Első munkahelye egy öt gyermekes családnál volt. Főznie, takarítania, mos
nia kellett.
„Egyik ebéd alkalmával megszólalt a háziasszony: »Hát Bertácskám, mindig nagyon rossz volt, amit főztél, de ez a lecsó most ehetetlen.« Minden vonalon abszolút tehetetlen voltam, hiszen 12 éves koromtól 8 éven át semminek a közelébe se kerültem, ami háztartás, gyerekgondozás."
A családdal nem tudni, hogyan szakadt meg a kapcsolata. Visszaemlé
kezése szerint Budapestre költözött több szerzetesnővérrel, s egy gyárban kezdtek el dolgozni.
„A jelölt mesternőmmel együtt és még négyen egyszerre kaptunk felvételt a Magyar Acélárugyárban. Ketten edzőként, volt, aki esztergályosként, ketten lakatosként nyertek felvételt. Hogy legyen elképzelésünk: az acél úgy készül, hogy a vasat bizonyos előkészületek után felhevítve hirtelen vízben vagy olaj
ban, vagy másként lehűtik. Olajosak, szenesek, piszkosak voltunk egész nap.
Három műszakban dolgoztunk. Átképzősök voltunk, szakképesítést, szakmun
kás bizonyítványt kaptunk. Egy repülőtiszt volt még köztünk, akit szintén nem tűrt a rendszer más helyen. Amíg a kemencék felmelegedtek, amíg a berakott anyag felizzott, volt időnk szellemileg megtalálni egymást. Szellemi életet éltünk. Mivel az elöljárómmal együtt dolgoztam, naponta találkozhattunk,
»közösségi életet« élhettünk. Egyházi oldalról biztatást kaptunk, hogy a kény
szerű szétszórtságban valódi szerzetesként tart számon bennünket az egyház.
Amikor reggel hat órakor kezdődött a műszak, fél 4-kor keltem, 1 órás út után a reggel 5 órai szentmisére mentem a karmelitákhoz,17 és a szomszédságban levő gyárba időben beértem. Eközben persze kerestem a hivatásom értelmét. Meg kellett találnom, hogy az Úristen miért épp »megváltás nővérnek« hívott, és ha már hívott, miért nem ad lehetőséget, hogy a hivatásomnak éljek. Pontosan
17 A Kármelita rend történetéről lásd Puskely 1996:1. 499-503.
meg is fogalmazódott bennem: mert Ő az emberek között akar lenni, és nincs lehetősége valóságosan jelen lenni egy ilyen fajta üzemben, csak ha akad valaki, aki naponta beviszi oda. Ezt igazi megváltós programnak éreztem, ezért nem volt nehéz a korai kelés és a munka. No meg elég fiatal is voltam hozzá."
Berta nemcsak a munkahelyén, hanem az albérletében is együtt lakott a nő
vérekkel. Egyházi engedélyt kaptak arra, hogy titokban letegye a fogadalmat, s „teljes jogú" tagja legyen a hivatalosan feloszlatott Kalocsai Iskolanővérek rendjének.
„Magyarországból nem lett, nem lehetett nehézipari ország. Lassan a női munkaerőt elengedte ez az ágazat. Megalakultak az idős beteg nővéreink számára a szociális otthonok. Az én elöljáróm egy ilyen otthon vezetője lett.
Én maradtam albérletben. Ilyen-olyan tanfolyamokra iratkozhattunk: gép- és gyorsírást tanultam, hitoktatóképzőbe iratkoztam be. Ezt elfelejtették államo
sítani. Aztán arra is sor került, de addigra már ismertük egymást, és egymás lakására jártunk titokban, végeztük a teológiai tanfolyamot. Ehhez nem voltak jegyzeteink, könyveink. Sokszorosítottuk teológiai tanáraink jegyzeteit. Al
bérleti szobámban naponta, órákon keresztül kopogott az írógép. Feljelentett a szomszéd, hajnalban jöttek házkutatást tartani. Én éppen nem tartózkodtam otthon, mert lelkigyakorlatot tartottam abban a szociális otthonban, amelyben elöljáróm volt a vezető."
Berta és nővértársai az ötvenes években megpróbáltak úgy élni, mintha csak rövid időre oszlatták volna fel rendjüket. Fiatalok, elkötelezettek és lel
kesek voltak.
„Kapcsolatban voltam más rendi nővérekkel is, akik ugyanúgy, titokban élték szerzetesi életüket. Bennünk megvolt a kezdés lendülete, elöljárónktól kértük- követeltük a beöltözést. Ne csak lélekben tartozzunk a kongregációhoz, hanem ténylegesen is. Nagy titokban kitűzték a napot. »Kirándultunk«: leterített egy lópokrócot, arra térdeltünk, amikor egy pici, fehér, hímzőfonálra csomózott műanyagkeresztet akasztott a nyakunkba. »Berta nővér, vedd a keresztet, mint Jézussal való eljegyzésed zálogát. Ez emlékeztessen, hogy a Keresztre feszí
tettnek menyasszonya vagy. Aki egész szívet vár tőled, mást maga mellett nem tűr meg. Ez legyen erősséged a küzdelmekben, megnyugvásod a fáradalmak közt, és boldogságod a világ örömeinek megvetésében.«"
Civil életének irányát is meghatározta, hogy titokban „beöltözött". 1956 után esti gimnáziumba járt, ahol leérettségizett. Előéletét nem ismerve az
osztályfőnöke javasolta egyetemi felvételijét. Elöljárónője matematika-fizika szak elvégzésére adott neki engedélyt. Az egyetemen nem voltak problémái, egyszer kiderült róla, hogy szerzetesnővér akart lenni korábban, s ekkor kérdőre vonták.
„A párt, a szakszervezet, az ifjúsági szervezet képviselői számon kérték tőlem, hogy ők úgy hallották, hogy én »apáca voltam«. »Nem voltam, de boldogtalan vagyok, hogy nem lehettem.«»És a vallással hogy áll?« - kérdezték. - »Azzal jól.« » De hát akkor nem kaphat diplomát.« » Most azonnal hagyjam abba, vagy majd később értesítenek?!« - kérdeztem, s pillanatokon belül elküldték azzal, hogy siessek, elkésem a gyakorlóiskolából/'
Nem zárták ki az egyetemről, a rendszer ebben a korban már kezdte meg
tűrni a reálszakos vallásos tanárokat.
Berta 1962-ben végezte el az egyetemet, s egy Budapest környéki isko
lában helyezkedett el. Napi ingázó lett. Közben nem hagyta abba a lelki olvasmányok gépelését, s annak terjesztését, ami a politikai rendőrség előtt sem maradhatott titok. A rendőrség rendszeresen tartott nála házkutatást, s ilyenkor a munkahelyét is értesítették. Elbocsátották az állásából. „Még két iskolából távolítottak így el: mindig az iskola felügyeleti szerveinek kellett megfogalmazniuk az indokot, hiszen nem kerülhetett szóba a rendőrség."
Bertának nyolc év alatt négy munkahelye volt, ami a korabeli viszonyokat ismerve feltűnő jelenség lehetett. Végül 1970-ben az egyik egyházi gimná
ziumban helyezkedett el, a Patrona Hungariae-ban.
„Húsz évnél többet éltem már meg kint a világban úgy, hogy közösségbe vágyakoztam, igaz emberek közé. Most megadatott. Ez a közösség szer
zetesnőként fogadott el amellett, hogy változatlanul inkognitóban kellett maradnom. A gyerekeknek csak áttételesen jelezhettem, hogy elkötelezett embere vagyok az én Uramnak. Részt vehettem az iskola lelkigyakorlatain, ünnepi előkészületein. Aztán az ünnepen már otthon voltam. Amíg éltek még nővérek, akikkel együtt laktam, addig kis közösségünknek jó volt együtt.
Őket sorban eltemettem. Az ezutáni években már hideg lakásba érkeztem, befagyott háztartásomban a legnagyobb ünnepeken is csak valami kenyérma
radékot tudtam előkotorászni. Ez volt az ára annak, hogy amíg csak lehetett, együtt voltam az iskolámmal. Rendszerint az üzletek nyitvatartási idején túl érkeztem haza."
Ma már látható, hogy Berta élete a hatvanas években helykereséssel telt, s nyugvópontra a hetvenes évektől kezdve jutott. Sajátosan alakult helyze
te. Egyházi jóváhagyással a hivatalosan nem létező Kalocsai Iskolanővérek rendjének volt a tagja. Ezt a titkosrendőrség sejtette, folyamatos zaklatásnak volt kitéve. Jó megoldásnak tűnt a Patrona Hungáriáé Gimnáziumban való elhelyezkedése.18 Annak ellenére, hogy Berta nem volt ennek a rendnek a tagja, őt is szerzetesnővérnek tekintették kollegái. Hogy valami mégis hi
ányzott neki, azt a „hideg lakás", a „befagyott háztartás", a „kenyérmaradék"
kifejezések sejtetik. A lehetőségekhez képest jól érezte magát munkahelyén, otthon azonban a rend nélkül maradt szerzetesek magánya várta.
A szerzetesi életformát, a közösséget némileg pótolhatta számára a vele együtt élő nővértársak gondozása. Erről nem sokat írt, ám feltételezhető, hogy hosszabb ideig ápolnia kellett idős társait. Végül magára maradt.
A fentiek alapján nem meglepő, hogy ő is jelentkezett 1989 után az újjá
alakult rendjébe. Természetesnek tarthatta, hogy ott a helye.
„Én kaptam meghívást arra, hogy a tartományfőnöknőm sofőrje legyek.
Megtanultam vezetni hatvan évesen. Nem vette igénybe szolgálataimat.
Betegekhez invitált, ápolónak és egy konyhai vezetést is rám bízott volna. A magam jószántából nem éreztem hozzá erőt. Legfőképpen fizikait nem. Vé
gül arra kérem, hogy engedjen az eddigi iskolámban tanítani, ne legyen rám gondja. Nagy örömmel vette ezt az ajánlatomat."
A tömör mondatok sok mindent elárulnak az idős szerzetesnővér, illetve az új tartományfőnöknő ellenkező szándékáról, de legfőképpen Berta nővér dön
téséről, hogy mégsem vállalta a közösségi életet. Leginkább azért nem, mert alkalmatlannak tartotta magát arra. Annak ellenére hozta meg ezt a döntését, hogy szerzetesnővérnek tartotta magát negyven éven keresztül. A politikai rendszer közbeavatkozott, ezért csak hatvan évesen juthatott volna abba a helyzetbe, hogy megtapasztalja az igazi szerzetesi életformát. A döntés mögött számtalan kimondhatatlan okot találhatnánk, amit két történettel fejezett ki.
„Sokszor magam elé képzelem a fiatal lányokat, akiknek vőlegényeik a frontra mentek. Olvasott, látott az ember megsápadt lányokat, nőket, akik mindvégig várták kedvesüket. De egyiknek sem kellett szembesülni azzal a groteszk hely
zettel, hogy egyszer csak 60 évesen meglátja, jön! Valóságosan, megroggyanva, alig felismerhetően. És végignézve sajátmagán, látja a megroggyant valóságát, és felméri, hogy belső reményei két emberöltőnyire vannak a realitástól."
18 Az állam és egyház közötti „megegyezés" szerint a Patrona Hungáriáé Gimnázium egyházi gimnázium volt. A gimnáziumot a Miasszonyunkról név. Szegény Iskolanővérek rendje kapta vissza állami engedéllyel. Történetükről lásd Puskely 1996: II. 679-685.
„Otthoni környezetemből él bennem egy kép. Egy nősülés előtti fiatalembert behívtak katonának és vitték az orosz frontra. Jöttek a hírek, hogy a katonák mind odavesztek. A család várta haza a fiát. A legény apja hűségesen nevel- gette fiának a csikót, amelyiket fia hagyott itthon. Nem fogta hámba, majd a Gyurka hazajön, és ő fogja betörni. Teltek a hónapok, a szülők makacsul várták a fiúkat, etették a csikót. Teltek az évek. A csikó az istállóban felnőtt és azonmód meg is nyomorodott. Fájós lábú, semmirevaló állattá vált. Vágó
hídra kellett vezetni. A szülők is sírba szálltak/'
* * *
Berta élettörténete nem egyedüli eset, az idős szerzetesek közül 1989 után so
kan nem tértek vissza rendjükbe, nem tudták vállalni a közösségi életformát.
A dolgozat elején feltett kérdésre - hogyan bontakozott ki az élettör
ténetében az identitása, s az hogyan értelmezhető - a következőképpen válaszolhatunk:
Gyermekkorára emlékezve a szerzetesrendet egy tőle idegen intézmény
ként mutatta be, ahol „sormintának" érezte magát. Elfogadta, amit mondtak neki, nem tehetett mást. 1950-ben megszűnt életének a külső kerete, de ez
zel együtt a támasza is. A családja már nem jelentett neki érzelmi kötődést.
Senki sem mondta meg neki, hogy mit kell tennie, a saját döntése volt, hogy a szerzetesekhez csatlakozott, akiket korábban nem szeretett. Ettől kezdve egyenrangúként mesélt kitelepített rendtársairól. A tábor feloszlatása után önként tartotta velük a kapcsolatot. Nővértársait megszerette, többekkel együtt lakott, köztük elöljárónőjével is. Feltételezhető, hogy megbeszélte főnöknőjével életének fontos kérdéseit, de csak egyet említett közülük, a matematika-szak elvégzése előtti dilemmáját. Hamarosan szétváltak útjaik, Berta albérletben maradt, az idős vezetőnő elköltözött. Berta továbbra is együtt lakott néhány szerzetestársával, de közösségi életükben az öregedő nővérek ápolása került előtérbe. Egyházi iskolában dolgozott, ahol tudták róla, hogy szerzetesnővér. Végül a magánéletében teljesen egyedül maradt.
Élettörténetéből látható, hogy először a rend szervezeti biztonsága nél
kül, majd az elöljárónő közvetlen irányítása nélkül, s legvégül a rendtársak nélkül kellett szerzetesként megmaradnia. Ez azt is jelenti egyben, hogy egyedül kellett kitapasztalnia, hogy a sajátos körülmények között hogyan élhet szerzetesként. Ha igaz az, hogy a szerzetesi életforma fenntartásában a rend közösséget, a közösség megtartó erőt, az elöljáró folyamatos irányí- tást-segítséget jelent, akkor azt kell látnunk, hogy ez egyre inkább hiányzott Berta nővér életéből. Ezért nem tehetett mást, mint hogy a „maga módján"
volt szerzetes. Ha folytatni akarta ezt az életformát, akkor ki kellett találnia, hogy mit jelentsen ez. Az az ambivalens helyzet állt elő, hogy miközben hű
ségesen ragaszkodott hivatásához, és ezzel együ tt egy évszázados m últra visszatekintő életform ához, m égis neki m agának kellett összeraknia, hogy hogyan élheti meg hivatását. Eközben eljárt felette az idő, s am ikor a társa
dalmi változás lehetővé tette volna, hogy változtasson a kialakult helyzeten, m ár nem tudta m egtenni ezt a lépést.
Hivatkozott irodalom
Bögre Zsuzsanna 2007: „Zeőke nem adja fel!..." Egy esztergomi főispán po
litikai életútja. In: Varga Szabolcs - Vértesi Lázár (szerk.): Az 1945 utáni magyar katolikus egyháztörténet új megközelítései. Pécs, 149-175.
Bruner, Jerome - Lucariello, Joan 2001: A világ narratív újrateremtése a mo
nológban. In: László János - Thomka Beáta (szerk.): Narratív pszichológia.
Budapest, 131-157.
Czoch Gábor - Fedinec Csilla (szerk.) 2006: Az emlékezet konstrukciói. Példák a 19-20. századi magyar és közép-európai történelemből. Budapest.
Gyáni Gábor 1993: Emlékezés és oral history. Buksz 3. 297-303.
Gyáni Gábor 2003: Történetírói nézőpont és narratív igazság. Magyar Tudo
mány 1.16-25.
Kohli, Martin 1990: Társadalmi idő és egyéni idő. Az életút a modern társa
dalom szerkezetváltozásában. In: Gellériné Lázár Mária (szerk.): Időben élni. Történeti-szociológiai tanulmányok. Budapest, 175-213.
Kovács András 1992: Szóról szóra. Buksz 1. 88-96.
Kovács Éva - Vajda Júlia 2002: Elbeszélés, identitás és értelmezés. In: Kovács Éva: Mutatkozás. Zsidó identitás történetek. Budapest, 17-33.
Kövér György - Hanák Gábor 1995: Biográfia és Oral History. In: Valuch Tibor (szerk.): Hatalom és társadalom a XX. századi magyar történelemben.
Budapest, 92-101.
László János 2003: A történelem szociálpszichológiája. Magyar Tudomány 1.2-77.
Lénárt András 2007: „Történetgyűjtés" - Oral history archívum Magyar- országon. Aetas 2. 5-30.
Puskely Mária 1996: Keresztény szerzetesség. Történelmi kalauz I—II. Pannon
halma.
Révay Edit 2003: Újrainduló szerzetesrendek egy megújuló társadalomban. Buda- pest-Csíkszereda.
Ricoeur, Paul 2001: Narratív azonosság. In: László János - Thomka Beáta (szerk.): Narratív pszichológia. Budapest, 15-27.
White, Hayden 1996: A narrativitás szerepe a valóság reprezentációjában.
Aetas 1. 96-119.
Császár Melinda