A RETORIKAI ALAKZATOK
5. Az alakzatok a magyar retorikairodalomban és stíluselméletekben
Jóllehet a retorikaoktatásnak már évszázadokkal korábban kialakultak a hagyományai (lásd Vígh 1981, illetve Gáspári 1996), Magyarországon a retorika csak a XIX. század első évtizedeiben született meg. Az ékesszólásra okító kézikönyvek a XIX. század előtt latin nyelven íródtak az antik szerzők (Arisztotelész, Cicero és Quintilianus) szellemében. Magyar nyelven az alakzatokkal érdemben először Bitnitz Lajos (1790–1871) A magyar nyelvbeli előadás tudománya című (1827) munkájában foglalkozott. A nyelvi formák szépségével kapcsolatosan merül fel a trópusok és az alakzatok rendszerbeli hovatartozásának kérdése. A szerző a hagyományos: kettős (mondat-, ill.
gondolatalakzat) felosztástól annyiban tér el, hogy az alakzatokat szintaktikai terjedelmük szerint különbözteti meg.
Az egyik csoportba csak 4 fajtát sorol (azokat, amelyek csak egyetlen főnevet egészítenek ki, írnak körül, tesznek hangulatossá). Ezek a következők:
1. szépítő jelző (epitheton) 2. nyomós szó (empházis) 3. kidolgozás (exergasia) 4. egyezés (harmonia)
A másik csoportba az összes többi beletartozik, szám szerint 25 mondat-, ill. gondolatalakzat.
Bitnitz fejtegetését azzal a figyelemreméltó észrevétellel zárja, hogy a szónoklat, a költészet és a próza nyelvére egyaránt jellemző a trópusok és figurák használata, téves tehát az az elképzelés, amely ezeket az eszközöket kizárólagosan az ékesszólás nyelvének tulajdonítja.
Szeberényi Lajos Bitnitz elnagyolt, formalista felosztásával szemben alaposabban és differenciáltabban rendszerezi az alakzatokat: 35-öt különböztet meg, ezeket 4 csoportba osztja:
1. figyelemgerjesztő (értelemhez szólók) 2. képzelmi (esztétikai jellegűek)
46 3. kedélyindító (szenvedélyt, indulatot kiváltók)
4. élcefigura (ellentétes fogalmat hoznak kapcsolatba),
s mindegyikhez az egyes funkcióknak alárendelten további, hagyományos mondat- és gondolatalakzatot sorol be.
Az 1. csoportba tartoznak: a fokozás, az ismétlés, a kérdés, a mellőzés, a megengedés, a közlés, a megelőzés és a rendváltoztatás. A 2.-ba: a személyesítés, a megszólítás, a leírás, a tünemény, a fölszámlálás, a hasonlat, a célzás és a körülírás. A 3.-ba az ugrás, a kötőszóhalmozás, a hiány, a fölösség, a félbeszakítás, a fölkiáltás, a visszavetés, a túlzás, az eskü, az átok és a vágy. A 4.-be az ellenkezés, a hasonlatlanság, az axioma és a paradoxon. Szeberényi rendszerének minden ellentmondásossága ellenére feltétlen érdeme, hogy sok gyakorlati példát hoz fel, amelyek segítik a feldolgozást és a megértést.
Az 1790 és 1849 közötti időszakban többnyire olyan retorikák születnek, amelyek mellőzik a szónoki kifejezés sajátosságaival való foglalkozást. A már meglevő, kész nyelvi rendszerekre hivatkoznak, szükségtelennek tartják megismétlésüket (l. Balogh Sámuel: Az ékesszólásnak ismertetése s felvilágosítására szolgáló némely jegyzetek.
Tudományos Gyűjtemény, 1823, 8, 29–67; Gáti István: Fontos-beszéd tudománya vagy Oratoria. Sárospatak, 1828, X, 79. Zsarnay Lajos: Homiletika. Paptan. Sárospatak, 1847, 156–235).
A szabadságharc bukása után keletkező művek közül Szvorényi József Ékesszólástana (1851), illetve a másfél évtizeddel későbbi Magyar irodalmi szemelvények c. műve emelkedik ki. Szvorényi nézeteivel jól illeszkedik abba a hagyományba, mely a retorikát tág értelemben stíluselméletként, szűkebb értelemben pedig szónoklattanként fogja fel.
Laky Demeter Irályrendszerében (1854) az elokúció csupán a stílusrétegeket, a stílus általános tulajdonságait, hibáit és a beszédtechnika problémáit foglalja magában. Azokat az alakzatokat emeli ki, amelyek a legfontosabb szónoklattanokban fő helyen álltak, többek közt: a mellőzés, a megszólítás, a megszemélyesítés és a kétkedés ilyenek.
Szvorényi koncepciójának és nézeteinek követője Névy László volt Az írásművek elmélete (1870) c. munkájával.
Már a cím is jelzi, hogy ettől az időszaktól kezdve a retorikákban a nyilvános meggyőző beszéd, azaz a szóbeliség iránt tanúsított érdeklődés alábbhagy (majd csak századunk első évtizedeiben, a munkásmozgalom felerősödésével egy időben kezd el tért hódítani), a szónoklat az írásművek osztályába kerül, a retorika pedig a prózai műfajok szerkesztéstanává válik.
A magyar retorikairodalomban a szűkebb értelemben vett alakzatokat meglehetősen egységesen és a hagyományoknak megfelelően tárgyalták. (Ezért sem tartottuk szükségesnek, hogy szemlénket nagyobb körültekintéssel végezzük, vagy tovább folytassuk a felsorolást.)
Összegzésként annyit jegyeznénk meg, hogy az itt említett szerzők kimondva-kimondatlanul a klasszikus ókori retorikán, poétikán nevelkedtek, okfejtésük, rendszerezésük az antik hagyományok ismeretén alapszik. Közösnek mondható vonásuk, hogy az alakzatot eltérésnek, anomáliának, „rendellenességnek” fogták fel, s egyfajta hallgatólagos megállapodással, előfeltételezéssel az eltérés alapjának a hétköznapi beszédmódot tekintették, amely nem azonos a mindennapok beszélt nyelvével, hanem inkább valamiféle logikai absztrakció.
A közelmúlt magyar retorikairodalma is részben a klasszikusok örökségét vitte tovább, részben pedig a neoretorikára épült. A Szabó G. – Szörényi L. által írt Kis magyar retorika (1988) felosztása annyiban tér csak el a klasszikusokétól, hogy 5 fejezetre osztva tárgyalja a beszéd ékítésére szolgáló alakzatokat: a fonológia, a szintaktika, a szemantika alakzatai és a pragmatikus alakzatok. A könyv zárófejezetében a 4 változó kategória mondatalakzataival foglalkozik (vö. i. m. 127–199). Szemléletében megvallottan a Heinrich Lausberg által művelt irodalomtudományi neoretorika eredményeire támaszkodik. Az alakzatot a korábbiakban emlegetett eltérés-kategóriaként értelmezi: „A voltaképpeni alakzat (schema) abban különbözik a tropustól, hogy míg az utóbbi a szavakra, a szavak átvitt értelmű használatára vonatkozik, addig az alakzat a gondolatoknak, illetve a mondatoknak (szószerkezeteknek) a megszokottól eltérő használata” (i. m. 132). A Szabó–Szörényi-féle retorika az alakzatokat szigorúan egy-egy szemiotikai (vagy nyelvi) szinthez sorolja be.
Gáspári László Retorika (1996) c. jegyzetében az alakzatokat a klasszikus és a neoretorika felfogásában tárgyalja, s mintegy összevető módon, a két felosztás különbségét érzékeltetve táblázatban összesíti a típusokat.
Az alakzatok kérdését nemcsak a retorikák, hanem a stilisztikák is tárgyalják. Köztudomású, hogy az utóbbi diszciplína a retorikából önállósodott (a XIX. század közepe táján), bár státusa (tudományközi helyzete) korántsem problémamentes. Ez a nyelvészet és az irodalomtudomány határmezsgyéjén kallódó diszciplína (amelynek 1969-ben még a halálát is jövendölték vö. Helikon 1988/3, 4) mára már a tudomány pragmatikus fordulatát is túlélte, a szinkrón jellegű diszciplínák, többek közt: szövegtan, szociolingvisztika, beszédaktus-elmélet, pszicholingvisztika,
47
pragmatika, stb. erősödésével újabb ösztönzést kapott, kiszélesedett: integráló és integrált tudománnyá vált (vö.
Szathmári 1992, 1994, 1996, ill. Péter 1996). Épp ezért a stilisztikának bármely vizsgálandó kérdése (történetesen az alakzatoké is) szükségképpen multidiszciplináris megközelítést igényel, hiszen minden olyan változás, amely a társtudományok területén végbemegy, mélyen érinti a metszéspontjukon elhelyezkedő stilisztikát. A tudományos szemléletváltás hatására a stilisztikán belül nagyfokú differenciálódás következett be. A legnagyobb eltérés a retorikai hagyományt követő, ill. az azt meghaladó irányzatok s képviselőik felfogása között mutatkozik. Nem feladatunk a megemlített stílusfelfogások részletes ismertetése, ezért csak a tárgyunk szempontjából fontos sajátosságok kiemelésére és (esetleg) szembesítésére szorítkozunk.
A retorikai hagyományt követő irányzat legkarakteresebb hazai képviselője a francia strukturalista stilisztikához erősen kötődő (elsősorban Saussure és Bally munkásságára épülő) funkcionális stilisztika. Két kézikönyv: A magyar stilisztika vázlata (Fábián – Szathmári – Terestyéni 1959) valamint A magyar stilisztika útja (Szathmári 1961) foglalja össze ezen iskola nézetrendszerének alapváltozatát. Ezek szerint a stílus a hangoztatásban, a lexikális és grammatikai síkon, valamint a szöveg megszerkesztésében jelentkező többlet, járulékos közlemény. Másfelől a stílus a kommunikációs helyzetnek és célnak megfelelő beszéd, ill. szövegváltozat. A funkcionális stilisztika vizsgálja az egyes nyelvi szinteken elhelyezkedő nyelvi-stilisztikai, valamint a nyelven kívüli (extralingvális) eszközök stílusértékeit, illetve ezeknek a mondanivaló kifejezésében, az alkotás egészében betöltött funkcióit.
Felöleli a teljes nyelvhasználatot, szövegelvű szemléletet érvényesít, valamint integrálja a társtudományok eredményeit. A felsoroltakból következően „a funkcionális stilisztika továbbra is életképes stílusfelfogás”
(Szathmári 1996: 30).
A retorikai hagyománytól eltérő stílusirányzat a nyelvhasználatból indul ki, s tagadja a formális stílusjegyek eleve adott rendszerét, valamint a használattól független, rögzített norma létezését. A stílusjegy viszonykategória, a stílus pedig a szituációnak megfelelő nyelvváltozat. Ezen stílusfelfogás két markáns képviselője Tolcsvai Nagy Gábor és Bencze Lóránt. Tolcsvai Nagy Gábor kognitív stilisztikája (A magyar nyelv stilisztikája, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996) szakít a grammatikaközpontú felfogással, elméleti kerete nyelvészeti szempontból pragmatikai, kommunikáció-elméleti nézőpontból interaktív, kognitív, ill. holisztikus; nyelvfilozófiai szempontból pedig hermeneutikai. (Ezekről bővebben lásd i. m. 9–18.)
Bencze Lóránt szociointerpretációs szövegstilisztikájának központi kategóriája a kognitív interpretáció, vagyis a XX. századi formális nyelvtani, szemantikai elemzésekkel szemben a mentális folyamatokat figyelembe vevő integrált nyelvtani, szemantikai, stilisztikai, retorikai elemzés. Tárgyalásmódja modulrendszerű, vagyis nem redukálódik egyetlen szempontra, komplex módon (az interdiszciplinaritás jegyében) vizsgálja az adott jelenséget, s a tudománytörténeti jelleget is érvényesíti az értelmezés, elemzés során. A stílus összehasonlítás eredménye, a stílusjegy felismerésekor nem a normához igazodunk, hanem több különböző, már ismert szöveggel vetjük össze az aktuális példányt – vallja Bencze Lóránt (Bencze 1996b).
Ezek az újabb stilisztikák előbbre lendítették az alakzatok kutatását, hiszen a klasszikus felfogást, a modern tanításokat ötvözték a pragmatikai, interakciós stilisztikák tárgyalásmódjával, módszertanával (l. erről bővebben Tolcsvai Nagy 1996: 251–252).
A kiszélesedett nyelvtudomány, a fellendülő irodalomelmélet hatására a stilisztikában is szükségessé vált az elméleti háttér korszerűbbé, megalapozottabbá tétele. Ilyen indíttatásra született a „Hol tart ma a stilisztika?” című tanulmánykötet, amely bizonyos mértékig választ ad a nyelv- és irodalomtudomány mai álláspontja alapján a stilisztika legalapvetőbb kérdéseire. E modern szemléletű tanulmánykötet tartalmazza Gáspári László: Egy új retorika és stíluselmélet vázlata c. írását, amely már a címében is jelzi a szerző újító szándékát. Felfogásában a gondolatalakzatok pragmatikus-ismeretelméleti kategóriák, „melyek a gondolkodás dialektikus jellegén túl a szemléleti-hangulati létezésmódnak is formulái (és a műfajok tartalmának jelölő összetevői)”. A valóság művészi leképezésének nyelvi formulái (Gáspári 1995: 165).
Fónagy Iván a belső forma funkcióinak megértésével, a gondolatalakzatok – gondolkodási formák kapcsolatával foglalkozó, freudista szellemben íródott nagyívű tanulmánya (Fónagy 1990) ugyancsak a modern megközelítések sorába kívánkozik. Fónagy Iván szerint a tartalom–forma összefüggése bonyolult egymásra hatást feltételez. A tartalom belső formájának ugyanis sajátos tartalma van. Az alkalmi mondanivalón túl az alakzatok általános, tudattalan jelentéseinek feltárásával is foglalkozik, s megállapítja, hogy azok a fogalmi gondolkodástól eltérően a jelenségek tudati tükröződésének dinamikus sajátosságait ragadják meg. Ugyanő hangsúlyozza, hogy az alakzatok történelmi meghatározottságúak, nem lehet véletlenszerű például egy struktúratípus gyakorisága egy adott történelmi periódusban (lásd Ady paradoxonai). Hasonló nézetekkel találkozhatunk Jurij Lotman írásaiban (Lotman
48
1999), aki Jakobsonra és Ecóra hivatkozva felhívja a figyelmet arra, hogy léteznek olyan kulturális korszakok, amelyek teljes mértékben a szóképekre orientálódnak, s ugyanakkor megfigyelhetők olyanok is, amelyekben az alakzatoktól való elhatárolódás lesz a minőségileg releváns. „De a »retorizáltság« nem tartozik kizárólag a kultúra bizonyos korszakaihoz: a »költészet/próza« oppozícióhoz hasonlóan a retorizáltság/antiretorizáltság szembenállás is az emberi kultúra egyetemleges velejárója (…) Egy olyan kultúrában, amelyben a retorikai telítettség hagyománnyá vált, és része lett az olvasói várakozás inerciájának, a szókép a nyelv semleges tartományába kerül, és retorikailag aktív egységként már nem érzékelhető (…) A keresetlenség a neorealista filmekben például valójában rejtett retorikát takar, amelynek a pompázatos áltörténelmi filmeposzok és nagyvilági életből merítő vígjátékok megkopott és hatástalanná vált retorikája képezi a pandanját. Fellini filmjeinek barokk jellege viszont a maga nemében rehabilitálja a retorikát mint a nagyon bonyolult jelentések konstruktív alapját” (i. m. 100).
Áttekintésünk lezárásaként két fontosabb megjegyzést kell még tennünk.
1. A retorika (és a stilisztika) közel két és félezer éves története folyamán újra és újra felmerült annak a kérdése, hogy a szóképek, illetve az alakzatok kivételesek, különlegesek-e (azaz eltérések-e valamely normától), vagy épp ellenkezőleg: egyetemesek, általánosak (azaz általános nyelvi szabályok, a nyelv természetének megfelelő kifejezésmódok) a nyelvben, az emberi gondolkodás lényegéhez tartoznak, s ilyformán részei a normának.
Láthattuk: az ókori és a klasszicista retorika azt hangsúlyozta, hogy az alakzatok (ezen belül értve a trópusokat) a
„természetes” nyelvhasználattól eltérően fejezik ki a dolgokat. Ez a nézet azonban a 18–19. sz. fordulójától kezdett háttérbe szorulni, s a romantikus felfogásnak köszönhetően mind nagyobb erővel jutott érvényre az az elgondolás, hogy az alakzatok és a képek a nyelv legősibb, legtermészetesebb részét alkotják. Coleridge szerint: „a stílus a gondolat megtestesülése” (idézi Bencze 1996a: 248). „A kiteljesedett romantika képviselői már magának a nyelvnek, a nyelv egészének metaforikus voltát hangsúlyozták (…) Később Nietzsche is azt állította, hogy az egész nyelv metaforikus” (Kemény 1999b: 397).
Köztudomású, hogy a mindennapok vagy akár a tudomány nyelvében nem nélkülözhetjük a képek vagy az alakzatok használatát. Du Marsais szerint több nyelvi kép (figure) hangzik el egy nap alatt a halpiacon, mint egy hét alatt az Akadémián. A híres mondat pontosan idézve: „Meg vagyok győződve róla, hogy … az alakzatokból egy nap alatt a Les Halles piacán több keletkezik, mint egy többnapos akadémiai közgyűlésen” (Cohen 1996: 201). „Az átlag anyanyelvi beszélő élete folyamán nemcsak milliószámra alkalmaz szóképeket, főként metaforákat, hanem maga is igen nagy számban »gyártja« őket; (…) átlagosan 21 millió metaforát használ egy-egy ember élete folyamán”
(Bencze 1996a: 246). A nyelvi kép s alakzat természetes voltának hipotézisét erősíti meg a kognitív indíttatású amerikai metaforaelmélet, amelynek alaptétele, hogy a gondolkodás eleve s lényegileg metaforikus (vö. Szilágyi 1996: 7–9; Tolcsvai Nagy 1996: 231–238; Lakoff–Johnson 1980).
Arra a kérdésre tehát, hogy elsődlegesek vagy különlegesek-e a trópusok s a figurák a nyelvben, mindmáig nem kaptunk megnyugtató választ. Tény, hogy két, egymásnak teljesen ellentmondó felfogás él egymás mellett a szakirodalomban (lásd bővebben Kemény Gábor írásait 1999a, b). Bencze Lóránt szerint „Ha a stílus, illetve az alakzat és a szókép ruha, akkor kivételnek, a normától való eltérésnek tekinthető, hiszen mintegy »cserélhető«. Ha azonban »megtestesülés«, akkor szabály, a nyelv és a nyelvhasználat általános velejárója, nem pedig az irodalmi vagy még inkább a költői nyelv sajátja” (Bencze 1996a: 248).
2. Dolgozatunkban nem volt szándékunk állást foglalni a vitás kérdésekben. A történeti megközelítéssel – úgy hisszük – eredményesebben értelmezhető a retorikában és a stilisztikában egyaránt bekövetkezett szemléletváltás.
Világosan követhetővé válik az a folyamat, amely az alakzatok eszközszerepétől (egyúttal a formális vizsgálattól) a szövegben, a nyelvhasználatban betöltött komplex funkciójukig (a használatközpontúságig) vezetett el.
Irodalom
Adamik Tamás 1989. retorika címszó. Világirodalmi lexikon 11. Akadémiai Kiadó. Budapest.
Adamik Tamás 1998. Antik stíluselméletek Gorgiasztól Augustinusig. Seneca Kiadó. Budapest.
Arisztotelész 1963. Poétika. Fordította és a jegyzeteket írta Sarkady János. Utószó Nádor György. Magyar Helikon.
Barthes, Roland 1997. A régi retorika. Thomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei III. [Szigeti Csaba fordítása]. Jelenkor Kiadó. Pécs.
Bencze Lóránt 1996a. A trópusok, az alakzatok és a metaforaalkotás. Szathmári István (szerk.): Hol tart ma a stilisztika?
Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 234–309.
49
Bencze Lóránt 1996b. Mikor Miért Kinek Hogyan[!] Stílus és értelmezés a nyelvi kommunikációban 1–2. Corvinus Kiadó.
Budapest.
Bonheim, Helmut 1975/1977. A klasszikus retorika megújítása. Helikon. 1977/1. 72–83.
Cicero válogatott művei 1987. Válogatta és az utószót írta Havas László. Európa Kiadó. Budapest.
Cohen, Jean 1996. Alakzatelmélet. Thomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei I. [Bárdos Miklós fordítása]. Jelenkor Kiadó.
Pécs.
Dubois, Jean – Giacomo, Mathée – Guespin, Louis – Marcellesi, Christiane – Marcellesi, Jean-Baptiste – Mével, Jean-Pierre 1973. Dictionaire de linguistique. Larousse. Paris.
Ducrot, Oswald – Todorov, Tzvetan 1972. Dictionaire encyclopédique des sciences du langage. Paris. Seuil.
Fábián Pál – Szathmári István – Terestyéni Ferenc 1958. A magyar stilisztika vázlata. Tankönyvkiadó. Budapest.
Fónagy Iván 1990. Gondolatalakzatok, szövegszerkezet, gondolkodási formák. MTA Nyelvtudományi Intézet. Budapest.
Fontanier, Pierre 1968. Les figures du discours. Paris.
Gáspári László 1995. Néhány megjegyzés a gondolatalakzatok státusához. Keszler Borbála (fel. kiadó), Laczkó Krisztina (fel.
szerk.): Emlékkönyv Szathmári István hetvenedik születésnapjára. Budapest.
Gáspári László 1996. Retorika. Nemzeti Tankönyvkidó. Budapest.
Genette, Gérard 1970. La rhétorique restreinte. Communications 16. [Fordította Vígh Árpád] Helikon 1977/1. 60–72.
Kemény Gábor 1999a. A nyelvi kép mint „rendellenesség”. Magyar Nyelvőr 1999/3. 292–302.
Kemény Gábor 1999b. A nyelvi kép mint „szabályszerűség”. Magyar Nyelvőr 1999/4. 395–404.
Lanham, Richard A. 1969. A hanlist of Rhetorical terms. A Guide for Students of English Literature. Berkeley – Los Angeles – London. University of California.
Lakoff, George – Johnson, Mark 1980. Metafors we live by. University of Chicago Press. Chicago – London.
Lotman, Jurij 1981/1999. A retorika. [Fordította Nagy István] Helikon. 1999/1–2. 90–109.
Péter Mihály 1996. Stílusok és stilisztikák. Magyar Nyelvőr. CXX. [1996/4] Preminger, Alex (ed.) 1965. Princeton encyclopedia of Poetry and Poetics. Princeton University Press. Princeton, New Yersey.
Shibles, Warren A. 1971. Metaphor. An Annoted Bibliography and History. Whitewater, Wisconsin, The Language Pr. – [Az adatot Kemény Gábor 1993. Képekbe menekülő élet. Balassi Kiadó – könyve alapján közöljük.]
Szabó G. – Szörényi L. 1988. Kis magyar retorika. Tankönyvkiadó. Budapest.
Szathmári István 1961. A magyar stilisztika útja. Gondolat Kiadó. Budapest.
Szathmári István l992. Milyen napjaink stilisztikája? Magyar Nyelv. 272–279.
Szathmári István 1994. Stílusról, stilisztikáról napjainkban. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest.
Szathmári István 1996. (szerk.) Hol tart ma a stilisztika? Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest.
Szathmári István 1999. Az alakzatkutatásról egy pályázat ürügyén. Magyar Nyelvőr. 1999/3. 303–310.
Szegedy-Maszák Mihály 1992. Az irodalmi mű alaktani hatáselmélete. Szili József (szerk.): A strukturalizmus után. Akadémiai Kiadó. Budapest. 113–153.
Szikszainé Nagy Irma 2000. Az ún. szónoki (vagy szónokias) kérdés vázlatos tudománytörténete. (Kézirat).
Szilágyi N. Sándor 1996. Hogyan teremtsünk világot? Erdélyi Tankönyvtanács, Kolozsvár.
Todorov, Tzvetan 1967/1977. Trópusok és figurák. [Fordította Vajda András] Helikon 1977/1. 30–41.
Tolcsvai Nagy Gábor 1996. A magyar nyelv stilisztikája. Nemzeti Tankönyvkiadó Budapest.
Vígh Árpád 1981. Retorika és történelem. Gondolat Kiadó. Budapest.
Villex = Világirodalmi lexikon
Wilpert, Gero von 1959. Sachwörterbuch der Literatur. A Kröner. Stuttgart.
50 EŐRY VILMA