IV. Második korszak – növekvő uniós jogvédelmi hatáskör
1. Az Emmott ítélet és utóélete
Tridimas csoportosításában ennek a korszaknak az első meghatározó ítélete az Emmott ügyben hozott határozat volt. Az Emmott ügy központi kérdése arra irányult, hogy hivatkozhat-e a tagállam az egyénnel szemben a belső elévülési határidőre abban az esetben, ha az irányelvet nem, vagy nem megfelelően ültette át a saját jogába. A kérdésre adott választ az is meghatározza, hogy az uniós irányelven alapuló igény érvényesíthetősége mikortól kezdődik.
Az EUB a tagállami szabályozásban meghatározott igényérvényesítési határidő kapcsán – összevetve azt az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvével – úgy döntött, hogy azt nem lehet alkalmazni mindaddig, amíg a tagállam az irányelvet megfelelően át nem
20
ültette a belső jogába. 26 Ezzel lehetővé tette, hogy a tagállami igényérvényesítési határidők úgy változzanak, illetve az uniós jogon alapuló igény elévülése akortól kezdődjön, amikor a vonatkozó irányelvet a tagállam megfelelően átültette.
„[a]z irányelv megfelelő átültetéséig, a mulasztó állam nem hivatkozhat az egyén késedelmére az irányelv által ráruházott jogok érvényesítése végett igénybe venni kívánt eljárás megindítása tekintetében, és a nemzeti jog által, az eljárás megindítására megállapított határidő nem kezdődhet el addig az időpontig.”27
Az Emmott ügyben hozott döntést sokan az évtized egyik legmeghatározóbb ítéletének tartották, ugyanis az itt alkalmazott megközelítés merész volt, jelentősége világos és forradalmi.28 Mások a joggyakorlat új, a tagállami eljárásjoggal szembeni jóval határozottabb megközelítésének kezdetének látták.29 Azonban ez a várakozás nem igazolódott be. Az ezt követő időszakot egyes jogirodalmi művek csak a „gyors visszavonulás”-ként („hasty retreat”) említik,30 ugyanis az Emmott ítéletben tett megállapításait az EUB a későbbiekben jelentősen korrigálta. Az ezt követő joggyakorlat relativizálta az ítélet forradalminak tartott megállapításait, hatályát igyekezett leszűkíteni, a hasonló ügyeket ettől elkülöníteni. Többen megjegyzik, hogy a későbbi esetjog teljesen zavarossá vált és ez több ügyben visszás eredményhez vezetett.31
Ezekben az ún. „post-Emmott” ítéletekben többször hangsúlyozta,32 hogy a kifejtett érveit a jogeset különös körülményei igazolták, ugyanis az alapeljárás felperese a keresetindítási
26 Emmott ítélet, C-208/90, ECLI:EU:C:1991:333. Ennek a döntésnek az volt az indoka, hogy az egyéneket nem lehet abba a helyzetbe hozni, hogy a jogaikról teljes körű ismeretet szerezzenek, amíg az irányelv szabályszerűen nincs az tagállami jogba átültetve. Ennek megfelelően csak az irányelv szabályszerű átültetése által szüntethető meg ez a bizonytalansághelyzet. Ebből az EUB arra következtetett, hogy a nemzeti jogban lévő keresetindítási határidő csak ettől az időponttól kezdődhet meg. Az Emmott ítélet kritikai elemzését lásd:
Mark HOSKINS: Tilting the Balance: Supremacy and National Procedural Rules. European Law Review, 1996/5. 365-371.
27 Emmott ítélet, C-208/90, 23. pont.
28 Leo FLYNN: Whatever happened to Emmott? The Perfecting of Community Rules on National Time-Limits.
In: Claire KILPATRICK – Tonia NOVITZ – Paul SKIDMORE: The Future of Remedies in Europe. Hart Publishing, Oxford, 2000, 51.
29 Takis TRIDIMAS: Enforcing Community Rights in National Courts: Some Recent Developments. In: Claire KILPATRICK – Tonia NOVITZ – Paul SKIDMORE: The Future of Remedies in Europe. Hart Publishing, Oxford, 2000, [a továbbiakban: Tridimas (2000)] 41.
30 DOUGAN (2011) i. m. 417.
31 John MCKENDRICK: Modifying Procedural Autonomy: Better Protection for Community Rights. European Review of Private Law, 2000/4. 578., VINCZE Attila: A közösségi jogba ütköző közigazgatási határozatok visszavonhatósága. Acta ELTE, XLV. 2008. 146.
32 Fantask ítélet, C-188/95, ECLI:EU:C:1997:580, 50-52. pont, Ansaldo Energia ítélet, C-279/96, ECLI:EU:C:1998:403, 19-21. pont, Johnson ítélet, C-410/92, ECLI:EU:C:1994:401, 26. pont, Texaco és Olieselskabet Danmark ítélet, C-114/95, ECLI:EU:C:1997:371, 48. pont. Haahr Petroleum ítélet, C-90/94, ECLI:EU:C:1997:368, 52. pont.
21
határidő lejárta következtében az irányelvben megállapított egyenlő bánásmódra vonatkozó igény érvényesítésére irányuló valamennyi lehetőségtől meg volt fosztva. Valamivel több mint két évvel később a Steenhorst-Neerings ügyben már elzárkózott az irányelv hasonló alkalmazásától és érezhetően eltért az Emmott ítéletben tett megállapításaitól.33 Ebben az esetben az irányelv megfelelő átültetésének elmulasztása már nem volt akadálya a tagállami elévülési határidőre való eredményes hivatkozásnak. Az EUB szerint a kérdés eldöntése során két, részben eltérő körülményt kell vizsgálni. Egyrészt az Emmott ügy esetében az állam, egy nem megfelelően átültetett irányelven alapuló, de a múltban már lezárt igény érvényesítését korlátozza az eljárás megindítására vonatkozó határidővel, így kizárja a közvetlen hatályú irányelvi rendelkezésben foglalt jogok érvényesítését. Másrészt a Steenhorst-Neerings esetében egy nem megfelelően átültetett irányelven alapuló (folyamatos) igény visszamenőleges érvényesítésére szabott határidőt, ahol az igényérvényesítés időpontjától számítva visszamenőlegesen csak egy évre lehetett az elmaradt társadalombiztosítási ellátást igényelni, de az irányelvben foglalt jog érvényesítése nem volt kizárt.34
Ugyanígy a Spac ügyben megállapította, hogy „[a] közösségi jog a tagállamnak az alapeljáráshoz hasonló körülmények esetén nem akadályozza meg, hogy az adók visszatérítése iránt indított keresetekkel szemben, amelyeket valamely irányelv sérelme miatt indítottak, egy nemzeti jogvesztő határidőre hivatkozzon, amely a kérdéses adó megfizetésének időpontjától folyik, akkor is, ha az irányelv abban az időpontban még nem volt szabályszerűen a nemzeti jogba átültetve”.35
A joggyakorlat következetes álláspontja tehát az lett, hogy az Emmott ügyben hozott határozatot a tényállás sajátosságai igazolták. Az uniós jog – főszabály szerint – nem zárja ki, hogy valamely tagállam egy irányelv megsértésével beszedett adó visszatérítése iránti kereset esetében maga határozza meg a benyújtásra vonatkozó határidőt, amely az adó megfizetésének napján kezdődik, még akkor sem, ha ebben az időpontban az érintett tagállam még nem ültette át helyesen az irányelvet a belső jogrendjébe.36 Ez a megoldás a bírói jogvédelem hatékonysága és a jogbiztonság elve között kíván egyensúlyt teremteni, de
33 BLUTMAN László: A közösségi jogon alapuló igények érvényesítése a belső jogban. Európai Jog, 2004/3.
15.
34 Steenhorst-Neerings ítélet, C-338/91, ECLI:EU:C:1993:857, 19-23. pont. Fordítás: BLUTMAN László: Az Európai Unió joga a gyakorlatban. HVG-ORAC, Budapest, 2014. (a továbbiakban: Blutman) 262-263.
35 Spac ítélet, C-260/96, ECLI:EU:C:1998:402, 32. pont.
36 Lásd a 32. lábjegyzetben hivatkozott jogeseteket.
22
– ahogy azt Colomer főtanácsnok is több véleményében hangsúlyozta37 – ez a megközelítés nem teljesen kielégítő a felek számára, akik így uniós jogba ütköző adót kénytelenek megfizetni. A főtanácsnok a megoldást az egységes uniós szabályozásban látná, azonban amíg ez nem valósul meg, addig a tagállami elévülési határidők és annak számítására vonatkozó speciális szabályok lesznek irányadók.
A post-Emmott ítéletekben tapasztalt visszalépést a hatékony jogvédelmi funkciótól némileg ellensúlyozta a tagállamok uniós jog megsértése miatti kártérítési felelősségét érintő ügyek. A későbbiekben az EUB joggyakorlata előírta, hogy a tagállami szabályoknak az EU-jog érvényesítésére megfelelőnek és hatékonynak kell lennie, ami egy jóval pozitívabb kötelezettséget határozott meg, mint az a korábbi követelmény, hogy ne tegye az uniós jog gyakorlását rendkívül nehézzé. Ezt támasztják azok az esetek, amelyek megkövetelték a tagállami eljárási szabályok felülírását, esetenként félretételét az uniós jog hatékony érvényesülése érdekében.38
2. A tagállami kártérítési felelősség megállapíthatóságának jelentősebb állomásai