A marxizmus kritikája
I. Az ellentmondások Marx elméletében
A története ez: mikor egy évtizeddel ezelőtt ezen — úgy
nevezett — „tárcaleveleket a szocializmusról** először kiadtam és ott épp úgy, mint az előző fejezetben, Marxot és Engelst a reálista (vagy történelmi) szociálizmus megalapítóiként mu
tattam be, előadásomhoz a következő megjegyzéseket fűztem:
59
„Kétségtelen, hogy a köznapi felfogásban Marx és En
gels, akiket mindig együtt kell emlegetni, lényegesen más szín
ben tűnnek föl, mint ahogy én őket önöknek bemutatni pró
báltam. Az a sok „akcidencia“ tette, amikről szólottám, hogy egészen elütő képet alkottak maguknak az emberek. Erre még néhány szóval ki kell térnem.
Az uralkodó nézet ezekben a férfiakban nem szociálpo
litikai reálistákat lát, hanem] valami mást, sőt azoknak éppen ellentéteit, tudniillik egyenesen a forradalom gondolatának nemzőit és őreit látja. És ha valaki Marx és Engels müveit olvasgatja, hogyne lenne látszólag feljogosítva erre a hitre?
Olvas ott csörgő láncokról, miket szét kell tördelni, forrada
lomról, ami felé halad az emberiség, véres harcról, öldöklés
ről és gyilkosságról. Mi ennek az oka?
Magának Marxnak kellett egyszer kijelenteni: „ M o i je ne su is p ás M a r x is te “ — de ő ezeknek a szavaknak aligha
nem más értelmet tulajdonított, mint én, mikor azt állítom:
Marx és Engels nem mindig következetes marxisták, sem tanaikban, sem életükben.
Elméletükben kétségtelenül ki lehet mutatni botlásokat a vezető alapgondolatokkal szemben, még pedig oly botlásokat, amelyek mind csak egy forrásra vezethetők vissza: a tajtékzó revolucionárius szenvedélyre, amely a különben oly tiszta látásukat elfátyolozza.
Utalok itt például arra a teljesen alaptalan hitre, amit úgy nevezhetnék, hogy az emberiségnek a magántulajdon be
hozatala által való bűnbeesése, amelyből — szerintük — a
„történelem*1 és vele a történelem ható erői is kiindultak; — de mi vezetett a magántulajdon behozatalára, kérdi csudál- kozva a hallgató; utalok arra a föltevésükre, hogy az emberi
ség a szociálizmus megvalósítása után küzdelem nélküli
álla-60
pótba jut — és más hasonlókra. Ezekkel és minden ilyenekkel ' az elveszett és visszanyert paradicsomról, az emberiség boldog ősállapotáról való régi álmodozások játszottak bele, kétség
kívül zavarón, az ujjáteremtett gondolatvilágba.
És ugyanaz történt mindenikükkel az életben is, ami a theoriájukban. Itt is minduntalan kitör belőlük a régi revolu- cionárius Adám és fittyet hány reális elveiknek. 1845. óta soha nem szűntek meg álmodozni forradalmakról, még pedig ma
gas hullámokat vető, valóságos forradalmakról: egyre a for
radalom közeli kitörését hirdették. Ez minduntalan csak a helyzet nem reális megítélésének, a politikai, gazdasági és szociális erőviszonyok téves felfogásának folyománya lehetett, tehát legalább is elhibázása a tempónak, ha nem éppen vétség a saját legfőbb elvük ellen, hogy „forradalmakat" nem lehet csinálni.
Ezek az ellentmondó jelenségek lélektanilag igen köny- nyen megmagyarázhatók. Marx és Engels egész életükben eszükkel, hideg megfontolásukkal folyton azt a realizmust képviselték, amit világfelfogásuk magvaként kihüvelyeztünk.
De ne feledjék el önök, hogy ők a forradalmi csaták dörgése között fogalmazták tanaikat, hogy ama nyugtalan lánglelkek tipusai voltak, akik, hogy lángba borítsák Európát, fáradha
tatlanul egyik helyről a másikra futkostak. Gondolják meg, mennyi temérdek haragnak, gyülölségnek kellett felgyülem- leni ezeknek a számkivetett embereknek a lelkében, akik ha
talmas ellenségeiktől teljes életükben nem tapasztaltak egye
bet, mint gúnyt, gyalázatot, gyűlöletet, megvetést és üldözést.
Képzeljék el, hogy az önfegyellmezésnek és önuralomnak minő emberfeletti mértéke kellene ahhoz, hogy minden kínálkozó alkalommal bele ne marjanak a gyűlölt ellenség lábikrá
jába. Ha ez a megrögzött harag fellobban a régi forradalmi
61
hősökben, ha fojtogatja torkukat a düh: olyankor a reálista józansága tüstént elillan a lelkűkből, beront a régi forradalmi szenvedély és elönti egész lényüket. De hogy mégis igazam van, mikor mindennek ellenére a „marxizmust" szociálpoli
tikai reálizmusnak jellemzem, világosan megláthatják önök a marxizmus megteremtőinek ama sokszoros elvi kijelentései
ből és vallomásaiból, amelyek életük minden korszakából reánk maradtak. Mikor pedig álláspontjukat érvényre is jut
tatják, az soha sem fejez ki egyebet, mint az egyre terjedő revolucionizmus, a „pucscsizmus" ellenében hirdetett ellen
vetésüket. Küzdelmük a Willich—Schapper párttal 1850-ben.
a harc Bakunin ellen az „Internationale"-ban, amelyről még szólani fogok, nyilatkozataik az anarchisták ellen, a Dühring- gel folytatott polémia az „Ifjak" visszautasítása: végelemzésé
ben mind arra céloz, hogy a szociális mozgalomban az evolu
cionista elvet diadalra segítsék. Lélektanilag megint könnyen megmagyarázható, hogy miért jut ezen esetekben az igazi meggyőződésük kifejezésre."
Ez a véleményem, hogy Marxban úgy, mint Engelsben.
két egyéniség, a szociális fejlődés lényegéről alkotott kétféle felfogás összeütközésbe kerül egymással, a marxizmus grál- őreinek a legszörnyübb istenkáromlás gyanánt tűnt föl, úgy hogy száműztek és kiátkoztak érte. Elsősorban persze bará
tom Mtehring. ö ezért a „két ember-elméletért" engem folyton- folyvást valami sekélyeszü fickónak, tökkelíitöttnek, Marx- gyalázónak bélyegez meg, aki „Marx életének müvét minő
síthetetlen módon megrontani törekszik." Hogy fogalmat nyújtsak az olvasónak, minők azok a (Mehringgel szólván)
„szemrehányások", amikben ők engem már évek óta
részesi-4
íenek, ide iktatom a következő mehringiádát — egyikét a leg- illedelmesebbeknek: „Mióta a polgári tudományosság kény
62
télén volt abbahagyni kényelmes módszerét, melylyel azelőtt Marxot, mint autodidaktát, egyszerűen félrelökte, most abban fárad, hogy a mi nagy előharcosunkat a maga polgári szük
ségleteihez idomítsa olyatén értelemben, hogy Marx ugyan geniális gondolkodó volt, de amellett mindenféle forradalmi bogarasságokban szenvedett. Fölényes részvéttel ajánlják fi
gyelmébe a német filiszternek az enyhítő körülményeket, ame
lyek a szegény ördög mellett szólnak, akinek csakugyan sok jogtalanságot kellett eltűrnie; csoda-e, ha hol ide, hol oda fut
kosott, hogy gyűlölt ellenségének lábikrájába marjon. Ismer
jük ezeket a kedélyes nótákat Sombart ur tárcaleveleiből és hasonló forrásokból, ahonnét a „gondolkodó" nyárspolgár Marxról és Engelsről alkotott bölcseségét meríteni szokta."
Ezt a nótát fújják százféle változatban; a vezérhang mindig ugyanaz: bizonyítékok helyett ócsárlások, cáfolás he
lyett ferdítés. ízléstelen a formájuk és hazug a tartalmuk.
Ez az egész ügy bennünket csak annyiban érdekel és Mehring módszerének is csak az ad némi tárgyi érdekessé
get, hogy ez az elbánás, amelyben az én felfogásom és az enyémhez hasonló felfogások részesülnek, mutatja legvilá
gosabban, hogy a mi felfogásunk velejében helyes. Mert az ember csak akkor kezd ócsárolni, ha a bizonyítékokból ki
fogyott. Hogy pedig Mehring és törzskara mily teljesen vesztett pozíciót próbál még védelmezni, tanúsítja a vitának mindjobban személyeskedő jellege, elárulja a növekvő in
gerültség, amelylyel azon az oldalon harcolnak. Minden
esetre általános érdekű dolog, a kor áramlatának jellem
zésére, megállapítani annyit, hogy van miég egy csoport, élü
kön Franz Mehringgel, amely Marx rendszerét, ellentmon
dást nem tartalmazó, a tényekkel megegyező, a szociális mozgalom lelkét tevő, felülmúlhatatlan alkotásnak tiszteli.
63
Ebben a vesztett pozícióért vívott, kétségbeesett harcban — ha becsületes lelkesedés vezeti — emberileg van valami megható. Mint ahogy meghatja az embert az „utolsó gótok“
harca. És mivel sokat meg kell bocsátanunk a kétségbeesett helyzetnek, amelyben az utolsó ősmarxisták harcolnak, én magam mindig „tárt baráti kebellel" fogadtam Mehring és mások vágásait és irántuk érzett barátságom csökkenése nélkül jövőre is helyt állok nekik. Ma már minden beavatott körben jól tudják, hogy ennek a csetepaténak semmi köze sincs tudományos véleményekért vívott nagy harchoz.
Már most magát a vitás kérdést illetőleg, hogy: talál
hatók-e Marx és Engels tanításaiban és tetteiben ellentmon
dások, előttem ma csakugyan kétséges, vájjon fentartható-e korábbi álláspontom, mely szerint Marx és Engels egyéni
leg; lelkűk mélyén mindig a realista felfogást vallották, hogy tehát gyakorta ellenkező felfogást tanúsító vallomásaikat csak mintegy alkalmi kisiklásoknak kellene tekintenünk.
Avagy helyesebb talán a föltevés, hogy mindketten már pá
lyájuk folyamán, csak praktikus tapasztalataik alapján váltak meggyőződéses híveivé azoknak az alapelveknek, me
lyeket még ifjúkorukban — akkor még félig öntudatlanul
— felállítottak. Legalább emellett szólanak a vallomások, miket Engels Frigyes élete alkonyán, a „ K la ssen k a m p fe in F r a n k r e ic h “ bevezetésében, mintegy politikai végrendeletéül irt. Legfontosabb pontjai igy szólnak:
„A történelem nekünk és mindazoknak, kik hasonló
képp gondolkodtunk (t. i. a proletáriátus győzelmét 1848-ban a közel jövőben vártuk), nem adott igazat. Nyilvánvalóvá tette, hogy a gazdasági fejlődés állapota a kontinensen; akkor még egyáltalában nem volt megérve a kapitalista termelés
64
eltörlésére; bebizonyította ezt azzal a gazdasági forrada
lommal, amely 1848 óta az egész kontinensen végigvonult és a nagyipart Franciaországban, Ausztriában, Magyar- országon, Lengyelországban, majd meg Oroszországban elsőben honosította meg igazán, Németországból pedig első
rangú iparos államot teremtett, — mindezt kapitalista, te
hát 1848-ban még igen kiterjeszthető alapon. Ma a szocia
listák nemzetközi tábora feltarthatatlanul nyomulva előre, naponként növekedik számban, szervezettségben, fegyelem
ben. belátásban és biztos győzelmének tudatában. Ha a proletáriátus e hatalmas serege még mindig nem érte el a célt, ha távol attól, hogy a győzelmet egy nagy csapással ki
vívja, kemény, szívós harcban pozicióról-pozicióra lassan kell előrehaladnia, akkor ez egyszersmind bizonyítja, mily lehetetlen volt 1848-ban, hogy a szociális átalakulást egy
szerű rohammal szerezzük meg . . . A megrohanások, az öntudatlan tömeg élén álló, csekély kisebbségek által veze
tett forradalmak kora lejárt. Ahol a társadalmi szervezet teljes átalakítása forog kérdésben, ott a tömegnek magának kell immár felfognia, miről van szó, mért kell neki sorakoz
nia. Erre tanított bennünket az utolsó ötven év története.
De hogy a tömegek megértsék, mi a teendő, ehhez hosszú, kitartó munkára van szükség és éppen ez a munka az, amit most végzünk, még pedig olyan eredménynyel, mely ellen
feleinket kétségbeejti. A történelem iróniája mindent fej
tetőre állít. Mi, a „forradalmárok", a „felforgatok", sokkal jobban gyarapodunk a törvényes eszközök, mint a törvény
telenek mellett és a felforgatással. A „rend pártjai", mint magukat nevezik, tönkre mennek az önmaguk teremtette állapotban. Kétségbeesve kiáltanak föl Odilon Barrot-val:
Ja légalité n o u s tu e . . . inig mi e törvényesség mellett duz
65