„Minden társadalomnak olyan elitje van, aminőt érdemel” – parafrazeálhatnánk a Joseph de Maître-nek tulajdonított szállóigét nemzetről és kormányról. Az elit teljesítményét, be-leértve az integrációban betöltött jelentőségének szintjét megmérni, s azt megítélni, nem egyszerű feladat.
Az elitelmélet egyik alaptétele, hogy minden társadalom szükségképpen vezetők és vezetettek csoportjára bomlik, így az elit jelenléte a társadalomban univerzális. A klasz-szikus elitelméletek képviselői a 20. század elején még nagy hangsúlyt fektettek az elit mintaadó, értékteremtő feladatára. pareto kétféleképpen is értelmezte az elit fogalmát, egy-részt ugyanis elitnek nevezi azokat, akik az adott területen a legjobbak, legtehetségeseb-bek, másrészt azokat, akik döntéshozatali pozícióban vannak (pareto 1963). A fogalomnak e kettős használata végigvonul az elitelmélet egész történetén. A kérdésfeltevés, változó formában, de mindig azt járja körül, milyenek a létező elitek, ahhoz képest, amilyenek-nek lenniük kellene. A normatív értelmezés a 20. század elején (Benda, ortega, Spengler stb. munkáiban) volt erősebb. A 20. század második felének elitkutatásai inkább empiri-kus leírásokat készítettek, és kevésbé normatív elméleti modelleket alkalmaztak (Higley–
pakulski 1998).
Az elit minősége és a társadalomra gyakorolt hatása (integratív funkciója) mindig az elit-ről szóló írások központi témája volt. Mills nagy hatású és sok vitát kiváltó könyve az ameri-kai „uralkodó elitről” (Mills 1972) a különböző – politiameri-kai, gazdasági és kulturális – eliteket egy egységes, belső kohézióval bíró csoport tagjaiként mutatta be. Mills koncepciója szerint az elitek integráltak és hegemóniával rendelkeznek egy olyan interakciós hálózat részeként, mely az összes elitcsoportot összeköti. Az uralkodó elit fogalmát – empirikus vizsgálatok eredményei nyomán – az USA-ban hamar elvetették (Dogan 2003). A pluralista elitelmélet (pl.
Dahl 1971) fragmentációt és erőegyensúlyt feltételez az elitek között. A konszenzuális egy-ség elmélete (Higley et al. 1976, 1991) szerint akkor tekinthető egyegy-ségesnek az elit, ha kellő belső kohézióval rendelkezik ahhoz, hogy tagjai egyetértsenek az általuk irányított társada-lom alapvető természetét és szükségleteit illetően, függetlenül esetlegesen eltérő csoportér-dekeiktől és politikai nézeteiktől. A demokrácia stabilitásának feltétele, hogy a differenciá-lódott elitcsoportok mindannyian részt vegyenek a döntéshozatalban, és – ellentéteik dacára is – elfogadják az alapvető játékszabályokat. Ezt egy olyan interakciós struktúra biztosítja, amely az összes fontos elitcsoport számára hozzáférést nyújt a „döntéshozatali arénához”. Az elitek szorosan integráltak ugyan, de az egyes csoportok érdekei eléggé eltérőek ahhoz, hogy a különböző nézőpontok között verseny alakuljon ki. A döntéshozatalhoz való hozzáférés informális, rugalmas, kohézív elitkörökön (elite circles) át valósul meg, melyek az eliteket tömörítő intézmények körül és azokon keresztül formálódnak. Az elitkörök kialakulásában szerepet játszanak a barátság és a személyes kapcsolatok is, de inkább a hasonló érdekekkel és problémákkal bíró személyek ismétlődő interakciói tartják össze azokat. A köröknek nincs formális vezetősége, maguk a résztvevők sem ismerik annak kiterjedését, csak a saját kap-csolataikat, így a körök működése nem más, mint indirekt interakciók sokasága. Az elitek körei metszik egymást, s ez által szektorokat, intézményeket kötnek össze. A kisebb körökön átívelő nagy – társadalmanként néhány száz fős – központi kör teszi lehetővé a konszenzuális elitek integrációját. A konszolidált demokráciák működőképességét az egységes, de differen-ciált elit biztosíthatja. Más politikai rendszerekben az elitek más típusai meghatározóak a tár-sadalom integrációjában (Higley–Lengyel 2000). A totalitárius és poszttotalitárius rezsimeket az egységes és kevéssé differenciált ideokratikus elit irányítja. Az autoritárius rendszerekben nem egységes és differenciálatlanul megosztott az elit. A nem konszolidált demokráciákban pedig a fragmentált elit differenciált, de kevéssé egységes az alapvető játékszabályok te-kintetében.
A hazai elitekről kevés magyar szerző írt úgy, hogy ne utalt volna Bibó István éppen 70 évvel ezelőtt megjelent nagy hatású esszéjére. Az Elit és szociális érzékben Bibó a követ-kezőképpen fogalmazza meg az elittel szembeni „minőségi követelményt”:
„Az elit feladata azonban több és szélesebb, mint a társadalom vállalkozásainak, akciói-nak a vezetése. Az elit legfőbb szerepe az, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre s az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagí-tására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon” (Bibó 2004 [1942]:418).
A társadalmat érintő döntéseket meghozó vezető szerepe ebben a felfogásban tehát keve-sebb, mint az elité. Bár a társadalom irányításához szükséges, hogy az elit tagjai döntéshozói pozíció kat foglaljanak el, a követendő és követhető mintákat csak egy olyan csoport tudja felmutatni érvényesen, amelynek kiválasztódása (és kiváltságai) a társadalom számára elfo-gadhatóak:
„Bármi is a kiválasztó szempont, minden elit nyugodt és termékeny működésének az az első feltétele, hogy az elit kiválasztását igazoló értékelési rend mögött olyan eleven tár-sadalmi közmeggyőződés álljon, mely ezt az értékelést magáévá teszi, s az elit kiválasz-tottságát egészében elismeri. Másik feltétele az elit nyugodt és termékeny működésének az, hogy a társadalom valóságos szervezete az elfogadott értékelési rendnek egészében megfeleljen, s az elit tagjai a társadalom szervezetében olyan helyeket foglaljanak el, ahonnan valóban képesek is a társadalmat irányítani, reá hatni s vezetői tevékenységük mögött a követés nagyfokú valószínűségét kiváltani” (Bibó 2004 [1942]:419).
Bibó ezt az elvet a különféle történelmi elitformációk esetében, így a születési arisztokráciára és a parlamentáris demokrácia választott vezetőire is, általános érvényűnek tartotta.
A 20. század végének kelet-európai rendszerváltásai az elitelmélet reneszánszát hozták. A tár-sadalmi átalakulás megértéséhez a társadalomtudósok pareto klasszikus elméleti keretét használták fel az elitváltásról, aktualizálva az elitreprodukció versus elitcirkuláció kérdését (Szelényi et al. 1995). A posztszocializmus első évtizedének vége felé az új demokráciák elitjeinek összehasonlítása, illetve a stabil, konszolidált demokráciák elitjeitől való különbö-zősége vált elsődleges kutatási témává.
Jacek Wasilewski tipológiája (2001) a közép-európai posztkommunista társadalmak há-rom fejődési stádiumát különbözteti meg: az átmenet, az átalakulás és a konszolidáció szaka-szait, melyekhez szerinte különböző típusú elitek tartoznak Az elitek típusát, főbb céljaikat és a tömeg–elit kapcsolat jellemzőit az alábbi táblázat foglalja össze (1. táblázat).
1. táblázat: A posztkommunista társadalmak elitjei
Elittípus Főbb célok Tömeg–elit kapcsolat
Az átmenet elitje
– eltávolodás az állam szocializmustól – új rendszer víziója – demokratizálódás
– szimbolikus politizálás – nagyfokú elitautonómia
– tömegek mozgósítása egy vízió nevében – az elit morális legitimációja
Elittípus Főbb célok Tömeg–elit kapcsolat Az átalakulás
elitje
– részletes politikai és gazdasági reformprogram – reformok megvalósítása
– reformpolitika
– az elit autonómiájának korlátozása, a politika professzionalizálódása
– az elit autonómiájának további korlátozása
– érdekek intézményesítése (interest institutionalization) – tömegek fokozatos demobilizációja Forrás: Wasilewski 2001
pavol Frič és Aleš Bednařík (2010), Wasilewski tipológiájához hozzárendel egy negyedik típusú elitet, mivel szerinte a posztszocialista társadalmak már túl vannak a konszolidációs fázison. A felzárkózás elitjének missziója a nyugat utolérése, bár e cél elérésének módjáról az elit, és a társadalom körében sem uralkodik konszenzus. A társadalomnak és az elitnek a felzárkózással kapcsolatos elitszerepekre vonatkozó elvárásai Frič szerint a következők (2. táblázat):
2. táblázat: A felzárkózás elitje
Elittípus Főbb célok Tömeg–elit kapcsolat
A felzárkózás elitje
– deliberatív demokrácia kialakítása – hatékony és elszámoltatható
közigazgatás kiépítése (korrupció, klientelizmus és kizárás elleni harc) – jogegyenlőség biztosítása
– modernizációs politika
– a tömeg nyilvánossággá/ közéletté való átalakítása
– a döntéshozatalban való részvétel lehetőségének kiterjesztése – partnerség, a nyilvánosságban
részt vevők mozgósítása politikai szereplőkként
Forrás: Frič 2010