Az ünnepeltnek, szeretettel, erdélyi útjaink és munkánk emlékére is.
„Az írás nem nőies vagy férfias mesterség, hanem emberi hivatás" - jelentette ki Ignácz Rózsa egy őt faggató újságírónak, népszerűsége csúcsán, 1942-ben.1 Mégis, egész pályáját meghatározta női mivolta: nem kisebbítette, nem kor
látozta, csupán egyszerűen áthatotta munkásságát. Akár tudatosan, akár öntudatlanul, de szoros szálakkal kapcsolódott szülőföldje nőíróinak évszá
zados múltra visszatekintő indíttatásaihoz: művei hátteréből hol halványabb, hol erőteljesebb vonásokkal tűnt elő a közösség érdekeit szem előtt tartó és önfeladás nélkül szolgáló protestáns nőszerep, amely azután időszerűen (és természetesen) kapcsolódott egybe a kisebbségi létben gyökerező küldetés
tudattal, valamint az önmagáért, illetve - ha kell - az egész családjáért ma
gányosan helytálló modern nő magatartásával.
Erdélyi református értelmiségi (közelebbről: lelkész-) családban született, mint oly sokan a magyar írónők közül,2 írói munkássága azonban (több kartársához hasonlóan) nem szűkebb hazájában, hanem Budapesten bon
takozott ki.3 Vidéki, kezdő színésznőből fővárosi írónő lett, de műveinek középpontjába kezdettől fogva csaknem mindig az erdélyi élet kérdéseit állította. írt társadalmi (nemzedéki és nemzetiségi) regényeket csakúgy, mint színműveket vagy éppen szociográfiai indíttatású, szenvedéllyel és érzelemmel telített tárcákat, úti leveleket, tudósításokat.
Olyan regényekkel lépett a közönség elé, amelyek friss, fiatal és leplezetle
nül személyes hangon eleven élethelyzetekről tudósítottak, új életproblémákat szólaltattak meg: a háború utáni békekötések határozatai nyomán Magyar- országtól elszakadt magyarság traumatikus élményeivel szembesítették
1 Acsády 1942: [8].
2 1795 és 1905 között, például, a nevezetesebb magyar írónőknek több mint fele (55%-a) va
lamely protestáns felekezet híve volt. (Fábri 1996: 231.)
3 Míg korábban (elsősorban a 19. században) éppen az erdélyi magyar írónőkről mondható el, hogy a más régiókban születettekkel szemben szinte valamennyien szülőföldjükön fejtették ki munkásságukat, az 1920 utáni években ez a tendencia visszájára fordult. (Fábri 1996: 232.)
olvasóikat. Elsősorban nem Erdélynek, hanem Erdélyről és Erdélyért írt, egy kritikusa szerint „feladatregényeket"4 (Anyanyelve magyar - 1937, Született Moldovában -1940).
Sikerei feltehetően választott (regény)tárgyai iránti szenvedélyes elkö
telezettségén, valamint olykor inkább dokumentaristára, mint szépíróra valló bátor szókimondásán, másfelől pedig a népszerű klasszikus és kortárs olvasmányokhoz is igazodó történetformálásán, illetve történetmondásán alapultak. A középosztály széles rétegeire számított: körükben kívánta meg
találni olvasóközönségét. A magyar irodalom népszerű hagyományaihoz kapcsolódva, a középosztály életérzéseit és ízlését megjelenítve és átérezve örökítette meg szülőföldje nyelvét, történeteit, embereit.
Ha lazább szálakkal is, mint korábbi művei, Erdélyhez, az erdélyi lét proble
matikájához kötődött az első múltban játszódó regénye, az 1942-ben közreadott Róza leányasszony is. Ez a könyv, amely az életrajzi regény divatjának delelőjén került a közönség elé, már megjelenésekor is sikert aratott, s mindmáig ez maradt az írónő legtöbb kiadást megért műve.5 Mindennek oka lehet a témavá
lasztás, sőt maga a műfaj is: a kínzó problémák múlt időben való megjelenítése, talán ez utóbbi vonzotta hozzá a háborús évek olvasóit, s ez enyhítette meg később a szocialista kultúrpolitika illetékeseinek cenzori szigorát, amelynek Ignácz Rózsa életművének zöme (egyszersmind java része) áldozatul esett.
Amikor a Róza leányasszony a könyvpiacra került, meglehetős túlkínálat mutatkozott életrajzi regényekből. Különösen két változat hódított szerte Európában és az angolszász világban: az egyik - Szerb Antal kortársi szavait idézve - a „történelmi riport",6 amely a közönségnek a megtörtént dolgok iránti érdeklődését szolgálta ki, és a másik, amely historikus díszletekbe he
lyezve a fikciót, mesés történetet, kalandokat kínált.
Az intellektualizált olvasónak feltehetően különös tetszésére szolgált az a félig regény-, félig esszészerű változat, amelyet leginkább az angol Lytton Strachey vagy a francia André Maurois tett népszerűvé (többek között Ma
gyarországon is). De náluk is sikeresebbek voltak Stephan Zweig vagy Franz Werfel művei, amelyek - ha nem is egyenlő erővel - közvetlenebb, mimetiku- sabb megjelenítésre törekedtek: nagyobb szerepet juttattak a fikciónak.
A népszerű és termékeny magyar nyelvű életrajzírók közül a már be
érkezett lektűrírón, Harsányi Zsolton kívül két, pályája delelőjére még el nem jutott fiatalember említhető: Passuth László és Dallos Sándor. Az előző a korfestésre, az utóbbi a hős (a történeti személy) egyéni értelmezésére tö
4 Örley 1942:115.
5 A Dante kiadó 1944-ben már a mű ötödik kiadását jelentette meg.
6 Szerb é. n.: 219.
rekedett regényeiben: míg az egyik történeti ismereteivel, a másik mitizáló tehetségével tüntetett. Nők is akadtak, akik, mint például Kertész Erzsébet vagy Zsigray Julianna, kedvvel fogtak életrajzi regények írásához, de ahogy férfi kollégáik többsége, általában ők is az olvasmányirodalom - kifizetődőbb - művelésére vállalkoztak. (Ez még az olyan komorabb történelemszemlé
letű, s szándéka szerint nagyobb igényű elbeszélőről is elmondható, mint Gulácsy Irén.)
A magyar irodalom ekkortájt sem büszkélkedhetett igazán jelentős esz- széisztikus életrajzi regénnyel, a máig utol nem ért példa (egyszersmind prototípus) Mikszáth műve, a Jókai Mór élete és kora évtizedek óta csaknem elfelejtve lapult a könyvtárak polcain. (Egyébként ez az ízig-vérig magyar könyv egyszerre kötődött szoros szálakkal a hazai emlékirat-irodalom ha
gyományaihoz, valamint a 19. századi nagy angol esszéisták, Carlyle és Macaulay műveihez).
Nem vitás, van igazság abban a megállapításban, amely szerint a Róza leányasszony írója olykor (különösen az 1840-es évekről szólva) Mikszáth Jó- kai-életrajzának bűvkörébe került,7 de egyéb felismerhető - és megnevezett - forrásai is voltak művének: Déryné Naplója, valamint Karacs Teréz 1880-as években közzétett visszaemlékezései, továbbá a Jókai- és Laborfalvi-leszár- mazottak feljegyzései. Ahogy a regény végére csatolt Jegyzetben írta: két esztendőt fordított felkészülésre, forrástanulmányozásra, anyaggyűjtésre.
Az azonban már egy másik könyvéből derül ki, hogy bejárta a háromszéki falvakat is, Laborfalva környékét, hogy Benke József élettörténetéhez hiteles adatokat találjon.8
Úgy tetszik, az életrajzi regények írói, a nagy alkotók éppúgy, mint a kiseb
bek, az összegyűjtött kortörténeti anyagon túl, arra a regényességre építették (és építik ma is) műveiket, amely minden rögzített élettörténetben - még a legegyszerűbben összefoglaltban is - benne rejlik. Másképp fogalmazva:
kimondva vagy elhallgatva, abból a tényből indulnak ki, hogy az egyes em
beri életek eseményeit utólagos értelmezés segíti történetté formálni, és bár
„a nagy emberek" életéhez sokféle értelmezés kötődik, ezek az értelmezé
sek mégis többé-kevésbé azonos szempontokhoz igazodó narratív keretbe rendeződnek.
E hagyományos keretben általában a születés (a szülők, a család), a gyer
mekkor körülményei, a neveltetés és iskolázódás, a személyes célkitűzések, a barátságok és szerelmek, a családalapítás, a sorsfordító napok, a támogatók
Bírálatában Örley István és Debreczeny Lilla is foglalkozik a műben érvényesülő Mikszáth- hatással. Vö. Örley 1942:113-114; Debreczeny 1942: 319-320.
8 Ignácz 1942a: 5-9.
és ellenségek, a teljesítmények (sikerek és kudarcok), a betegségek és a halál alkothatják azt a rácsozatot, amelyre azután ráépíthetőek az egyéni mozzana
tok. Az életrajzi regény történetét (mint minden elbeszélt teljes élettörténetet) a végpont ismeretében (azaz retrospektíve), saját lélektani megokolásaival
„adja elő" írója, akinek a hős utókorra hagyományozódott képével is meg kell küzdenie, de legalábbis számolnia kell. Minthogy az életrajzi regény (a már korábban, mások által rögzített élettörténet csomópontjait követve) előre kitűzött cél felé halad, akarva akaratlanul előre determináltnak mutatja meg az emberi életeket. A sors, a végzet, a rendeltetés még akkor is meghatározó elemei lesznek az életrajzi regénynek, ha írója eltökélten igyekszik ragasz
kodni „a tényékhez", amelyeket általában hangyaszorgalommal gyűjt össze és nemegyszer némiképp fölösleges bőkezűséggel tár az olvasók elé. Másfelől az efféle művek létrehozzák és nagy erővel közvetítik (és talán ez az egyik legvonzóbb tulajdonságuk mind íróik, mind pedig olvasóik szemében) a mások sorsába való betekintés jóleső érzését, a személyes értelmezéseknek, a lélektani megokolásoknak az élet feletti virtuális hatalmát.
Ilyen értelemben (is) különös jelentőségű, hogy a Róza leányasszony asz- szonyi és színésznői sikerei csúcsán búcsúzik el hősnőjétől és az előjogaira féltékenyen ügyelő színházi nagyasszony, az öreg(edő) és zsarnoki Jókainé hétköznapias történetéről nem ejt már egy szót sem.
Még sajátságosabb, hogy míg címével a múlt század nagy drámai színész
nőjének, Laborfalvi Rózának alakjához kapcsolódik ez a (kor- vagy inkább:
színháztörténeti) regény, valójában csupán egyik (és nem is mindig fő) hőse a zengő hangú művésznő; a cselekményben vele legalábbis egyenrangú (né
melykor pedig nagyobb) szerepet kap apja, a különc természetű, nagyra törő terveket, nemzeti álmokat dédelgető színigazgató, „a bikkfanyelvű székely":
laborfalvi Benke József. És, ahogy erre a korabeli kritika is utalt,9 az igazi tárgya e regénynek nem egyszerűen egy kettétörött és egy fényes karrier egymásba kapcsolódó története (az apáé és leányáé), hanem a magyar szín
játszás, a magyar kultúra küzdelmes múltja.
Bár az a finom tartózkodás, amellyel a legtöbb életrajzíró érzékelteti, mi
ben is különbözik az általa megjelenített kor a jelentől, nem hiányzik Ignácz Rózsa könyvéből sem, ezt olykor szinte teljesen elhalványítja az esemé
nyek, helyzetek és személyek megjelenítését átható (nemegyszer aktualizáló) modellezettség. Ez utóbbi leginkább a regénybeli apa-leány viszonyban mutatkozik meg, amely mindazonáltal a mű legtöbb oldalról megvilágított (egyszersmind cselekményfenntartó) motívuma.
9 Lásd Vajda 1942: 320-321.
A magyar nemzeti kultúra európaizál(ód)ásának eszméjét a maga tekin
tet nélküli módján valóra váltani igyekvő, kudarcos életű fantasztának, és a sorsa megélése közben igazi és sikeres nagy művésszé: Benke Juditból La
borfalvi Rózává elérkező leányának egymásra épülő története voltaképpen példázat, amelynek megfejtéséhez maga az írónő adott kulcsot egyik inter
jújában: „Az első generációnak mindig fel kell magát áldoznia a másodikért.
Az első halála, látszólagos céltalan pusztulása adja a második életet. így volt ez a magyar színészet hőskorában is."10 Mindebben persze az is benne fog
laltatik, hogy nincsenek hiábavaló, céltalan áldozatok. Nem vitatható, hogy erőteljesen determinisztikus világkép húzódik meg a laborfalvi Benkék élet- történetének (és a magyar színészet kezdő fejezeteinek) interpretációjában, ám a történetmondó mégis képes arra, hogy az élet rendezetlen elevenségét is érzékeltesse. Ez az, amit mindegyik kritikusa, még a fanyalgók is, elisme
rően hangoztatott. „Egyik legkomolyabb elbeszélő tehetségünk - szögezte le például az egykori recenzens - ...a meseszövés mesterségbeli titkaiban is meglepően járatos, érzékeny, figyelmes, igazán jó lapjain izgatóan finom árnyalatok ösztönös érzékeltetője.. Z'11
„Férfiasán értelmes" - olvasható ugyanebben a bírálatban a Róza leányasszony írójáról, és nincs okunk kételkedni, hogy ez a sajátságos bók őszinte elismerést fejezett ki, de ma már kissé elavultnak és - ami fontosabb - hamisnak hat.
Ez a könyv ugyanis igazán nőies könyv, azt is mondhatni róla, hogy nem ír
hatta meg más, mint egy nő. Továbbmenve: egy olyan nő, aki ismeri Erdélyt, ismeri egy monumentális apa vonzását-taszítását, a színésznői sorsot, a ki
szolgáltatottságot és sikert, az elhivatottság kínzó érzését, a művész-szerelem (-házasság) természetrajzát, a női élet mindennapjait. Mindenestül személyes könyv ez, hiszen szinte minden benne felvetett probléma az író(nő!) saját problémája is. Akadnak közöttük elvontan, sőt merő általánosításokban is meg
fogalmazhatóak, mint például az egymásra épülő (és építő) nemzedékek közös teljesítményeinek, továbbadott céljainak, azután a magyarországi és erdélyi világ (kultúra) különállásának és egymásra utaltságának, illetve a magyar kul
túra alakulásában oly nagy szerepet játszó küldetésesség (sőt az Ignácz-Makkai családban oly népszerű Ady szavaival élve: a „muszáj- Herkulesség") kérdése.
(Nem vitás, hogy mindhárom kérdés személyes jelentőséggel bírt Ignácz Rózsa számára, s talán ez a magyarázata, hogy egyaránt túl hangsúlyosan, olykor már-már irányzatos alakban jelennek meg a regény történetében.)
A férfiközpontú és férfi akaratokhoz idomuló világ törvényeivel való naiv ellenállásból tudatos életformáló döntésekké eljutó szembehelyezkedésben
10 Ignácz 1942b: [12].
11 Örley 1942:115.
(amely meghatározó szála a Laborfalvi-történetnek) a múlt századi női kar
rier fontos motívumát jelenítette meg. Másfelől azonban azt az írói pályáját és magánéletét egyaránt befolyásoló (és könnyen általánosítható) konfliktust is, amely az önálló életre (döntésekre) való igény és az elfogadott (sőt választott) kötelmek nehéz összeegyeztethetőségéből adódik, és amelyet - művei tanúsága szerint - oly mélyen élt át. Végső soron az alkotó ember és a sajátos (egyszerre vágyott és kényszerű) női szerepek közötti konfliktus ez, amelyet többször is nagy erővel szólaltatott meg Laborfalvi Róza regényében. Először az apjához való viszonyát (vagyis egy különösségében is tipikus apa-leány viszonyt) raj
zolva,12 később azután különféle (az érzelmi és érzéki kiszolgáltatottságtól az önérdekű és önvédő választásokon át a boldog házasságig elérkező) szerelmi kapcsolataiban, valamint anyaságának ellentmondásos történetében.
Valaha, a 19. század közepe táján egy, a nők írói szereplését ellenző honfitár
sunk azt bizonygatta, hogy az írónők nem tudnak elhitető erejű férfialakokat teremteni műveikben, mert nem ismerik a maguk valójában a férfiakat,13 s bár bizonnyal nem volt teljesen igaza, kétségtelen, hogy irodalmunkban a jobb (a jó és az igazán kitűnő) regényírónői teljesítmények igen sokáig szinte kizá
rólag a női elbeszélői nézőpont következetes érvényesítésével kapcsolódtak össze. E sorban Kaffka Margit nagyszerű Színek és évekje után - többek között - joggal említhetők Ignácz Rózsa első regényei is. Azokban a műveiben pedig, amelyekben valamiféle személytelen (egyszersmind mindentudó) történet
mondói szerepbe igyekezett helyezkedni, ahogy a Róza leányasszonyban is, a női életproblémák, viselkedési szokások, érdekérvényesítési küzdelmek rajzát e szerepből ki-kilépve (vagy inkább kizökkenve) vetette papírra. Az olvasó
nak az a benyomása, hogy éppen ezekből: az ismert elbeszélői sémáktól való kisebb-nagyobb mértékű eltávolodásokból (máshonnan nézve: a személyes érintettségből) adódik a nőalakok nagyobb fokú elevensége, érzéseik, vágyaik és reflexióik árnyaltabb, cselekedeteik motiváltabb megjelenítése.
A férfihősök többsége (a szívtipró Lendvay Mártontól a különc grófi szeretőig vagy a zseniális és zsarnoki Petőfitől az ugyancsak zseniális, de gyengéd- gyenge Jókaiig) irodalmi mintákhoz igazodik, s a kölcsönvett irodalmiasság zománcával van befuttatva a nagyra törően megalkotott központi férfialak (Benke József) is. Az igazsághoz tartozik persze, hogy van a regénynek néhány kissé közhelyes irodalom- vagy (inkább) életértelmezésre valló női szereplője is, mindenek előtt a szerencsétlen sorsú Benke Józsefné, Rácz Zsuzsi, azután pedig a szeszélyes, elkényeztetett Petőfiné Szendrey Júlia, valamint a történet
12 Szinte axiomatikusán foglalják össze e viszony jellegét a hősnő - apjához intézett - szavai:
„Apám mindig tévesen lát engem és tévesen ítéli meg a helyzetemet. Apám olyannak lát, amilyennek látni szeretne." (Ignácz 1944:175.)
13 W...gh 1851: 2011.
vidám és jóságos „szubrettje": Szigligeti Fánika. Mindezt azonban feledteti a színésznő-alakok (Déryné, Lendvayné, Kovátsné, valamint többé-kevésbé a címszereplő: Laborfalvi Róza) elhitető erejű elevensége. Feltűnő, egyszersmind pedig összefügg ezzel, hogy a férfiak és nők lehetséges kapcsolatai közül a legtermészetesebben és a legsokoldalúbban a kollegiális kapcsolatok vannak megjelenítve a műben. Úgy tetszik, ha kortörténeti szempontból nem is nyújt sok újdonságot a regény, a színházi életről - általában véve - valóban sok és valóban saját mondanivalója volt írójának.
A Róza leányasszony azonban nem egyszerűen valamiféle historizáló színházi regény, és nemcsak egy önálló életre elhivatott, s ennek az önálló életnek méltó formáit a mások és önmaga kímélése nélkül kiküzdő nő - félreérthetetlenül a jelenhez szóló - regényes-didaktikus története, hanem a pillanatnyi (a gyorsan múlandó) és a maradandó értékek egymásra utaltságának példázata is.
Hivatkozott irodalom
Acsády Károly 1942: Ignácz Rózsa: az írás nem nőies vagy férfias mesterség, hanem emberi hivatás. Film, Színház, Irodalom V. 36. [8]
Debreczeny Lilla 1942: Ignácz Rózsa: Róza leányasszony. Protestáns Szemle 51.10. 319-320.
Fábri Anna 1996: „A szép tiltott táj felé...". A magyar írónők története két század- forduló között. 1795-1905. Budapest.
Ignácz Rózsa 1937: Anyanyelve magyar. Budapest.
Ignácz Rózsa 1940: Született Moldovában. Budapest.
Ignácz Rózsa 1942a: Családi mondakör - Karcolatok; anekdoták életemből. Budapest.
Ignácz Rózsa 1942b: Legújabb regényéről és az erdélyi irodalomról. Film, Színház, Irodalom V. 22. [12]
Ignácz Rózsa 1944: Róza leányasszony. Budapest.
Örley István 1942: Róza leányaszony. (Ignácz Rózsa regénye) Magyar Csillag II. 8.113-115.
Szerb Antal é. n.: Hétköznapok és csodák. Francia, angol, amerikai, német regények a háború után. Budapest.
Vajda Endre 1942: Ignácz Rózsa: Róza leányasszony. Vigilia VIII. 8. 320—321.
W...gh 1851: A hölgyíróiság. Hölgyfutár, közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. II. 51. 2011—2012.
palussy Béla