben is hasonlóságot mutat a közszolgálatban funkcionáló etikai szabályokkal. Ahogy a közszolgálat és az állampolgárok viszonyában, az egyetemek és főiskolák polgárai esetében is igaz, hogy – szemben a magánjogi jogviszonyokkal, amelyekből etikátlan magatartás tapasztalása esetén a szerződő partner akár egyoldalú döntéssel is kiléphet – nincs méltányos módjuk a jogviszonyból kilépésre.337 A „méltányos mód” kifejezés alatt azt értem, hogy noha az intézményvezető etikátlan magatartása esetén az alkalmazottnak általában lehetősége van a munkaviszony, közalkalmazotti jogviszony egyoldalú megszüntetésére, illetve a hallgatói jogviszony is megszüntethető egyoldalúan a hallgató részéről, azonban egyik esetben sem tekinthetjük méltányosnak azt a helyzet, amikor a szenvedő fél harmadik személy negatív megítélésű magatartásának hatása alól csak a saját életkörülményeit alapvetően károsan, hátrányosan befolyásoló módon tud szabadulni. Éppen ezért megfogalmazható etikai elvárás az intézményvezetőkkel szemben, hogy döntéseik során figyelembe vegyék a nekik bizonyos értelemben kiszolgáltatott személyek helyzetét.338 Különösen igaz ez a hallgatók ún. méltányossági kérelmeinek elbírálásakor, amely során – a kérelmek nagy számára tekintettel – gyakran születnek formalizált, „futószalagon gyártott” pozitív (kérelemnek helyt adó) döntések, amelynek következtében az ilyen kérelemmel nem élők a valamely kötelezettség alól nem feltétlenül indokoltan mentesítendőkkel szemben hátrányba kerülnek, lényegében azért, mert ők komolyan vették a méltányosság kivételes jellegét. Természetesen ugyanígy méltánytalan az is, ha az elutasító döntésekre kerül sor rutinból, érdemi megfontolás nélkül. Ez a probléma természetesen részben kezelhető szabályozási oldalról is, akár hatásköri, akár eljárási szabályokkal, akár a méltányosság szűkítésével, de mindaddig, amíg akármilyen szűk körben a vezetői méltányosság jogintézménye fennmarad (márpedig a felsőoktatási intézmények működésének sajátosságából adódóan ez reális feltételezés), a döntéshozatal során tanúsítandó magatartásra a normatív szabályozás teljes körű útmutatást nem fog adni, az általa nem lefedett területen pedig érvényesülhetnek az etikai elvárások.
Ezért álláspontom szerint kiemelt jelentősége van az etikai szabályozásnak, hiszen bár az etikai követelmények általános érvényűek, azok megsértésének megítélése mindig az
337 JÓZSA ZOLTÁN 2015, i.m. 82. o.
338 JUHÁSZ ANDREA – TORMA ANDRÁS: A közszolgálati etika jogharmonizációja. Miskolci Doktoranduszok Jogtudományi Tanulmányai. Tomus: 14. Gazdász-Elasztik Kft., Miskolc, 2014. 195. o.
94
adott közösség keretei között érvényesül, mivel a morális tartalom még a társadalmi tartalomból fakadó „plurális jellegét” magában hordozva fordul át az etikumba.339 Itt azonban kardinális kérdés, hogy a közösség által megalkotott etikai normák általános érvényűek legyenek, ellenkező esetben mértékadó szerepük csupán a szervezet keretei között érvényesül, ezáltal lehetőség nyílik arra, hogy az intézmény és külső személyek viszonyában eltérő módon ítéljék meg a magatartásokat (lényegében kettős mércét alkalmazva).340 Az előzőekben írtak miatt is fontosnak tartottam megvizsgálni, hogy a hazai felsőoktatási intézmények mennyiben és milyen mélységben alkottak írásba foglalt etikai szabályokat. Ennek áttekintéséhez támpontot nyújtott a Magyar Rektori Konferencia által készített felmérés, amely szerint 2014-ben a huszonhat hazai egyetem közül tizenegyben volt etikai szabályzat.341 Minthogy jelen értekezésnek nem tárgya a magyar egyetemek és főiskolák szabályozottságának és működésének etikai kódexek megalkotása alapján történő átfogó elemzése, magam – szúrópróba szerűen – csupán néhány főleg nagyobb, meghatározóbb egyetem tekintetében vizsgáltam, hogy az etikai szabályozás kitér-e a vezetői etika kérdésére. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, a Szegedi Tudományegyetemre, a Debreceni és Miskolci Egyetemre valamint a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre kiterjedő vizsgálat azt mutatta meg, hogy az ELTE kivételével valamennyi intézmény rendkívül részletesen, esetenként egyezően rendezi a kérdést.342 Az ELTE Etikai kódexe jellegét tekintve lényegesen eltér a vizsgált többi intézményétől: szemben azok szabályzati jellegével, e normaszöveg inkább rövid etikai iránymutatásként került megfogalmazásra, noha megszegése esetére részletes szankciórendszert és eljárásrendet rögzít.343 E megfogalmazásbeli különbséget leszámítva azonban ez a kódex is kitér a vezetői etikai felelősségre, és tartalmát tekintve végső soron a többivel egybehangzóan fogalmazza meg az egyetem valamennyi
339 PESCHKA VILMOS i.m. 181. o.
340 DIETER FREY: Ethische Grundlagen guter Führung. Roman Herzog Institut, München, 2015. 58–59.
o. http://www.romanherzoginstitut.de/uploads/tx_mspublication/RHI_ETHISCHE_GRUNDLAGEN_web.pdf 2016.07.01.)
341 MEZEY BARNA 2014, i.m. 655–656. o. Az MRK felmérése arra vonatkozott, hogy az etikai szabályozás egyaránt kitér-e tudományetikai és általános oktatásetikai kérdésekre. 2014-ben a tizenegy vizsgált egyetemből kilenc állami és a két magán felsőoktatási intézmény volt, valamint e körbe soroltak két állami intézményt is, ahol elfogadás előtt áll az etikai kódex (ELTE, PTE). Azóta az ELTE kódexe már hatályba lépett, a PTE még nem alkotott átfogó szabályozást.
342 A vizsgált egyetemek etikai kódexének fellelhetőségét lásd a Mellékletben.
343 Itt szükséges utalni arra, hogy a Magyar Rektori Konferencia a nyugat-európai egyetemi gyakorlat áttekintése során arra a következtetésre jutott, hogy a legnagyobb tradíciójú intézmények között is eltérések tapasztalhatók a szabályozás mélységét, részletezettségét tekintve, amely európai viszonylatban is rendkívül sokszínűvé teszi a normaösszességet. (MEZEY BARNA 2014, i.m. 663. o.)
95
vezetőjével szemben támasztott követelményeket, amelyeket a következőkben foglalok össze.
A vezetővel szemben megfogalmazott elvárások zöme a munkatársakkal, különösen a beosztottakkal való kívánatos viszonyt határozza meg, illetve a mellőzendő magatartásokat sorolja fel.344 Eleve alapvető kívánalom, hogy a vezető minden esetben tartózkodjon attól, hogy pozícióját előnyszerzésre használja fel, de a munkatársakkal kapcsolatban külön is megjelenik az az etikai követelmény, hogy a vezető ne használja ki az alá-fölérendeltségi viszonyt magánérdekű célból, nemcsak a munkahelyen, de a munkaviszonnyal nem összefüggő helyzetekben sem. A vezető a függelmi viszonyra hivatkozva, vagy annak kihasználásával nem befolyásolhatja a beosztottak politikai, világnézeti meggyőződését, és nem is törekedhet erre. Az etikai elvárások közé sorolják, hogy a vezető csak olyan feladatokkal bízza meg beosztottjait, amelyek teljesítése a beosztott felkészültsége, pozíciója és aktuális feladatai alapján joggal elvárható. A vezetőnek emellett biztosítania kell beosztottjai számára a teljes esélyegyenlőséget, a szükséges és lehetséges nyilvánosságot, különösen a pályázati, publikálási, tudományos minősítéssel összefüggő döntések során. Ebben a kívánalomban visszaköszön az alkalmazott etika által az egyes foglalkozások művelőivel, például az ügyvédi (jogászi) hivatásrenddel szemben támasztott elfogulatlanság és bátorság345 követelménye. A szakirodalom már közel negyed századdal ezelőtt felhívta arra a figyelmet, hogy az a körülmény, hogy adott esetben a vezetők előzetes megfontolás alapján adják ki a kutatási témákat, gyakran veti fel a szubjektivitás gyanúját akkor is, ha a választott személy az egyébként fennálló egyéni rokonszenvtől függetlenül is érdemes arra.346
A kódexek az etikus vezetés körébe sorolják a beosztottak folyamatos önképzéséhez, továbbképzéséhez nyújtandó erkölcsi támogatást és az ezekre ösztönzést. Ugyancsak ide tartozik az udvarias magatartás és a pontos munkavégzés megkövetelése, ez utóbbival
344 Ez összhangban áll a vezetői etikára irányuló nemzetközi kutatásokkal is, amelyek homlokterébe is a beosztottakkal való kapcsolattartás (elégedettség, kommunikáció, transzparencia) került. (RUDOLF KERSCHREITER – SILKE ASTRID EISENBEISS: Ethische Führung, in: JÖRG FELFE (szerk.): Trends der psychologischen Führungsforschung: Neue Konzepte, Methoden und Erkenntnisse. Hogrefe Verlag, Göttingen, 2015. 27–37. o., FRANZISKA SCHETTER: Ethische Führung und Arbeitgeberattraktivität:
Zusammenhänge. Disserta Verlag, Hamburg, 2014. 80–83., 92–95. o.)
345 GEOFFRY C. HAZARD JR. – ANGELO DONDI: Legal Ethics. A Comparative Study. Stanford University Press, Stanford, California, 2004. 293. o.
346 ERTL ISTVÁN: Etikai kérdések – más tudományterületről nézve. Magyar Tudomány, 1992. évi 6. sz.
711. o.
96
összefüggésben a munkatársak részére a szükséges információk beszerzése és rendelkezésre bocsátása, az esetlegesen kialakuló szakmai problémák belső megoldásának elősegítése, amelybe beletartozik egyrészt, hogy a vezető közölje beosztottjaival, ha munkájukban szakmai hibát észlel, másrészt figyeljen munkatársai szakmai és emberi problémáira, meghallgatásuk során legyen tapintatos, türelmes. A vezetői etikai felelősség magában foglalja a vezető tartózkodását a munkatársak rossz színben feltüntetésétől, és mások erre való törekvéseinek határozott visszautasítását is.
Ezek mellett kiemelten szükséges utalni a döntések során elvárt vezetői magatartásra, amely nem csupán az alapos előkészítést jelenti, amibe beletartozik a beosztottak véleményének kikérése is, hanem a döntések során az egyetem és a szervezeti egység érdekeinek egyidejű figyelembevételét is, a végrehajtás során pedig a szükséges szabadság, valamint az önálló döntési kompetencia biztosítását is a beosztottak szakmai feladatainak elvégzéséhez. Ez utóbbival kapcsolatban megállapítható, hogy a felsőoktatásra is érvényes az a közigazgatásban készített felmérésből levont következtetés, miszerint az utasítással szemben sokkal szívesebben veszik a beosztottak, ha a döntésbe őket is bevonják.347 Ugyancsak ezt támasztja alá a már említett, német felsőoktatási intézményvezetők körében készített felmérésről szóló tanulmány is, amely egyértelműen arra konkludál, hogy egy modern felsőoktatási intézményben a hatékony működés záloga a vezető által irányított személyek minél szélesebb körű, tényleges bevonása a döntéshozatalba348 – akkor is, és azokban az esetekben is, amikor ezt jogi norma nem írja elő. Ehhez kapcsolódik az is, hogy – szintén a közigazgatásból vett példával élve – ahhoz, hogy a nem rigorózus utasítási rendszerrel működő vezetésben a végrehajtás ne fulladjon káoszba, precíz teljesítménykövetelmények meghatározása szükséges.349 Ez a felsőoktatási intézményekben egyfelől a világos és egyértelmű szabályozás, a szabályok megismerése és megismertetése, másfelől a hasonlóan részletes, pontos és szabatos munkaköri leírások elkészítésével biztosítható. A felelősség az előbbi körben közvetlenül, utóbbi esetében – az ellenőrzés útján megvalósulva – közvetetten a rektor és a kancellár személyénél is egyértelműen tetten érhető.
347 GELLÉN MÁRTON: Közigazgatás: reform után, átalakítás közben. Patrocinium Kiadó, Budapest, 2015. 125. o. Érdemes itt visszautalnunk az etikus, az átalakító, szolgáló, illetve ötödik szintű vezető kapcsán írtakra.
348 VITUS PÜTTMANN i.m. 14–26. o.
349 GELLÉN MÁRTON i.m. 126. o.
97
A vezető felelőssége a saját szervezeti egységével és annak közösségével, de tágabb értelemben az intézmény egészével szemben, hogy kizárólag olyan beosztott munkatársát javasolja egyetemi döntéshozói testület munkájában való részvételre, aki szakértelme és képzettsége alapján alkalmas erre, és a munkaköri feladatai mellett képviselni tudja az őt delegáló intézménynek és az intézmény dolgozóinak érdekeit. Emellett a vezetőnek törekednie kell a munkavégzéshez szükséges megfelelő személyi feltételek és szakmai utánpótlás biztosítására. Itt szükséges megjegyezni, hogy ez az etikai követelmény sokkal inkább elvi iránymutatás, semmint konkrét felelősség, hiszen a törekvés mint cselekvés megítélése, értelmezése már önmagában sem egyértelmű, ráadásul a legtöbb esetben a megfelelő utánpótlás biztosítására az adott vezetőnek kevéssé van ráhatása. Ugyanakkor ez az a terület, amelyen szintén tetten érhető annak a megállapításnak az érvényessége, miszerint az etika ott kezdődik, ahol a jog hatása már nem érvényesül, hiszen ezek a követelmények normatívan ugyan előírhatók, de számonkérésük a jogi felelősségre vonás eszközeivel lényegében megvalósíthatatlan.350
Az etikai kódexek egy része nem csupán az egyszemélyi vezetővel, de a vezető testületek tagjaival szemben is megfogalmazza az etikai követelményeket, mint szokásosan a megalapozott döntés, az ennek érdekében szükséges felkészültség, a részrehajlás-mentesség, a külön alkuk kötésének tilalma. Emellett olyan értelemszerű, ezért etikai követelményként meglepő elvárással is találkozhatunk, mint a részvétel és távollét esetében a helyettesítésről gondoskodás. Ugyan álláspontom szerint az is jelentős előrelépés, hogy az egyetemi testületek tagjainak etikai felelőssége mint vizsgálandó kérdés felmerül, azonban e téren indokolt lehet egy részletezőbb kidolgozás, különös tekintettel arra, hogy az etika (is) elutasítja a kollektív felelősséget, a csoportcselekményekben is az egyén felelősségét vizsgálva. Ráadásul a felsőoktatási intézmények testületi döntéshozatalára is érvényes megállapítás, hogy nem csupán magát a grémiumot kell egyetlen csoportnak tekintenünk, hanem azon belül, annak működési dinamikája során folyamatosan képződnek csoportok, némelyek eseti jelleggel, mások valamely közös cél, érdek vagy tulajdonság alapján állandóbb jelleggel.351 Ilyen esetben
350 JÓZSA ZOLTÁN 2015, i.m. 80. o., illetve részletesebben PESCHKA VILMOS i.m. 108–126. o.
351E vonatkozásban a felsőoktatási intézmény szenátusa nem csupán elnevezésében, de a döntéshozatal dinamikájában is meglepő hasonlóságot mutat az ókori Róma (különösen a köztársaság kora) szenátusával.
Lásd: WOLFGANG ERNST: Maior pars – Mehrheitsdenken in der römischen Rechtskultur, in:
WOLFGANG KAISER et al. (szerk.): Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, 132. Band, Böhlau Verlag, Wien, Köln, Weimar, 2015. 34–41. o. Erről még részletesebben szólok a testületi felelősséget tárgyaló V. részben.
98
az etika vizsgálja az adott csoport szerkezetét, és ha abban akár nyíltan, akár a csoportdinamikából adódóan kialakult a centrum-periféria viszony (azaz a csoport tagjai követnek egy meghatározó személyt), akkor bár a felelősség elsődlegesen a vezetőként fellépőt terheli, az alól a többiek sem mentesíthetők,352 hiszen a döntéssel, eljárással azonosulni nem tudó, abban, illetve az azért való felelősségben osztozni nem kívánó tag a csoportból kiválhat (ellenvéleménye, a többségi állásponttal szembeni fenntartásai, attól való elkülönülése nyilvánvalóvá tételével, vagy végső esetben tagságáról való lemondással).
Az etikai szabályozás – mint minden normatív előírás – csak általános követelményeket tud rögzíteni, a konkrét magatartás elbírálása mindig az adott körülményektől függ.
Éppen ezért az etikailag vizsgált cselekmény sohasem önmagában, hanem az előzmények és következmények, az ok-okozat, a ráhatás viszonyában értékelhető, vezet elmarasztaláshoz vagy felmentéshez, súlyosabb vagy enyhébb megítéléshez. Különösen akkor vetődik fel elvi éllel a kérdés, hogy tudniillik mire valók az etikai szabályok, ha
Éppen ezért az etikailag vizsgált cselekmény sohasem önmagában, hanem az előzmények és következmények, az ok-okozat, a ráhatás viszonyában értékelhető, vezet elmarasztaláshoz vagy felmentéshez, súlyosabb vagy enyhébb megítéléshez. Különösen akkor vetődik fel elvi éllel a kérdés, hogy tudniillik mire valók az etikai szabályok, ha