Elméleti háttér összefoglalása

Ezen fejezetben a szakirodalom feldolgozásának eredményeképpen levont főbb megállapításaimat és következtetéseimet foglaltam össze.

Ma már az akadémiai klasszifikáció alapján köztudott, hogy a tudományok rendszerében a közgazdaságtan a társadalomtudományok közé sorolandó, azonban ez nem mindig volt így, hiszen egyesek máshogy vélekedtek erről, mint például Eichner, aki szerint a közgazdaságtan nem tudomány, míg mások – köztük Jevons – szerint, ha a közgazdaságtan tudomány, akkor annak matematikai tudománynak kell lennie. Ma is jelennek meg publikációk, többek között hazánkban is, melyek a közgazdaságtan tudományos mivoltával, státuszával foglalkoznak és a természettudományokkal, matematikával való kapcsolatát vizsgálják. Véleményem szerint bár a közgazdaságtan igyekezett az idők folyamán a természettudományokhoz hasonlítani, átvenni elemzési módszereit, ennek ellenére is a társadalomtudományokhoz tartozik.

A közgazdaságtan esetében nemcsak a tudományok rendszerében elfoglalt helyével kapcsolatosan merültek fel „kételyek” a szakirodalomban, hanem a tudománnyá válásának időpontjával kapcsolatban is. Annak ellenére, hogy a közmegegyezés szerint a közgazdaságtan, mint tudomány megszületése Smith 1776-ban megjelent, A nemzetek gazdagsága című művéhez köthető, vannak, akik jóval korábbra teszik ezt az időpontot és úgy vélik, hogy már Kr.e. 500-as évektől beszélhetünk közgazdaságtanról. Előkerült Kung Fu-ce, Arisztotelész, Aquinói Szent Tamás és Ibn Khaldun neve is. Így arra a következetésre jutottam, hogy a közgazdaságtan egyidős magával a történelemmel.

De, hogy mit is értünk magának a közgazdaságtannak – ökonómia vagy hagyományos közgazdaságtan – az általános definíciója alatt, arról egy kronologikus áttekintést adtam, itt olyan neves közgazdászokat idéztem, mint Mill, Marshall vagy Samuelson. Zalaival egyetértve arra a következtetésre jutottam, hogy szakaszolható a közgazdaságtan definíciójának változása és az egyes szakaszok – négy szakaszt határoztam meg – az adott korszak meghatározó közgazdasági irányzatához (irányzataihoz) köthetőek. A legismertebb és napjainkban is legtöbbet használt, egyetemes meghatározása a közgazdaságtannak a neoklasszikus felfogás szerinti értelmezése, ami a szűkös erőforrásokkal való racionális gazdálkodást jelenti.

A közgazdaságtan számos irányzatot felvonultató tudomány. Samuelson közgazdasági

„családfája” vezérfonalként jó szolgálatot tett a közgazdaságtan fejlődéstörténetének

74

feltérképezéséhez. Úgy gondolom, hogy ez a ”családfa” egyben tekinthető az egyetemes, egyben a főáramú közgazdaságtan „családfájának”. A közgazdaságtan fejlődéstörténetét ugyanakkor feltérképezhetjük annak két ágának nyomon követésével is, hiszen a gazdaságban végbemenő eseményeket lényegében két perspektívából is vizsgálhatjuk.

Egyrészről megközelíthetjük az egyes (gazdasági) szereplők szemszögéből, másrészről elemezhetjük a gazdaság egészének komplex működését is. A közgazdaságtan e két ága – mikro-, illetve makroökönóma – egymást kiegészítő ismereteket ad a gazdaság egészének működéséről. A mikroökonómia gyökerei Smith munkásságáig nyúlnak vissza, azonban csak a XIX. század második felében rakták le igazán e tudományágnak az alapjait. A makroökonómia atyjának Keynes-t tekintjük, aki az 1929-33-as gazdasági világválság után fejtette ki nézeteit. Az 1950-es évektől kezdve terjedtek el a makroökonómiai jelenségek vizsgálatához használt mikroökonómiai megalapozottságú modellek, melyek segítségével feloldhatóvá váltak a két tudományág elméletei között meghúzódó ellentmondások.

A közgazdaságtan fejlődéstörténetében is – mint minden fejlődő és ható tudományéban – kialakultak az adott korokat, korszakokat maghatározó főáramú irányzatok, melyek háttérbe szorították az egyes alternatív irányzatokat. A jelenség napjainkban is megfigyelhető és jellemző. A főáramú közgazdaságtan minél egzaktabb definiálázásához térbeli és időbeli lehatárolás szükséges. Napjainkban az uralkodó főáramú irányzatként a neoklasszikus iskolát tartják számon (egyesek Keynes nézeteivel kiegészítve, azaz a neoklasszikus szintézisben látják kiteljesedni azt). Vannak, azonban akik már az új klasszikus és az új keynesi irányzatokat tekintik a főáramnak, illetve az azok fúziójából létrejött új neoklasszikus szintézist.

A hagyományos közgazdaságtan, azaz ökonómia, majd a főáramú közgazdaságtan definiálása után, szükségesnek találtam az „ökonomizmus” fogalmát is meghatározni, amit Capra már az 1960-as években publikált. A jelenleg uralkodó főáramú közgazdaságtan átalakult egyfajta gazdaságossági mániává. „Ökonomizmusról” tehát akkor beszélhetünk, amikor a növekedésre, gazdaságosságra, hatékonyságra és versenyképességre való törekvés már öncélként jelenik meg és nem az emberi haladást szolgálja.

Ahogy fentebb írtam, a főáramú közgazdaságtan az egyes alternatív irányzatokat az idők folyamán mindvégig háttérbe szorította és így van ez napjaikban is. Az egyes alternatív

75

irányzatokat öt csoportba soroltam az alapján, hogy milyen kapcsolatban állnak a főárammal. Az alternatív közgazdaságtant ezek után tudtam definiálni. Véleményem szerint tehát a fogalom nem csak a főárammal élesen szemben álló kritikai irányzatokat foglalja magába, hanem azokat az irányzatokat is, amelyek a főáram mellett mellékáramként azonosíthatóak; azok, amelyek elismerik a főáram tanait, azt funkcionális bázisként használják fel saját nézeteikhez; valamint azok az irányzatok is, amelyek a főáram tanaitól függetlenül jöttek létre. Ezeken felül léteznek olyan alternatív elméletek is, amelyek nem szerveződtek, fejlődtek irányzatokká. Olyan gondolkodók alkották ezeket az elméleteket, melyek egy-egy irányzathoz nehezen köthetőek. Egyesek az alternatív közgazdaságtan szinonimájaként használták a heterodox közgazdaságtant, azonban úgy gondolom, ez az elnevezés azoknak csak egy bizonyos csoportjára volt korábban vonatkoztatható, pontosabban azokra az irányzatokra, amelyek inkább kritikai nézeteket vallottak a főárammal szemben, bár napjainkban ez a fogalom is már kibővült, interdiszciplináris jelleget „öltött”.

A neoklasszikus iskola tehát máig őrzi dominanciáját annak ellenére, hogy már több évtizede éri bírálat nemcsak külső, hanem belső körökből is. Túlzottan matematikai elemzési módszereit, leegyszerűsítő feltételeit az 1970-es évek óta folyamatos kritikák érik. A korlátozó feltételek és a valóságtól eltérő ideális körülmények használata először ezekben az években jelentettek kihívásokat. Az addig ismeretlen stagfláció, az aranydeviza rendszer felbomlása és az olajárak emelkedése nyomán kialakuló gazdasági válságok, majd ezeket követően a 80-as évek adósságválságai az addig alkalmazott módszertani viták kereszttüzébe helyezték a neoklasszikus tanokat. A Szovjetunió összeomlása, majd a világgazdaságban megszaporodó pénzügyi és valutaválságok tovább növelték a főáram elleni kritikák gyakoriságát és új alternatív irányzatok születését generálták. A racionális egyént, a haszonmaximalizálást és a határtermelékenységet komparatív statikák útján középpontba állító főáramú (neoklasszikus) közgazdaságtannal szemben a legtöbb kritika a tökéletesen versenyző piacok és a racionális egyéni döntések feltételezését éri, ezen felül a bírálatok kereszttüzében még a statikus szemlélete és az eredmények gyakorlati alkalmazhatatlansága állnak. Mindezek hatására több olyan elmélet, irányzat alakult ki, amely új megoldásokat keres, amelyek mentén az elméletalkotók a hiányosságokat megpróbálják pótolni, felülírni a hagyományos premisszák, axiómák felülvizsgálata és a módszertani pluralizmus alapján (Kozenkow, 2010).

76

Stiglitz az 2002-ben azt írta, hogy „bárki nézi is ezeket a modelleket, elmondhatja:

képtelenek jól leírni a modern világot.” Greenspan (2013) úgy fogalmazott, hogy

„valójában nem tudjuk, hogyan működik a gazdaság. (...) A régi modellek nem működnek.”

A 2008-ban kirobbant gazdasági válság nyomán a főárammal szemben megfogalmazott kritikák tehát mind ugyanabból az irányból bírálnak, mint annak idején Kornai (1971) az Anti-equilibriummal(Beinhocker, 2006). Mind többen kezdtek másként gondolkodni és máshogy látják a közgazdaságtan jövőjét. A közgazdaságtan jövőjéről megfogalmazott álláspontjaik alapján három csoportba soroltam a közgazdászokat. Kijelenthetjük azonban, hogy az még egy jó ideig rejtély fog maradni, hogy a régi tanok újulnak-e majd meg, esetleg a főáramú közgazdaságtan integrálni fogja az egyes alternatív irányzatok nézeteit vagy egy esetleges paradigmaváltás fog bekövetkezni. A közgazdaságtanban a 2008-as „összeomlás” azonban minden bizonnyal annak bizonyítéka, hogy a gazdasági gondolkodásnak szélesítenie és diverzifikálnia kell megközelítéseit. Jelenleg ugyanis hiányzik belőle a módszertani pluralizmus és interdiszciplináris megközelítés. A problémák kezelésének új interdiszciplináris módszereit kellene megalkotni és alkalmazni, ahelyett, hogy újra és újra megpróbálnánk ugyanazt a rosszul működő modellt. A probléma egy része az, hogy a mai modern gazdasági gondolkodás nagyon szűk és elzárkózik az alternatív perspektívák megfontolásától. Fel kell ismerni a változás szükségességét, hogy a közgazdaságtan nem csak matematikai modellezés, hanem egy része világnak (Potts, 2015). Stockhammer – Yilmaz (2015) is hasonló véleményen van Potts-szal. Módszertani pluralizmusra, valamint valósabb, világorientált és interdiszciplináris megközelítésre lenne szükség a közgazdaságtanban. Azonban itt fontos azt is megjegyezni, hogy a heterodox megközelítést nem szabad összetéveszteni a pluralizmussal.

A 3. táblázat egy olyan összefoglalás, amely leírja a főáramú és az alternatív közgazdaságtant kulcsszavak, kifejezések segítéségével, három – gazdasági, társadalmi és környzeti – kategóriába sorolva. Ezek az attribútumok a szakirodalom feldolgozásának eredményeképpen kerültek meghatározásra és fellelhetőek, megtalálhatóak a disszertációban. A későbbiekben ez a táblázat szolgáltatja alapot a tartalomelemzés kategória-szótáraihoz kiindulópontként.

77

3. táblázat: Főáramú és az alternatív közgazdaságtan jellemző kulcsszavai Főáramú közgazdaságtant leíró kulcsszavak

Gazdaság Társadalom Környezet

ember a gazdaságért ergodicitás individualizmus mértéktelenség mértéktelenség gép én, hedonisztikus egyén globalizáció, globális

haszon,

haszonmaximálás anyagiak elsődleges

szerepe szubjektív önérdek nincsenek korlátok

profit, mint cél „még több” homo oeconomicus „még több”

korlátlan piac laizzes faire önzés, önző lény

növekedés GDP, GNI, pénz jólét

jólét (cél, eszköz)

racionalitás verseny/képes/ség profitmaximalizálás rövid távú célok,

nyereség kiszámítható, racionális viselkedés tökéletes

verseny/képes/ség korlátlan felhalmozás szubjektivista szűkösség gazdaság–társadalom

Gazdaság Társadalom Környezet

gazdaság az emberért egészséges verseny objektivista környezet–társadalom–

gazdaság mértékletesség kék gazdaság perszonalizmus,

humanizáció lokalizáció, lokális hasznosság méltányosság közösség, kooperáció mértékletesség profit, mint eszköz CSR objektív önérdek,

közérdek, értékek környezettudatosság

korlátozott piac „elég” jóllét ökoszisztéma

fenntartható fejlődés boldogság szolidaritás, morális lény ökológia, környezetgazdaság,

ökologizáció

jóllét nyereség homo reciprocans szűkösség

közjó hosszú távú célok nem modellezhető környezeti korlátok dinamikus, változó korlátozott

felhalmozás vallás, erkölcs, erény/etika,

morális korlátok ökológiai lábnyom

közhatásosság egyenlőtlenség méltányosság biodiverzitás

kooperáció béke, szeretet boldogság, HPI, GNH „elég”

Forrás: saját szerkesztés

78