A forradalmi színdikalizmus
2. az összes kőszén- és vasbányákat be kell szüntetni
Kitűnő megint a szindikalisták kritikája a szociális fejlődés amaz ó-szocialista-elméletéről, hogy miként gon
dolható az átmenet a kapitalista gazdasági rendből a szo- cialisztikus gazdasági rendbe.
Különösen szerencsésnek tartom fejtegetéseiket a schematikus politikai átalakulás elméletéről, amely tudvale
vőleg a proletariátus diktatúráját hirdető tanban lelte végső kifejezését. A szindikalisták fáradhatatlanul ismétlik, hogy a jogrend puszta megváltoztatása semmiesetre sem elegendő arra, hogy uj társadalmat teremtsen. Gunynyal emlegetik, (alighanem egész jogosan), azt a „parlamenti babonát; . . . \ j
mely szerint a törvényeket olyan varázshatalomnak képze
lik, amely uj szociális erőket tud teremteni" (Leone); ki- gunyoiják „a kormányhatalom mágikus erejéről alkotott képzeteket" (Soréi.) És hangoztatják minduntalan: „A pár
tok tudnak képviselőket választani, de sem egy gépet műkö
désbe hozni, sem egy vállalatot szervezni nem képesek"
(Labriola.).
126
Hogy egy társadalom életrevaló legyen, inkább a tag
jaiban kell meglenni az alkotó és szervező képességeknek.
Azt a valódi marxi gondolatot, (amelyet ugyan, mint más helyütt már kimutattam, a „proletariátus diktatúrájáról*' szóló, tisztán blanquista balvéleménynyel és hasonlókkal el
homályosítottak és összezavartak), hogy az uj társadalom
nak már a régi társadalom méhében ki kell alakulnia, csak úgy lehet kilátása önálló létre, (vagyis azt, amit a marxiz
musban a szocializáció elméletének neveztem; lásd fentebbb 74. s köv. lap.) a szindikalista theoria eredményesen fejti ki azzal, hogy a fősulyt az uj társadalom pszichológiai és ethikai előfeltételeinek teljesülésére helyezi. Minduntalan hangsúlyozza, hogy az élő emberekben meg kell lenniök ama technikai és morális tulajdonságoknak, vagy legalább is azok csiráinak, amelyek szükségesek egy egészen uj ter
melési rendszer életbeléptetéséhez; hangoztatja, hogy a
„termelő erők** vagyis az eljárásmódok és a termelési appa
rátus kifejlesztése nem elegendő arra, hogy uj társadalmat teremtsünk: „a szindikalizmus egész jövendőjét ama gazda
sági, pszichológiai, ethikai és politikai erőkre alapítja, a melyeknek a proletariátusban ki kell fejlődniük." (Leone).
„Az uj iskola mindjárt abban különbözött a hivatalos szocia
lizmustól, hogy az erkölcsök tökéletesbülésének szükséges
voltát (la n éc essité d e p e rfec tio n n er les m o e u r s ) elismerte"
(Soréi).
Ám úgy találom, hogy a szindikálisták nem egészen kifogástalan módon képzelik a szocializmus ezen pszicho- lógikus-ethikai föltételeinek teljesülését. Azt hiszem, itt megint jó csomó utópizmus játszik közre.
Emlékezhetünk a föntebb előadottakból, hogy a
szin-127
dozatkészség kifejlődését és a szakszervezetek nevelő ha
tását.
Az első dolgot illetőleg természetesen (mint minden hasonló vitás esetnél a szociálistákkal szemben) tüstént megszűnik minden vitatkozás, mihelyt valaki azt állítja, hogy valamely (eddig meg nem lévő) lelki állapot bizo
nyosan be fog következni azon a napon, amikor az uj tár
sadalom életbe lép. Az ilyenféle gyerekességek régebben gyakoriak voltak. Manapság minden számbavehető szo- ciálista óvakodik tőlük. Igaz, hogy a szindikálisták — vagy helyesebben emlithetnők mindig Soréit, mert éppen ő fej
tette ki ezt a — mondhatnók: „elan“-elméletet — tehát So
réi sem jár el olyan ügyetlenül, mint a jövő államának régi stilusu bölcselői, akiknél az odaadás, áldozatkészség, önzet
lenség uj szelleme úgy állott elő, mint valami d eu s e x m a-
cliina, hogy álmaikat valóra váltani segítse. Soréi bizonyí
tékot is igyekszik fölhozni arra, hogy majd egyszer a jöven
dőben minden embert csak egy kívánság hevít: az, hogy a lehető legtöbbet dolgozzék anélkül, hogy igényt tartana ezért szolgáltatásának megfelelő, külön díjazásra. Láttuk már, hogy a forradalmi hadsereg katonáira hivatkozik. No bizony! Azok igen sajátságos helyzetben voltak. Ami fő:
szemben állottak az ellenséggel, amelyről azt hitték, hogy csupán csak ez az akadály választja el őket a szabadság, a boldogság és harmónia országától (amit nekik a forradalom ígért.) Azt képzelték, hogy úgyszólván csak egy végső, leg
nagyobb erőfeszítést kell tenniök — és azután mind
örökre megszabadulnak minden bajtól. Roppant győ
zelmi bér lebegett előttük, ha az ellenséget lebirják. ök te
hát bizonyára legeslegszemélyesebben voltak érdekelve a sillerben.
128
Hasonló harci hangulat lelkesítheti talán egyszer az általános sztrájk résztvevőit is, ha azt hiszik, hogy az utolsó nagy, elöntő csatát vívják, mert akkor őket is az a remény biztathatja, hogy ha sikerül ezt az egy csatát megnyerniük, a diadal napján bevonulnak a tejjel és mézzel folyó országba.
Hanem más nap? A u L e u d e m a in ? Mikor az ígéret földje nem mutatkozik; ha újra kezdődik a mindennapi nyomorú
ság és arról van szó, hogy megint el kell látni a kicsinyes, piszkos és sivár munkákat a szövőszéknél, a vashámorban, meg a városi csatornákban; ha már semmi szükség sincs a harci hangulatra, minthogy nincs többé legyőzni való el
lenség. Mi lesz akkor? Minő kapcsolat van egyáltalában a között a felbuzdulás, „elan“ között, amely keresztül visz egy általános sztrájkot és a között az odaadó, lelkesült hangulat között, amelylyel (Soréi véleménye szerint) később majd a napi ügyeket végzik el. Én nem látok semminőt sem.
Nem szerencsésebb Soréi hivatkozása ama heroikus önfeláldozásra, melyet a mohammedán harcosok tanúsíta
nak. Mert ezeknél az örök üdvösség reménye, amely meg
ingathatatlan hitökben gyökerezik, valóban elég ösztönző erő, hogy halálmegvető bátorsággal hajtsa őket az ellen
ségre. De mit ér ez az összehasonlítás, mikor modern or
szágaink „fölvilágosodott“ népéről van szó?
Azt hiszem, még kevésbbé van helyén, mikor Soréi a feltalálókra emlékeztet, akik anyagi jutalom reménye nél
kül csak magában a dologban lelve örömüket, teremtették meg találmányaikat. Nos — ez ráillik talán néhány hiper- idealista természetre. De szörnyűséges lenne azt hinni, hogy a tömeget e pár, nem e világból való, különködő egyén ma
gaslatára lehet emelni. Tökéletesen helytelen azonban, mD kor Soréi azt hiszi, hogy ennek az önzetlen feltaláló-típus-^
129
nak száma a tapasztalás tanúsága szerint napról-napra szaporodik, minthogy pl. az Egyesült-Államokban ma már általában az egész munkásság közreműködik a gépek javi- tásában és a technika tökéletesítésében. De az amerikai munkásoknak ennél a közreműködésénél (mint ott a hely
színén legpontosabban tájékozódtam) minden egyébről in
kább lehet szó, mint az ügy iránt való áldozatkészségről és odaadásról: ellenkezőleg, a hamisítatlan business-szellem, a tisztán kapitalista kívánság gerjed föl a munkásokban; a csengő jutalom közvetlen kilátása serkenti őket, hogy a technika tökéletesítésében részt vegyenek. Az amerikai tő
kések ugyanis egész rendszerét alkották meg annak, hogy a munkást tapasztalatainak közlésére ösztönözzék: bekérik a munkásoknak a gépek stb. javítására vonatkozó terveit és az alkalmasaknak látszókat fölhasználják és megcsináltat
ják: ha célszerűnek és jövied elmezőnek bizonyul, Úgy a munkás — határozottan egy a munkások közül, aki az aján
latot tette — r é szesed ik a n y e r e sé g b e n . Itt tehát éppen az ellenkezője történik annak, amit Soréi tart szem előtt.
Hogy manapság úgy a munkásság körében, mint azon kívül valóságos föltalálási láz uralkodik, egyáltalában nem azt bizonyítja, mintha kifejlődőben volna az odaadás ama szelleme, amelytől a szindikalisták jövendő országuk javára mindent remélnek, hanem bizonyítja azt, hogy az emberi természet (ebben a mai hanyatlott állapotában) csak úgy fejti kLJteljesen képességeit, ha az anyagi jutalom kilátása izgat jaj, mert a feltalálók világában ma a pénzvágy uralko
dik, abból és csakis abból ered a feltalálási hajsza, amely semmi más korban igy nem volt meg, mert nem lehetett min
denféle találmányt oly hamarosan, mindjárt másnap, pénzre váltani, mint manapság.
Sombart: A szocializmus és a szociális mozgalom.
9
A szindikalista tanok képviselőinek bizonyára egyik legmegnyerőbb vonása, hogy az embert nemesebb oldaláról tekintik és erős idealizmusból indulva ki oly emberiséget kí
vánnak, amely mintegy emelkedett hangulatban éljen;
finom pszichológikus érzékükről tanúskodik, hogy észreve
szik azt a szörnyű bukást, amely az emberiségre vár, ha megtagadja azt a két ideált, amelyekből származott, a tömeg életébe eddig csaknem minden világosság, fény, minden ma
gasztos és nemes: Ist^jé&Jaa^t. De vájjon nem téved
nek-e, mikor azt hiszik, hogy „mindazok a nagy érzések, amelyeket a haza eszméje fakasztott s amelyek örök alapjait teszik az életnek: a heroizmus, áldozatkészség, odaadás, tisztesség nem enyésznek el, hanem tovább fognak virulni a forradalmi munkáslélek legmélyén?" Ahogy Lagardelle mondja. A forradalmi munkáslélek: igy fordítom, talán nem egészen szó szerint, ezt a kifejezést: la co n scien ce o u v r ié r e de révolte, — úgy is mondhatnék: a munkáslélek melyet a forradalom tölt el, vagy: amely forradalmi álla
potban van. De bárhogyan akarjuk is felfogni az en révolte
kifejezést, mindig a határát jelöli ki amaz ideál hatásának:
előfeltétele az ország kebelében levő örök harc: a forrada
lom; de eltűnik mindjárt, mihelyt ez forradalom a prole
tariátus javára dőlt el. Pedig a nemzeti ellentét, a nemzeti harc legalább lehetőségként mindig megmarad. Ez a lehe
tőség képes csak elevenen tartani a haza ideálját, amely a hosszú békeidőn is halványul és sorvad.
De a szindikálistákkal szemben még ezt az ellen
vetést kell tennünk: ha megengedjük is, hogy az ideáliz
mus ama megfogyatkozását, amely a régi ideálok eltűné
sével a népnél támad, teljesen és állandóan kiegyenlíti az uj forradalmi ideál: mennyiben bizonyítaná e z a
szociá-181
lisztikus termelési rendszer keresztülvihető voltát? Hiszen ma a kapitalizmus nem a hazaszeretet (helyettesitendő) ideáljára, hanem a nagyon is reális saját hasznára van építve. Nem lesz-e, bárhogy tekintsük is a dolgot, fellegek
ben járó, hiú ábránd azt képzelnünk, hogy mai néptöme
geinket magasra fokozott ideális hevületben éveken át meg lehet tartani? A mindennapos életet csak egy föltétel alatt építhetjük nem egoista lelkiállapotra: ha vallási fanatizmus él a tömegekben. Minden más ideális erő igen gyengének fog mindig bizonyulni, hogy megszelídítse az állatot az emberben, gyengének még akkor is, ha azok az ideálok nem olyan ideiglenes célokra irányulnának, mint a szindi- kálisták forradalmi enthuziázmusa.
A délibábos Sorel-féle „elan“-elméletnél józanabb az a másik gondolatsor a szindikálisták nevelési rendszeré
ben, mely szerint a szakszervezetek az a hely, hol a mun
kások megszerezhetik amaz ismereteket és tulajdonságo
kat, amelyek majd képesítik őket, hogy egykor kiragadják a termelés vezetését a tőkések kezéből és maguk legyenek vezetők és szervezők. Itt legalább a mindennapi embert veszik számba, nem valami mesebeli lényt, aki egész életén át folyton-folyvást a tulhevültség, az eksztázis állapotá
ban van.
De hát csakugyan a rra v a ló k -e a sz a k sz e r v e z e te k,
h o g y a k ésőb b i term elősz ö v e tk e z e te k elők észítő iskoláiu l szo lg á lja n a k ? Azt hiszem, közelebbi vizsgálatnál be fogjuk látni, hogy itt egy nagy tévedésen alapszik a szindikálisták okoskodása. Teljesen tévednek ugyanis, mikor azt teszik föl, hogy a munkás a szakegyletében tapasztal akármi cse
kélyét is a termelési folyamatból és tanul ott olyasvalamit, a mi képesithetné. hogy később maga legyen vállalkozó.
9*
132
Nem tudom, mire gondolnak, mikor ezt Írják: „A szak- egyesületekben kialakul uj alapon a termelési folya
mat vezetéséhez szükséges képesség és megszokás". (Leone).
Ugyan kérem: mit tanulnak a kikötőmunkások egy tenge
rentúli hajósvállalat üzeméből; mit tanulnak a kohómun
kások egy vashámor szervezéséből, a vastermelés kiszámí
tásából, mit tanulnak a kereskedelmi alkalmazottak egy áruház működéséből, s mit általában akármelyik szakegye
sületi tag bárminő termelési folyamlatról? Azt hiszem, vak
ság vert meg, mert még is csak látszani kell valahol bármi csekély összefüggésnek a két világ között, hogy ha olyan okos emberek, mint a szindikálisták, egyenesen azonossá
got tesznek föl?
A szakegyesületek bizonyára a tömegeknek fontos nevelő iskolái, amelyek nélkül szociális állapotainknak eredményes fejlődését egyáltalában nem képzelhetjük.
A munkás-szakegyesületek nevelő munkáját én korábban következőleg próbáltam vázolni:
„Fontos itt az, hogy az önképzés lassú folyamatában kifejlődnek az önkormányzáshoz szükséges képességek, s még fontosabb, hogy férfiak képződnek ki, akik a nagy tömeg nevében a közösség sorsát intézni lesznek hivatva.
Itt nem csupán ama kevés elüljáróra kell gondolni, hanem a különféle fokozatú hierárchiában önkormányzásra hiva
tott, számtalan, kisebb-nagyobb emberre. A megfelelő képes
ségek ezen kifejlesztésénél azonban mindig kettős célt kell majd szem előtt tartani: hogy megtanítsák azt a művésze
tet, hogyan kell az embernek uralkodni másokon és azt a sokkal nehezebbet, hogyan kell uralkodni önmagán; a parancsolás és az engedelmesség művészetét. Ránevelni a tömegeket az önrendelkezési képességre: ennél a feladat
133