Az enallagé meghatározása szerint egy, az adott jelzett szóhoz illesztett olyan jelző, amely nem hozzá, hanem egy ugyanabban a szintagmában szereplő másik szóhoz tartozik logikailag. „Logikailag” itt azt jelenti, hogy a kanonikus lexikális jelentés értelmében. Eszerint a cserében három elem vesz részt: az eredetileg jelzett szó, a ténylegesen jelzett szó és a jelző. Ahhoz, hogy e három együtt, egy szintagmában jelenjen meg, a két jelzett szónak valamiféle szintagmaalkotó kapcsolatban kell állnia. Ez lehet elvileg bármi, amit az ismert szintaxisok megengednek. Például:
1. Szőke rügyecske volt a lány (Tamási Áron):
Szintagmatikus kapcsolat (alany–állítmány): rügyecske volt a lány, jelzőcsere: a szőke logikailag nem a rügyecske, hanem a lány jelzője.
2. az arcokon a halálsápadt mosoly (Jókai):
Szintagmatikus kapcsolat: arcokon a mosoly, jelzőcsere: a halálsápadt logikailag nem a mosoly, hanem az arc jelzője.
3. … a hold ábrándos ezüstje dereng fölöttük (Jókai):
Szintagmatikus kapcsolat: a hold ezüstje, jelzőcsere: az ábrándos logikailag nem az ezüst, hanem a hold jelzője.
4. ezüst derűvel ráz a nyír…:
Szintagmatikus kapcsolat: derűvel ráz a nyír…, jelzőcsere: az ezüst logikailag nem a derű, hanem a nyír jelzője 5. … a lőttlábú madár, amely nem képes leszállni, … hallatja sebesült hangját …(Sütő):
Szintagmatikus kapcsolat: madár hallatja hangját, jelzőcsere: a sebesült logikailag nem a hang, hanem a madár jelzője.
Feltételezem, hogy minden elemzett esetben a „felszíni szintaktikai szerkezettől” eljuthatunk egy egységes
„mélyszerkezethez”. Ez, úgy tűnik, egyfajta birtokviszony. Szabadon parafrazálva például a holdnak van ezüstje (3.
példa), a madárnak van hangja (5. példa). Enallagéra akkor kerül sor, ha ebben a viszonyban a birtokló jelzője a birtok mellé rendelődik. Az enallagét alkotó viszonyok emellett túl is mutatnak a birtoklás, illetve az egzisztenciális összetartozás szintjén. Enallagét alapozhat meg például
a/ lokális együttes megjelenés, l. 2. példa: arc és mosoly,
b/ szubsztancia és minősége, l. a hold ezüstje, valamint ennek metaforikus változata, l. a nyír és a derű, (3. és 4.
példa)
c/ rész és egész tágan értelmezett viszonya, l. a madár és hangja (5. példa), d/ predikatív (metaforikus) azonosítás, l. rügyecske és lány (1. példa).
Bár fontos következményekkel járhat a szintagmában a különbség a tényleges birtokos szerkezet – például a hold ábrándos ezüstje – és az egyéb igés szintagmák – például rügyecske volt a lány, a madár hallatja sebesült hangját, a nyír ezüst derűvel ráz stb. – között, erről a szempontról itt lemondok, és megmaradok egy laza és lingvisztikailag nem egészen tudományos megfogalmazásnál, amelybe beleférnek még az olyan, asszociációkban különösen gazdag és az összetartozást további szintaktikai formákhoz kötő enallagék is, mint a következő:
6. …(a fenyőfának) pántlikát kötöttem – piros kiáltásként – a tobozos fejére (Sütő): Szintagmatikus kapcsolat: a pántlikának van kiáltás-mivolta, jelzőcsere: piros pántlika helyett piros kiáltás.
Ha egymás mellé állítjuk a következő példákat, az enallagé keletkezését lehetővé tévő mondattani szerkezetek gazdagságát figyelhetjük meg:
7. … a gyermek cseperedő szavai (Sütő nyomán)
8. …fent éltem a szabad és dologtalan végtelenségben (Tamási).
A 7. példában az enallagé egyszerű esetével van dolgunk, amennyiben egy kettős (birtokos: „a gyermeknek”
plusz minőség-: „cseperedő”) jelzős szerkezetben egyszerűen egy jelző eltolódását állapítjuk meg. A 8. példa azonban, bár jelzős szerkezetben jelenik meg az enallagé, mégis jelentősen különbözik ezektől az esetektől. A
„szabad és dologtalan végtelenség” jelzős szerkezet metaforikusan aligha értelmezhető, az olvasó maximális valószínűséggel úgy értelmezi a szöveget, hogy a „szabad és dologtalan” jelzőt az alanyra vonatkoztatja.
91
Szemantikai körülírásra természetesen többféle megoldás kínálkozik. Lehetséges parafrázisok: Fent éltem a végtelenségben, szabadon és dologtalanul. • Fent éltem a végtelenségben. Szabad és dologtalan voltam. • Én, aki ekkor szabad és dologtalan voltam, fent éltem a végtelenségben. Ez a példa arra figyelmeztet, hogy enallagé létrejöhet azokban a szerkezetekben is, ahol az alapvető NP-VP szintagmát kísérő jelzőt csúsztatjuk el a mondatban egy másik, a közvetlen alany-állítmány kapcsolaton túlmutató mondatrész mellé.
Az enallagét tehát a következőképpen határozhatnánk meg:
Ha két egymással szintaktikai kapcsolatban állóként és így összetartozóként elgondolt dologról, tényről, fogalomról teszünk e kapcsolatot tartalmazó kijelentést, amelyben az összetartozók egyikének hozzá logikailag, illetve tudásunk alapján illeszkedő tulajdonságát egyúttal helyette a másikhoz fűzzük, enallagé jön létre. Az enallagé létrejöhet a szintagmát alkotó szavak szintjén ugyanúgy mint a mondat levezetésének magasabb szintjein, tehát szintagmák szintjén.
A birtoklás vagy összetartozás akkor is rekonstruálható, ha látszólag nincs jelen mindkét jelzett szó, mégis van enallagé. Erre vagy akkor van lehetőség, ha az egyik jelzett szó, éspedig a birtoklót kifejező – amelyhez a jelző logikailag tartozna – a szintagmában egyéb módon, például személyrag révén, mégis egyértelműen jelen van, vagy akkor, ha félreérthetetlenül azonosítható. Ez utóbbi esetben az azonosítás várhatóan kétféle módon lehetséges:
egyfelől vagy azért, mert a kifejtetlenül maradó birtokló a gondolkodásunk számára a legegyszerűbb, legegyértelműbb módon kitalálható entitás: ti. az ember (ez lehet egyfajta konceptuális megoldás, illetve érv), vagy másfelől azért, mert a szöveg tágabb kontextusa egyértelműsíti az összefüggéseket (ez lehet egyfajta szövegszemantikai megoldás, illetve érv). Például:
9…nevető kézfogásukból… árad a nőiesség…
Szintagmatikus kapcsolat: ők (rekonstruálható a birtokos személyragból) és az ő kézfogásuk, jelzőcsere: a nevető logikailag nem a kézfogáshoz, hanem hozzájuk tartozik.
10. …az elpiruló zavar … oly elragadó volt (Jókai)
Az enallagét megalapozó kapcsolat: konceptuálisan kizárólagos biztonsággal megállapítható a jelenlévő személy és a zavar között, jelzőcsere: az elpiruló logikailag a személyhez és nem a zavarhoz tartozik.
A személy helyett a személlyel birtoklás vagy összetartozás révén együtt járó dologra, jelenségre, fogalomra alkalmazott jelző az enallagénak számos köznyelvi változatát hozza létre. Ilyenek például a következők (a források:
Jókai, Sütő, Német L.):
11. éber szem, kétségbeesett gondolat, önfeledt örömkiáltás, kétkedő hit, szemhúnyó lemondás, hálás emlékezet, riadt gondolatok, bocsánatkérő boldogság, sunyi hallgatás, reszkető kíváncsiság, elámult várakozás stb.
E szókapcsolatmintának természetesen végtelen lehetősége van a kreatív nyelvhasználatban. Az igenevek gyakorisága nem meglepő, hiszen igei tartalmuk révén ezek utalnak legegyértelműbben a cselekvő személyre, akinek birtokát, a hozzá kapcsolódó sajátosságot, fogalmat stb. látjuk el az eltolt jelzővel. Másfelől meghatározóan fontos a jelzett szó is: mindegyik egyértelműen az emberhez fűződik.
A 11. pontban idézett, lexikalizálódásra hajlamos esetekkel mindenesetre kiléptünk a szorosabb értelemben véve szintaktikai megalapozású enallagék köréből, hiszen a három elemből csak kettő van jelen, a harmadik csak beleértett szereplője a formációnak. Hasonló eltávolodást mutatnak azok az esetek is, ahol az eltolt jelző révén egybekapcsolt két fogalom / jelenség nem szintaktikai keretben, hanem a szövegben fedezhető fel. Például:
12. … a prímás … riadt-csendes éjféli órákban … fölegyenesedik a koporsóban és … elkezd muzsikálni. Fültanúk vannak rá. … a riadalmukat és futásukat egy kimarjult boka tárgyi bizonyítékával igazolják mai napig is (Sütő).
Az enallagét megalapozó kapcsolat részben konceptuálisan, részben pedig a szövegből egyértelműsíthető: a csendes éjféli órát átélő személyek és a csendes éjféli óra között, jelzőcsere: a riadt logikailag a személyekhez és nem az éjféli órához illik.
E példában mindenesetre ha nem is szintaktikailag, de a szövegben lexikális utalás révén kifejtve szerepel az enallagé minden „résztvevője”: a „fültanúk” „riadalmuk”-kal és a „riadt-csendes éjféli óra” egyaránt. De az a lehetőség sincs kizárva, hogy a lexikális kifejtés nem közvetlenül, hanem csak következtetéseket megalapozó módon történik. A következő példában nincs szó szemről, de a zöld hályog színére való utalás egyértelműsíti a kontextust:
13. A zöld hályog a színét nem mutatja. Galambkék mosolyával … ezt kérdi dédapa…(Sütő)
Az enallagét megalapozó kapcsolat a szövegben egyértelműsíthető: a nagyapa szeme és a nagyapa mosolya között jön létre. Jelzőcsere: a galambkék logikailag a szemhez és nem a mosolyhoz tartozik.
92
Már most ha például egymás mellé állítjuk a következő jelzős szerkezeteket, könnyen eldönthetjük, hogy mely esetekben van szó enallagéról és hol van szó metaforáról (ez utóbbihoz ugyanis nincs szükség a háromelemű szintaktikai viszony harmadik elemének ismeretére!), és rájöhetünk, hogy melyek azok az esetek, amelyekkel nem igazán tudunk átfogóbb kontextus (vagy harmadik elem!) nélkül mit kezdeni:
14. a. füllentő beszéd
h. alvadt éjszaka (Források: Tamási, Sütő, József Attila).
Az a–d eseteket kontextus nélkül megértjük, vagy legalábbis viszonylag nagyobb nehézség nélkül értelmezni tudjuk, éspedig mint enallagét. Az a. és b. esetben egyértelműen, a c. és d. esetben a lexikalizálódáshoz vezető minta alapján: a hang és a láb az ember része és (kontextus nélkül automatikusan) az emberre vonatkoztatjuk a jelzőt. Az e. és f. példákat megpróbáljuk metaforaként értelmezni Grice ismert konverzációs implikatúrájának kényszerítő ereje révén (férges = gyenge, nyomorult stb. barbárok, tövises = nagyon kellemetlen, bántó csend stb.), de a galambkék mosolynak és az alvadt éjszakának feltehetőleg nagyobb kontextusra van szüksége. Természetesen nem zárom ki annak lehetőségét, hogy ezeket is értelmezni próbáljuk kontextus nélkül, akár úgy is, hogy a galambkéket
„szelíd”-nek értjük, de értelmezésünk ekkor nem az enallagé irányában történik, hanem a metafora értelmezési módján, vagyis az értelmezésből kimarad a kontextus: a szemre és a zöld hályogra való utalás. Ezért tehát 13.
példánkat, amelyben a két lehetséges közös jelzőjű elem (=galambkék mosoly — – szem) közül az egyik (a szem) a kontextusban kötelező érvénnyel kikövetkeztethető, metaforának nem tekinthetjük, vagyis mindenképpen enallagénak kell tekintenünk (l. ehhez Kocsány 2001 is).
Ez a lépés viszont súlyos következménnyel jár. Ha kitágítjuk az eredetileg szintaktikai alakzatként számon tartott enallagé fogalmát a vázolt irányba, vagyis megengedjük, hogy a három elemből egy csak következtetéssel rekonstruálható módon legyen jelen, akkor enallagénak kell tekintenünk egy sor olyan – egyébként lebilincselően érdekes – jelenséget, amelyet eddig simán metaforának tekintettünk és létrejöttükben a szövegbeli asszociációra hagyatkoztunk. Például az ilyeneket:
15. a…aki köztudomásúlag, mint egy almát – szelte ketté a világot: hódításra jogosult hellénekre, valamint férges barbárokra (Sütő).
b. Elmondom: Öltem. Nem tudom // kit, talán az apám – // elnéztem, amint vére folyt // egy alvadt éjszakán (József Attila)
c. …ha Nagyapa a táltos szerepében vágtatni kezdene. Ahhoz persze szikrányi sörényes ifjúság kellene (Sütő) d. Mert szeretlek, mondta Nagyapa…, visszakérdezvén a háromlevelű szót a tanítványtól.” Sejetlek”. A selyp évek múltával… (Sütő)
e. magam is kérődzésre ítéltetem a letarolt szavak mezején, hallgatásra és nyálkás bólintásra (Sütő).
Amellett szeretnék állást foglalni, hogy ezeket a példákat tekintsük „szemantikai enallagénak”, azért, hogy megkülönböztessük őket a metaforától egyfelől, de a „szintaktikai enallagétól” is másfelől. A tulajdonképpeni (=szintaktikai) enallagé határát azoknál a (szintaktikailag kifejtetlen) eseteknél kellene meghúznunk, amelyek nem asszociatíven, hanem a kogníció prioritásai, illetve a lexikális (fogalmi) jelentések (kollokációs) összefüggései révén rekonstruálhatók. Ezzel a szintaktikai enallagét egy olyan lingvisztikai keretben próbáltuk megragadni, amelyben a szemantikai összetevő esetében megkülönböztetjük a lexikális jelentést, a világról való rendezett tudást (úgy is mint a kogníció prioritásait) és a konceptuális műveleteket (például a következtetést), viszont kizárjuk belőle a véletlenszerűnek tételezett asszociációkat.
A fenti gondolatmenet a következő lehetséges általánosításokhoz vezet:
1. A szintaktikai enallagék feloldásánál, vagyis értelmezésénél támaszkodnunk kell egyfelől a metonímiát meghatározó következtetésre, másfelől a felcserélt szintaktikai összefüggések felfedezésére. Eljárásunk így a következtetés, s az enallagé értelmezési stratégiája a metonímiáéval rokon. A 13. példában: („A zöld hályog a színét nem mutatja. Galambkék mosolyával … ezt kérdi dédapa…”) a galambkék mosoly megértésének alapja, hogy tudjuk, itt létrejött egyfajta csere a nagyapa szeme és a nagyapa mosolya mögött, így keletkezett a szövegben
93
galambkék szem helyett galambkék mosoly. A megértés stratégiája a logikai rekonstrukció. Ugyanennek vagyunk tanúi egy sor enallagénál, például a következőknél is: 9. példa („Rózsaszínű bőrükből, nevető kézfogásukból .. árad a nőiesség”, Krúdyt idézi Szabó–Szörényi 1988), vagy:
16. Józsi sértődésében volt egy kis elámult várakozás (Németh).
Az ilyen enallagék és a metonímia értelmezési lehetőségei között csak az a különbség, hogy a metonímiák esetében hiányzik a csere momentuma. A klasszikus metonímiák esetében a jelentésátvitel és egyúttal annak feloldása az érintett fogalmak összefüggése okán megjósolható. Maga az összefüggés a mindenkori jelenségben nincs kifejtve, de az összefüggés típusai – például ok-okozat, cselekvő és hely, rész és egész stb. – axiomatikus értékűek és előre megadhatók. Az enallagé annyiban más, hogy itt a szintaktikai csere révén világosan adva van ez az összefüggés, kifejtve vagy lingvisztikailag magyarázható módon. Így az enallagé és a metonímia rokonsága semmiképp sem tagadható (l. Bonhomme 1987 és Kocsány 2000).
2. A metonimikus megértési stratégia mellett, amely a következtetés lehetőségén alapszik, alkalmazunk azonban egy másik megértési stratégiát is, ti. ha az újonnan keletkezett szintagmában szereplő összefüggésnek metaforikus értelmet tulajdonítunk. Így minden bizonnyal asszociációinkra támaszkodva (is) értelmezzük a fenti közismert József Attila idézetben az ezüst derűt mint pszeudo-szinesztézát, vagyis a metafora megfejtésének stratégiájával járunk el. A metaforát lehetővé tévő, alapvetően szabad képzettársítások természetesen nem határozhatók meg előre, így azokról az enallagékról, amelyek metaforikusan – vagy metaforikusan is – értelmezendők / értelmezhetők, aligha tudunk ezt a tulajonságukat rögzítő, általánosan érvényes szabályszerűséget megállapítani. Hogy egy sor enallagé metaforikusan vagy metaforikusan is értelmezhető, az persze nyilvánvaló, gondoljunk például az 5. vagy a 6. példára. A piros kiáltás (piros pántlika helyett) vagy a sebesült hang (sebesült madár helyett) megtelik asszociatívan értelmezhető többletjelentéssel. A „piros kiáltás” értelmezésekor egyszerre „tudjuk” hogy a piros a pántlikára vonatkozik és hogy a piros kiáltás érzékletes költői metafora (hogy a szinesztézia átfogó értelemben mennyiben metafora, ahhoz l. Abraham 1987).
3. A szintaktikai alakzatnak tekintett enallagé metaforává alakulásával szorosan összefügg az a jelenség, amelyet nevezhetnénk szemantikai enallagénak is. Erre vonatkoznak a 15. alatti példák. Ezekben jóllehet érzékeljük a jelző elcsúsztatását, a szókép összhatásában egyértelműen metaforának tekinthető, és az enallagé szintaktikai alakzat volta háttérbe szorul. Az így létrejövő metafora típus beleillik a metafora és metonímia kettősségében megragadható jelentésátvitelek sorába, ugyanakkor figyelmeztethet az átvitelek finomabb tipológiájának lehetőségére, illetve szükségességére.
Irodalom
Abraham, W. (1987): Synästhesie als Metapher. Folia Linguistica XXI. 155–190.
Bonhomme, M. (1987): Linguistique de la métonymie. Peter Lang. Bern–Frankfurt–NewYork–Paris.
Grice, H. Paul (1975): Logic and conversation. In. Cole, P. – J. Morgan (eds.), Syntax and semantics: Vol. 3. Speech acts. S. 41–
58. Academic Press. New York.
Kocsány P. (2000): Jelentésátvitel a metafora és a metonímia között. In: Mnyj. XXX. 263–270.
Kocsány P. (2001): Enallage und Hypallage: eine besondere Art Bedeutungstransfer. In: Metalinguistica 7: Wort und (Kon)text.
Ed. Kocsány, Piroska – Molnár, Anna. Peter Lang Verlag, Frankfurt a.M. 267–290.
Szabó Z.–Szörényi L. (1988): Kis magyar retorika. Tankönyvkiadó. Budapest.
94
KORNYÁNÉ SZOBOSZLAY ÁGNES
AZ ALAKZAT AZ ARCHAIZÁLÁS SZOLGÁLATÁBAN KÓS KÁROLY AZ ORSZÁGÉPÍTŐ CÍMŰ