Babits Mihály Odysseus és a szirének című novellájának mondatstilisztikai vizsgálata
1. A stilisztikával foglalkozó szakemberek véleménye megegyezik abban, hogy e diszciplína egyik legfontosabb területe a mondattan. A mondat megszerkesztése jelenti ugyanis a nyelvi jelrendszer funkcionálását, minden nyelvi eszköz csak a mondatban tölti be szerepét. Arany János szemléletes megfogalmazása szerint: „A mondat a stílus törzse, a szavak a lombozat” (idézi Harsányi 1974: 188). Nem hangokkal és nem különálló szavakkal kommunikálunk, hanem mondatokkal, a mondat a működésben lévő nyelv legkisebb egysége, egyben központi kategóriája.
A magyar mondatstilisztikai kutatások nem kielégítő voltára több szerző is felhívta már a figyelmet, s egy-egy kisebb vagy nagyobb lélegzetű írással igyekezett csökkenteni a hiányosságokat (Zolnai Béla 1957, Cs. Gyimesi Éva 1975, Herczeg Gyula 1975).
Az 1980–90-es években elsősorban V. Raisz Rózsa tanulmányai, számítógéppel végzett kvantitatív vizsgálatai gyarapították a mondatstilisztika eredményeit (V. Raisz Rózsa 1976, 1996). Egyetérthetünk V. Raisz Rózsával abban, hogy e kérdéskör kutatásának és teljességre törekvő kidolgozásának számos olyan akadálya van, amelyek nemcsak a nem kielégítő részletkutatásokból, hanem nyelvi természetű nehézségekből erednek. Mindenekelőtt nehézséget jelent a tárgyalás területének kijelölése, hisz meglehetősen nehéz elkülöníteni a mondattani jelenségek stilisztikai értékelését a mondattani vonatkozású alakzatoktól, a szintagmatant a mondattantól, és nem könnyű meghúzni a mondat- és szövegstilisztika határvonalát sem.
A stilisztika számára különösen fontos a rendszermondat és a szövegmondat megkülönböztetése. A rendszermondat (a szövegből kiemelt mondat) stílussajátosságokat csak korlátozottan tartalmazhat. A stilisztikai vizsgálódás tárgyának a szövegmondatot kell tekintenünk, amelynek expresszivitása – a pragmatikai vonatkozás következtében – nemcsak önmagából, hanem a kontextusból is ered (V. Raisz 1996: 214–215).
Dolgozatomban Babits Mihály: Odysseus és a szirének című novellájának mondatstilisztikai vizsgálatával mindenekelőtt azt kívánom bemutatni, hogy a mondattani háló, a tulajdonképpeni mondatszerkesztés miként rendelődik alá a tartalomnak, vagyis hogy tágabb értelemben a forma is metaforikus.
2. Az Odysseus és a szirének 1916-ban jelent meg először nyomtatásban A gólyakalifa című regénnyel egy kötetben. A két mű problémája rokon: mindkettőben a rendezett külvilág és a lélek belső, elfojtott vágyai feszülnek egymásnak, s mindkettőben az utóbbi győzedelmeskedik.
A novella, mint annyi más Babits-mű, parafrázis, a homéroszi eposz egyik jól ismert epizódját eleveníti föl.
Babits azonban nemcsak felidézi az ősi történetet, hanem átrajzolja, új szempontokkal is gazdagítja. Az átköltés alapja Babits sajátos Odüsszeia-élménye, amelyet Az európai irodalom történetéből ismerünk: „E tarka és furcsa mesének hőse is folyton az alvilág és a halál partjain jár. De legveszedelmesebb ellenségei mégsem a tajtékzó örvények és groteszk, félszemű szörnyetegek, akik halállal fenyegetik. Nem is a szirének, vagy Kirke, a félelmetes Asszony, aki disznóvá változtatja az embereket. Az igazi ellenség benne, magában van. Ő maga, lelke legmélyében titkos szövetségese a természet vad, rejtett és bomlasztó erőinek, amelyek ellen harcol. Igaz, ellenáll Kirke durva varázsának. S amikor a szirénsziget mellett fut hajója, odakötteti magát az árbochoz. De a fülét nem tömi viasszal, mint a többi hajós. Ő hallani akarja a sziréndalt … És örökre hallja. A szent Pénelopé és az édes otthon nem fogják őt soká visszatartani.
Már el van ítélve.
Ez a különös, lappangó mellékgondolat a vágy fájdalmas lírájával zengi át az ész és lelemény eposzát” (idézi Eisemann 1991: 185).
A novella szerkezete mozaikszerű, hét számozott részre – lényegében epizódokra – tagolódik. Az első három részben a szirének világával, a kínzó várakozással ismerkedhetünk meg (ez teljes egészében hiányzik a homéroszi műből). A negyedik részben nézőpontváltás következik, a narrátor a továbbiakban Odüsszeusznak és társainak szemszögéből láttatja az eseményeket. Az utolsó, hetedik epizódban a hős hazatéréséről értesülünk, valamint arról,
71
hiába fogadja meg Odüsszeusz Teiresziász tanácsát (felkeresi a tengert, hajót nem ismerő népet, letűzi evezőjét a piacterükön) mégis győz a sziréni csábítás emléke: „És többször így elment, és visszatért, és egyszer, azt mondják, megint elment, és nem tért vissza többet” (111).
A parafrázis által a régi történet új jelentést kap. Babitsnál a megsemmisülés felé hívogató csábító sziréndal a pillanatnyi gyönyör, a vágyak beteljesülésének szimbólumává válik, míg a megkötözöttség a Pénelopéhoz, az otthonhoz fűződő végtelen szeretetet és ragaszkodást jelképezi. Ebben a furcsa paradoxonban ragadható meg az újraköltött történet lényege, ahol a halál a szabadságot, az élet a rabságot jelenti (Eisemann 1991: 181–195).
3. Az Odysseus és a szirének Babits meghatározása szerint „lírai novella”. A lirizált novella a századvégi magyar novellairodalom jellegzetes típusa, melynek jellemzői a szubjektivitás, nem tapasztalati, hanem metafizikai valóság kifejezése, nyelvi megformálásban pedig a költői elemek zsúfoltsága, kifinomult formakultúra, mesterkélt technika.
A lirizált epika a narratív struktúrában is változásokat idéz elő: előtérbe kerül a szereplővel azonosuló elbeszélői modalitás, az atmoszférateremtő stilizálás, a történetet körüllebegő hangulat (Dobos 1995: 97–125).
A novella mondatait először kvantitatív módszerrel vizsgáltam. A szövegben kétszáznegyven mondategész szerepel, a mondategészek szerkezet szerinti százalékos megoszlását a következő táblázatok szemléltetik (az első adat a narrátori közlésre, a második a dialógusokra, monológokra vonatkozik):
Egyszerű mondatok:
Narrátori közlés Dialógusok, monológok
Hiányos: 2,5% 11,6%
Tagolatlan: – 7,9%
Tő: 0,04% 4,5%
Bővített: 4,5% 18,3%
Összetett mondatok:
Narrátori közlés Dialógusok, monológok
Szervetlen: 4% 8,3%
Alárendelő: 4,1% 3,3%
Mellérendelő: 5,8% 5%
Többszörösen összetett: 12% 5,8%
A táblázatok adataiból leolvasható, hogy a szöveget kétharmad részben párbeszédek és monológok alkotják. A direkt beszéd különösen jelentős a drámai szerkesztésű negyedik, ötödik és hatodik részben. (A negyedik és ötödik epizód Odüsszeusz hajóján játszódik, a szöveg jelentős részét a főhősnek és társainak dialógusa alkotja, a hatodik fejezet pedig Odüsszeusz monológja.) A párbeszédekben és monológokban többnyire emotív funkciójú, rövid terjedelmű tagolt, teljes és hiányos mondategészek, tagolatlan mondatok szerepelnek, amelyek az izgatottságot, megindultságot, a várakozás feszültségét, a főhős lelkében lezajló háborút tükrözik, és fokozzák a drámaiságot.
Lássunk erre egy rövid példát a csábító sziréndal hallgatása közben rettenetes kínokat átélő Odüsszeusz monológjából:
„– Mily bolond voltam, mily bolond! Ide vagyok kötve, ide, ide! Ehhez az utálatos fához! Olyan, mint a kiklopsz dorongja. Ide kell kötve lennem, most, most! Ó, bolond, bolond! Elmegyünk, elsuhanunk, és soha többet nem fogom hallani!
– Eurylochos, vén bolond! Ó, jaj, nem hallom, alig, alig hallom már. A saját kiáltásomtól nem hallom, a tenger zúgásától. Ó, jaj, milyen végtelen mindenfelé, és zúg, zúg, és én itt az árbochoz kötve, rohanok tova, visszatérhetetlen, a gyönyörűségek szigete mellett!” (109).
4. Annak ellenére, hogy a narrátori közlés csak a szöveg mondatainak egyharmadát alkotja, mégis érdemes figyelmet fordítanunk erre is. A harmadik személyű elbeszélő azonosul Odüsszeusszal, a főhős dilemmáját maga is
72
átéli, így a Pénelopé-szeretet nyugalma és a sziréni csábítás izgalma közötti ingadozás a mondatszerkesztésben is nyomot hagy. A következőkben ezt kívánom részletesebben vizsgálni.
A csábító sziréni világ, a halálos gyönyör utáni vágyakozás nemegyszer olyan erővel tör föl, hogy széttördeli a szabályos formákat, s a mondatalkotás a dekompozíció, a szétlazulás tüneteit mutatja. Ezek a laza konstrukciójú mondatok, amelyek grammatikailag szabálytalanok, stilisztikailag adekvátak.
A zárt mondatszerkezet fellazításának, az anakoluthiának számos esete fordul elő a narrátori közlésben.
Értelmezők gyakori alkalmazása: „A szél, a tenger vágya, mely a tenger puha nagy testét borzogatja” (108). „Az első szirén, a legszebb, szétterpesztett lábbal kiállt a partfokra és egész napsütötte szélátjárta testét kitárta a messze horizontnak” (103). Szóismétlő értelmezőre is van példa a novellában: „És kacagott, és meg-megrázta lobogó sötét haját, amint a hullám átcsapott a testén, a kemény, friss, halhatatlan testen, mely örökké meztelen, melyet századok óta átjárt a nedves tengeri só” (103). Az értelmezőként megismételt test főnév minőségjelzős szerkezetben jelentkezik, a jelzőhalmozás (kemény, friss, halhatatlan) fokozó erejű. A szóismétlő értelmezős szerkezet megtöri a mondat lendületét, mintegy újraindítja a gondolatot.
Értelmezőszerűen extraponált részletek – többnyire határozók – is lazítják a mondatszerkezeteket: „Néha puhán, halkan, érzelmesen zengett, és ilyenkor kijöttek a csillagok, hallgatni (102). „A hullám néha az arcába csapott, fehéren, kemény, gyöngyös ívben mint egy merész, huncut szökőkút” (102). „Vihogtak játék közben, de egyszerre az egyik hirtelen, mint aki rémeket látott, felugrott, elkiáltotta magát, és akkor a többiek is kiáltozni kezdtek, kiáltozni a legelső felé” (103).
Az erős érzelmi elragadtatás következtében ismétléssel kombinálódó jelzőhalmozások is sűrűn szerepelnek, amelyek felszabdalják, szaggatottá, ritmikussá teszik a mondatokat: „Barna volt a melle, barna, de szép, szép, szép”
(103). „Lélekbe, velőkbe itta magát a sűrű, sűrű, mély, mély szürkeség és az iszonyú, örök, örök, kegyetlen zene”
(102). „Ah, ez a vad, vad, ragadó vad ének” (108). „Minden bezárult, a világ egy szűk, szűk, gömbölyű lyuk volt, szürke sűrű ködök és vizek és nagy bőgések iszonyú közepén, melyeknek tompa falaiba furcsa és vad lelkek verdesték makacs, szenvedő, ügyetlen szárnyaikat” (102). Nemcsak jelző-, hanem határozóhalmozásokat is találunk, amelyek gyakran szóismétlő értelmezővel társulnak: „És emberek vannak a hajón, vágytalan emberek, és nyugton vesződve, kormányozva, bedugott fülekkel” (108).
Máskor lazán kapcsolódó közbevetések által szakad meg a mondat menete: „Messzebb egy nereisnek a teste siklott fel egy pillanatra a víz fölé, ezüst csillámként (fehér volt a teste és finom, mert ő benn lakott a mélységben, ahová nem hat se nap, se szél) –, aztán hirtelen sikoltással megint eltűnt a fehér tajték között” (103). A mellérendelő tagmondatok közé három értelmezőszerű mellékmondat ékelődik.
A beékelődések többnyire kombinálódnak egyéb anakoluthiás szerkezetekkel: „A kicsi, legkisebb szirén, aki csak pár éve született valami tengeri isten percnyi szerelméből – percnek gyermeke, friss halhatatlanság – vidáman átbucskázott a fején, a készülő csíny örömével” (103). Ebben a mondatban a szirén főnévi alany és az átbucskázott igei állítmány közé nemcsak egy jelzői mellékmondat ékelődik, hanem a gondolatjelekkel külön kiemelt percnek gyermeke, friss halhatatlanság halmozott értelmező is, amely elszakadt a szirén értelmezett tagtól. A szétesett értelmezős szerkezet egyrészt sajátos ritmust ad a mondatnak, másrészt a váratlanul megjelenő értelmező a mondattal rögzített lelki élmény egy újabb asszociációját a prózai közlés fölé, az állandóság világába helyezi (Gáspári 1983: 30–31), végül a mondatot egy extraponált minőség- és birtokos jelzővel ellátott állapothatározó zárja.
A beékelődésnek az a formája is előfordul, amikor határozó szakad ki a mondatból: „Később, amikor Alkinoos királynál lakomázott, és az öreg Démodokos énekelt neki, és Nausikaa, a király leánya titkos pillantásokat vetett a vendégre, Odysseus elgondolkodva ült az asztal mellett” (110). A később kiemelt határozó és a főmondat többi része közé három egymással mellérendelő kapcsolatos viszonyban álló időhatározói mellékmondat ékelődik, és a harmadik tagmondat szerkezetét még egy azonosító értelmező is lazítja.
A szaggatott drámaiság, az érzelmi hullámzás a mondathatárokat is módosítja. A mondathasadásnak (V. Raisz 1996: 229) különböző formáival is találkozunk a szövegben. A következő példákban extraponált határozó, értelmező különül el önálló mondategésszé: „Mérföldek és mérföldek és mérföldek egyforma zúgó szürkeségben.
Iránytalan” (102). „Ó, ti halandók, kik az élet álmát alusszátok, sejtitek-e, hogy jobb álmok is vannak? Nagyobb, nagyobb, álmok?” (108). Az extraponált rész tartalmát hangsúlyosabbá teszi az önállósulás. Nemcsak mondatrészek, hanem mellékmondatok önállósulása is előfordul: „De van egy ember, aki nem dolgozik, aki hallgatja, hallja. Aki issza az éneket, mint a méh a távol édesség illatát, és vágyva tapasztja szemeit a szirtek felől lobogó hajakra, a titkosan felrémlő formákra, melyekben barna női vállakat, kebleket lehet tán sejteni” (108).
73
A narrátornak a főhőssel való azonosulását igazolja az is, hogy a novella azon részeiben, amikor Odüsszeusz Ithakára és a hűségesen várakozó Pénelopéra gondol, megváltozik a mondatszerkesztés módja. A laza szerkezetű, grammatikailag sokszor szabálytalan, szaggatott ritmusú mondatokat a szélesen áradó, tirádaszerű periódusok váltják fel: „(1) Ó minden, minden várakozik, (2) és a hajós is mintha várna valamit ott az ingó széken, (3) és messze a szirt növekszik, (4) és a lábainál egy beteg társa nyög, (5) és a hajós várakozik, (6) és azzal mulat, (7) hogy le, a hullámra próbálja festeni képzeletében a méltóságos Penelopeia arcát, (8) de a hullám megtörik, szétfolyik, (9) és minduntalan szétfolyik az arc” (104).
Ebben a periódusban egyszer töri meg a mellérendelések monotóniáját alárendelés: a hatodik tagmondathoz kapcsolódik egy határozói mellékmondat.
Ugyanez a nyugalmas áradás figyelhető meg a következő körmondatban is: „(1) Ott ül a magas faron, (2) és csak a végtelen víz van körülötte, (3) és reng a széke, (4) és messziről talán egy szirt rémlik, (5) és talán valami hang …, (6) de ő nem lát, (7) nem hall, (8) Pénelopéra gondol, egy nőre, (9) aki vár, (10) és sző a magas gerendák alatt, (11) sző, sző valami végeérhetetlen kézimunkát aranyos fonállal, (12) és omlik, omlik a drága szövet dagadó redője a nagyasszony körmös lábú trónusa mellé, (13) és minden olyan méltóságos” (104).
Ebben a tizenhárom tagmondatból álló körmondatban a kapcsolatok uralkodó fajtája a parataxis. A beszéd szintjén álló tíz tagmondat nyugalmas hömpölygését mindössze egy ponton töri meg alárendelő kapcsolat. A nyolcadik tagmondathoz három jelzői/értelmezői mellékmondat kapcsolódik, de ezek sem szakítják meg az egyenletes numerust, mert a mellékmondatok is kapcsolatos viszonyban vannak egymással. A poliszindeton (az és kötőszók halmozása) erősíti a ritmikusan előrehaladó gondolatokat. A várakozás, a Pénelopé-szeretet a végtelen hullámzás képét ölti, a mindig újrakezdett szövés, a folyamatosan dagadó drága szövet omlása ugyancsak a végtelenséget asszociálja. A szeretetélményben nemcsak képileg, hanem grammatikailag is az örökkévalóság jelenik meg, a nyitott szerkezetű, végtelenbe nyúló ditirambikus tiráda a folytonosságot sugallja.
Külön kell szólnunk a novella utolsó, hetedik részéről. Ebben a fejezetben olyan motívumok bukkannak fel, amelyek már szerepeltek. A nyitókép ugyanaz, mint a negyedik részben, a szirénekkel való találkozás előtt: „… a bárka pihen, a tenger derült már. Odysseus a magas faron ül az ingó széken, és néz a messzeségbe” (110). A társai úgy vélik, hogy feleségére gondol: „Penelopéra gondol – mondták a hajósok –, a méltóságos nőre, aki vár és sző a magas gerendák alatt” (110). A teljes szerkezetű egyszerű, valamint a többnyire kapcsolatos mellérendelő viszonyokat tartalmazó összetett mondatok egyenletes ritmusa megbékélést, kiegyensúlyozottságot sugall: mintha a Pénelopé-szeretet, az otthon nyugalma végleg diadalmaskodott volna a csábító sziréni világ, a kínzó boldogságvágy fölött. A messzeségbe révedő tekintet motívuma még többször megismétlődik: „De Odysseus egész nap a partfokon állt, és a messzeségbe nézett” (110), „És sokszor elnézett hajója rengő székéről a keserű tenger ködlő szirtjeire”
(111). Ekkor még nem tudjuk bizonyosan, csak sejtjük, hogy Odüsszeusz ilyenkor nem Pénelopéra gondol. De amikor hazatérvén szeretett feleségét öleli, a megkötözöttség és a sziréndal jut eszébe. A kitörni készülő elfojtott szenvedély ismét fellazítja a mondatok szerkezetét, beékelődések, extraponált határozók, ismétlések, halmozások teszik drámaian szaggatottá a narrátori előadásmódot. „Éneket hall, úgy rémlett, messziről, és egyszerre mintha
74
megint az árbochoz volna kötözve, és messze, messze nézne és hallgatna. Igen-igen, éneket hallott, egészen tisztán hallotta, és mintha vastag kötelek szorítanák a testét, és elfeledte egy percre, hogy a szikár és nemes Pénelopeia öleli. És újra érezte, újra a régi megbánást, hogy maga kötöztette meg magát” (111).
5. Összegzésképpen megállapítható, hogy a lirizált novellákra jellemző szubjektivitás uralja az Odysseus és a szirének című novella teljes szövegét. Az egyes szám harmadik személyű elbeszélő nem kívülállóként beszéli el a történetet, hanem azonosul a főhőssel. S a narrátor által mélyen átélt odüsszeuszi dilemma: az iránytalan, kaotikus, de zavarossága ellenére is csábító sziréni világ, valamint a Pénelopé-szeretet állandósága és folytonossága közötti ingadozás a mondatszerkesztésben is megnyilvánul. A narrátori szöveget, ugyanúgy, mint a dialógusokat és monológokat, grammatikailag sokszor szabálytalan, de a pragmatikai tényezőket figyelembe véve stilisztikai szempontból adekvát, laza konstrukciójú, anakoluthiás szerkezetek (extraponált mondatrészek, mondathasadások, értelmezős szerkezetek, ismétlések, halmozások) uralják, kisebb számban fordulnak elő egyenletes numerusú, nyugalmat, kiegyensúlyozottságot sugalló tirádaszerű periódusok. Az Odysseus és a szirének című novella mondatstilisztikai vizsgálata azt igazolja, hogy a grammatikai szerkezet és jelentés nem két egymástól független összetevő, hisz a szerkezet (jelen esetben a mondatszer-kesztés) maga is hozzájárul a jelentéshez, azaz a grammatikai megformáltság is a jelentés része (Tolcsvai Nagy 1996: 206). A szintaktikai struktúrában mély nyomot hagy a racionalizált individuum önnön dionüszoszi vágyaival folytatott küzdelme, s a küzdelemből – amint azt a
„zilált” mondategészek szövegbeli aránya is jelzi – az ösztönvilág kerül ki győztesen.
Irodalom
Eisemann György 1991. Vágy és választás (Odysseus és a szirének). In: Keresztutak és labirintusok (Elemzések a XIX. és XX.
századi magyar művekről). Tankönyvkiadó, Bp. 181–205.
Dobos István 1995. Alaktan és értelmezéstörténet. Novellatípusok a századforduló magyar irodalmában. Csokonai Kiadó, Debrecen.
Gáspári László 1983. A századvégi novella lirizálódásáról. NytudÉrt. 118. Akadémiai Kiadó, Bp. 30–31.
Cs. Gyimesi Éva 1975. A magyar mondatstilisztika elvi kérdéseiről. Nyr. 99: 143–156.
Harsányi Zoltán 1974. A stíluselemzés módszeréről. In: Imre Samu, Szathmári István és Szűcs László (szerk.): Jelentéstan és stilisztika. NytudÉrt. 83. Akadémiai Kiadó, Bp. 188–196.
Herczeg Gyula 1975. A modern magyar próza stílusformái. Tankönyvkiadó, Bp.
V. Raisz Rózsa 1976. Mondatgyakorisági vizsgálatok néhány századforduló kori szépprózai szövegben. MNy. 72: 202.
V. Raisz Rózsa 1996. Két témakör a mondattan stilisztikájából. In: Szathmári István (szerk.): Hol tart ma a stilisztika? Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 214–233.
Ritoók Zsigmond 1984. Babits és az antikvitás. Odysseus és a szirének. Irodalomtörténet 3. sz. 586–594.
Tolcsvai Nagy Gábor 1996. A magyar nyelv stilisztikája. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp.
Zolnai Béla 1957. Körmondat és tiráda. In: Nyelv és stílus. Gondolat Kiadó, Bp. 149–173.
Az idézetek melletti oldalszámok a következő kiadásra utalnak:
Babits Mihály novellái és színjátékai. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1987.
75
KABÁN ANNAMÁRIA
FUNKCIONÁLIS MONDATPERSPEKTÍVA ÉS SZÖVEGSZERVEZŐ ALAKZATOK PETŐFI EGY