Nem kerülhető ki az a kérdés, amivel írásunkat indítottuk: a társadalmi lét melyik szintjén kíván-juk vizsgálni az integrációt? Hiszen magától értetődő, amire több ízben utaltunk is, hogy ugyanaz, ami az egyik szinten integratív, egy másik szinten éppen hogy dezintegratív hatásnak tekinthető.
6 A táncházmozgalom kapcsán már említettük, miként játszott ez szerepet a hagyomány és a beatkultúra, a ruralitás és az urbanizáció kulturális mintáinak összedolgozásában, de hasonló szereppel – a vidék és város kultú-rájának összekapcsolásával – jelenhet meg például a ma egyre népszerűbbé váló közösségi kertek mozgalma is.
Az összefüggések megértéséhez érdemes az integrációs szintek viszonyát a nemzetállami és a lokális szintek viszonyában szemlélni. Az alaptétel itt is igaznak tűnik: ha az alsóbb szin-tek „túlságosan” önállósodnak a központtól, ez az egész rendszer meggyengüléséhez vezethet, akárcsak a helyi kezdeményezéseket lebénító túlzott centralizáció. A dezintegráció – bárme-lyik ok vezetett is hozzá – előbb-utóbb az egész rendszer rossz teljesítményét, meggyengü-lését okozza, s ekkor felerősödhet a decentralizáció követelése. Amennyiben e követelések sikerrel járnak, számos döntés az alsóbb szintekre kerül, ami felszabadító hatással járhat. Így történt például, amikor az államszocializmus – „decentralizáló” korszakában – előnyös hely-zetbe hozott egyes megyéket, egyes intézményeket, amelyekben a megnőtt helyi önállóság következtében erősödött a helyi integráció. Amikor a rendszerváltás után felértékelődött az egyes települések önkormányzatainak szerepe, ez egyúttal megnövelte a lokális integráció lehetőségeit is. S ha a fentiekben a helyi kulturális aktivitás pozitív példáit emlegettük, ezek nagyrészt éppen ennek köszönhetőek. De ugyanezek a folyamatok nem minden esetben jár-nak hasonló eredménnyel. Egyrészt világos, hogy a decentralizációval fokozódhatjár-nak a helyi különbségek, és ami egyes alsóbb szintű központok tevékenysége révén helyi felvirágzást és fokozódó helyi integrációt eredményez, az másutt éppen ezek akadályává válik: egy retrog-rád helyi központ ugyanolyan bornírt módon béníthatja meg a hozzá tartozó terület életét, mint egy hasonló országos központ. A decentralizáció azonban nem csak a magasabb szint integrációja szempontjából lehet problematikus, hanem az alacsonyabb szint integrációja szempontjából is. Jó példa erre, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a szövetségi kor-mány közvetlen beavatkozásával kellett megtörni a faji megkülönböztetés fenntartása – és így az afro-amerikai közösségek és egyének dezintegrációja – mellett elköteleződő helyi központokat. Bár korábban említettük, hogy egy egyenlőtlen rendszer is működhet integrált módon, fontos megszorítás, hogy csak akkor, ha az adott társadalmi struktúra legitimációval bír, ám az említett amerikai példa esetében ez a ’60-as években már egyáltalán nem volt így:
a faji alapú szembenállásnak, az elkülönülésnek az egyes csoportokon belül lehetett ugyan integratív hatása, a küzdelmek mégis inkább dezintegrálták e csoportokat is. Etnikai és/vagy szociális alapon Magyarországon is megfigyelhetők hasonló jelenségek (pl. csanádi–Ladá-nyi 1992, Ladácsanádi–Ladá-nyi–Szelécsanádi–Ladá-nyi 2004, Virág 2006, Ladácsanádi–Ladá-nyi 2008, csizmady 2008).
A sikeres integráció sokkal inkább annak függvénye, hogy a tág értelemben vett kultúra mennyire egységes az adott szinten. Ha az adott szintet szervező politikai és gazdasági rend-szer összhangban van egymással és az adott egység népességének értékrendrend-szerével/érték- értékrendszerével/érték-rendszereivel, s összhangba hozható e népesség hagyományaival, domináns ambícióival; ha a politikai kultúra, a munkakultúra, a családi lét és az egyéb interperszonális viszonyok kultú-rája nem csak hogy nincs ellentmondásban egymással, de lényegében ugyanazok a domináns értékek szervezik – akkor az integrációnak jó esélyei vannak. Ezért sokkal eredményesebb a szerves fejlődés a szervetlennél: a szerves fejlődésben minden új kezdeményezés eleve hoz-záigazodik az adott feltételekhez, s így az előző mondatban említett összhang sokkal köny-nyebben létrejön. S ezért olyan fontosak azok a kezdeményezések, amelyekben összefonódik mondjuk az életmódkultúra, a közéletiség, a hagyományépítés, a művészet és a mindennapi munka világa, mert ilyenkor ez az összefonódás egyúttal a tág értelemben vett kultúra kom-ponenseinek összedolgozódását is jelentheti. A szerves fejlődés egyik lényeges tulajdonsága, (s éppen emiatt nagyon lényeges az integráció szempontjából is), hogy a rendszer egészét megmozdítja, aktivizálja, s ezáltal (elvben) a társadalom minden tagja lehetőséget kap az akti-vitásra, arra, hogy tudatos befolyással lehessen sorsa, életkörülményei alakítására.
Egy olyan korszakban, amelyben oly sokféle változás zajlik, mint napjainkban, s
amely-ben a kultúrának mind a külső környezete, mind belső rendszere annyiféle ellentmondással terhes, oly sok körülmény nehezíti a kultúra működését, különös jelentősége van annak a ta-pasztalatnak, hogy ahol a kultúra lehetőséget kap arra, hogy szabadon megszerveződjék, ott ma is megjelenik az erre irányuló aktivitás.
A szűkebb értelemben vett kultúra (s azon belül is különösen a magasművészet, a humán tudományok, de például a természettudományos ismeretterjesztés is) kulcsszerepet tudnak játszani abban, hogy a társadalom tagjai ne csak passzív elszenvedői legyenek a változások-nak, hanem aktív alakítói is. A szűkebb értelemben vett kultúra aktív, alakító szerepe azonban a rendszerváltás óta sok tekintetben háttérbe szorult, bár egyes területeken (s éppen az ön-szerveződés, az „alulról” induló kulturális kezdeményezések terén) jelentős a felpezsdülés.
Meggyengültek azok a mechanizmusok, amelyek a nagy folyamatok átlátását segíthetnék, a széles körű társadalmi aktivitás feltételeit erősíthetnék.
Egyetlen integrációs szinten sincs azonban teljes harmónia. Az a törvényszerűség, amit már az etnikai csoportok integrációja kapcsán említettünk, általános: az integráció akkor igazán sikeres, ha ráépül az integrálandó egyéneket és csoportokat korábban irányító ér-tékekre, világképekre, ambíciókra: ha az integráló egységben az integrálandó egyének és csoportok olyan szerepeket kapnak, amely számukra is természetes, sőt lehetőleg kívánatos.
Az integráló mag szempontjából az az optimális, ha az adott rendszer minden eleme jól integrálódik a rendszerbe. Az egyének és csoportok szempontjából az az optimális, ha úgy le-hetnek részei egy rendszernek, hogy nem kell feladniuk (szinte) semmit abból, amit saját lénye-gi sajátosságaiknak tartanak. De ha ilyen – mindkét oldalról optimális – integráció létrejön, s ettől az adott szint integrációja igen erősnek mondható, ez egyáltalán nem áll szükségszerű ellentétben egy magasabb szint integráltságával. Hiszen ha a magasabb szint úgy integrálja az alacsonyabb szintet, mint az a maga egyéneit és csoportjait, hogy az alacsonyabb szintű rendszert irányító értékek, világképek, ambíciók a magasabb rendszerben (is) adekvátként érvényesülhetnek, akkor a magasabb szint integrációja is nagyon erős lehet. Visszatérve te-hát a különböző integrációs szintek viszonyának alapkérdéséhez: bár természetesen a külön-böző szintek integrációja ölthet olyan formákat, amelyek az alacsonyabb vagy a magasabb szint integrációját gyengítik, de ez nem szükségképpen van így, s optimálisnak éppen az olyan integráció tekinthető, amely az összes többi szint integrációját is erősíti. Ez viszont minden szinten konszenzust feltételez valamennyi rendszerelem között (ami teljesen sosem megva-lósítható, de közelíthető, célul tűzhető). Az EU társadalmai is integrálhatóak, ha ez egyenjo-gúnak tekintett (kulturális sajátosságaikat, gazdasági érdekeiket, hagyományaikat nem csak figyelembe vevő, de a magasabb egységben játszott szerepüket kifejezetten ezekre alapozó) nemzetállamok egyfajta konföderációjaként valósul meg. A nemzetállam is akkor erős, ha egyes részeinek, intézményeinek, lokalitásainak, társadalmi mozgalmainak, irányzatainak cselekvési szabadsága, erős integritása, s az egyes intézmények, lokalitások, társadalmi moz-galmak is akkor, ha a bennük részt vevő egyéneknek, csoportoknak cselekvési szabadsága és erős belső integritása van. Az integrációt éppen az különbözteti meg a hegemón hatalom által kikényszerített asszimilációtól, hogy míg amazt az alsóbb szint integritásának meggyen-gülése előzi meg (s gyakran lerombolódás, akkulturáció kíséri), addig az integrációban az alsóbb szintek megőrizhetik belső erejüket, s optimális esetben a magasabb szintű integráció éppen annak köszönheti erejét, hogy az alsóbb szintek is jól integráltak.
Természetesen integráció másképp is létrejöhet. A történelem számos többé-kevésbé si-keres példát mutat fel autoriter, egy-egy központi akarat vagy gazdasági szisztéma által vég-rehajtott, mindent magához hasonító – (asszimiláló, hegemón jellegű), de végeredményében
integrációhoz vezető – folyamatokra is. Az így létrejött integrációkban azonban az erőszak-kal „integrált” elemek által elszenvedett erőszak akár évszázadok múltán is, váratlanul visz-szaüthet, s a részek növekvő szuverenitásigénye és az ehhez igazodó belső integráció ilyen esetekben valóban dezintegratív hatású lehet a magasabb rendszer szempontjából.
Hasonlóképpen nem mindegy, mint ezt is többször hangsúlyoztuk, hogy egy társadalom (vagy bármely szint) integrációja csak bizonyos aspektusból (például csak a gazdasági, csak a politikai vagy csak a kulturális alrendszer aspektusából) vagy valamennyi aspektus együt-tesében jön-e létre. Integráció az is, ha csak az egyik szempontból történik meg, de ez az egyensúlytalanság előbb-utóbb problémákat okozhat a rendszerben. Az összes különböző rendszerszervező aspektus együttes érvényesülése tekinthető optimálisnak.
Végül érdemes figyelembe vennünk azt is, hogy – mint írásunk elején is hangsúlyoztuk – nemcsak a decentralizáció, a dezintegráció sem mindig negatív fejlemény. Túlszervezett, túlbürokratizált, túlhomogenizált vagy egyszerűen túl nagy rendszerek esetében – számos történelmi példa alapján – éppen dezintegrációjuk, sőt szétesésük a továbblépés feltétele.
A történelem integrációk és dezintegrációk folyamatos váltakozása is. olykor az alsóbb szin-tek – optimális célnak nem szin-tekinthető – dezintegrációja szükségessé válhat egy felsőbb szint pozitív célokhoz kapcsolt integrációja érdekében. De még ilyenkor is érvényes az, hogy az átmenetileg meggyengült-meggyengített lokális integráció újramegerősödése mindenképpen fontos, mert minden felsőbb szint az alsóbb szintek „lábazatán” nyugszik. Az alsóbb szintű rendszer gyengesége a felsőbb szintű rendszert is gyengíti, „agyaglábú óriássá” teheti.
Hivatkozások
Albert F.–Dávid B. (2007). Embert barátjáról. Budapest: Századvég.
Angelusz R.–Tardos R. (1991). Hálózatok, stílusok, struktúrák. Budapest: ELTE MKI.
Appadurai, A. (1996). Modernity at Large: Cultural Dimensions of Globalisation. Minne-apolis: Minnesota University press.
Bajomi L. p. (2010). Média és politika. Budapest: printX Budavár Kft.
Bell, D. (1976). The Cultural Contradictions of Capitalism. London : Heinemann.
Bourdieu, p. (1978). A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Budapest: gondolat.
csanádi g.–Ladányi J. (1992). Budapest térbeli-társadalmi szerkezetének változásai. Buda-pest: Akadémiai.
császi L. (2002). A média rítusai. Budapest: osiris – MTA–ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport.
császi L. (2003). Tévéerőszak és morális pánik. Budapest: Új Mandátum.
csizmady A. (2008). A lakóteleptől a lakóparkig. Budapest: Új Mandátum.
Eisenstadt, SN. 2003. Comparative Civilizations and Multiple Modernities. Leiden: Brill.
Erdei F. (1937). Futóhomok. Budapest: Athaeneum.
Ferge zs.–Tausz K. (szerk.) (2007). A szegénység és kirekesztés változása, 2001–2006. Bu-dapest: MTA–KTI.
garnham, N. (2000). Emancipation, the Media, and Modernity (Arguments about the Media and Social Theory). oxford–New york: oxford University press.
gerbner, g. (2002). A média rejtett üzenete. Budapest: osiris–MTA-ELTE Kommunikáció-elméleti Kutatócsoport.
györgy p. (1998). Digitális éden. Budapest: Magvető.
Habermas, J. (1985). A kommunikatív cselekvés elmélete I–II. Budapest: ELTE FTIK – ELTE Szociológiai Intézet.
Habermas, J. (2001). A kommunikatív etika. Budapest: Új Mandátum.
Havas g.–Liskó I. 2005. Szegregáció a roma tanulók általános iskolai oktatásában. Buda-pest: Felsőoktatási Kutatóközpont.
Imreh I. (szerk.) (1973). A rendtartó székely falu (Faluközösségi határozatok a feudalizmus utolsó évtizedeiből). Bukarest: Kriterion.
Kapitány Á.–Kapitány g. (2003). Értékválasztás 2002. Budapest: Új Mandátum.
Kapitány Á.–Kapitány g. (2007). Túlélési stratégiák. Társadalmi adaptációs módok. Buda-pest: Kossuth.
Kapitány Á.–Kapitány g. (2009). A kultúra változása – változások kultúrája. In: Antalóczy T.–
Füstös L.–Hankiss E. (szerk.) {Vész}jelzések a kultúráról. Jelentés a magyar kultúra álla-potáról, No. 1. Budapest: MTA pTI. 18–84.
Kapitány Á.–Kapitány g. (2010). pártok és szubkultúrák a választási kampány tükrében.
értékválasztás, 2010. In: Antalóczy T.–Füstös L.–Hankiss E. (szerk.) Mire jó a kultúra?
Jelentés a magyar kultúra állapotáról. Budapest: Magna produkció Kft. 171–277.
Kapitány Á.–Kapitány g. (2012a). A szellemi termelési mód. Budapest: Kossuth.
Kapitány Á.–Kapitány g. (2012b). Konszenzusok és ambivalenciák. Reflexiók egy értékkuta-tás eredményeihez. In: Messing V.–Ságvári B. (szerk.) Közösségi viszonyulásaink (A csa-láddal, az állammal és a gazdasággal kapcsolatos társadalmi attitűdök, értékek európai összehasonlításban). Budapest: MTA TK SzI–MTA TK pTI. 102–121. Elérhető: http:/
www.socio.mta.hu/dynamic/st_soc_2_1.pdf. [Letöltve: 2012-07-25].
Kapitány Á.–Kapitány g. (2012c). Látható és láthatatlan világok az ezredfordulón – és utána.
Budapest: Új Mandátum.
Király J. (1993). Frivol múzsa. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.
Ladányi J. (2008). Lakóhelyi szegregáció Budapesten. Budapest: Új Mandátum.
Ladányi J.–Szelényi I. (2004). A kirekesztettség változó formái. Budapest: Napvilág.
Niedermüller p. et al. (szerk.) (2008). Sokféle modernitás. A modernizáció stratégiái és mo-delljei a globális világban. Budapest: l’Harmattan.
Riesman, D. (1968). A magányos tömeg. Budapest: KJK.
Somlai p. (2008). Társas és társadalmi. Budapest: Napvilág.
Tomka M. (2006). Vallás és társadalom Magyarországon. piliscsaba: ppKE.
Utasi Á. (2002). A bizalom hálója. Mikrotársadalmi kapcsolatok, szolidaritás. Budapest: Új Mandátum.
Virág T. (2006). A gettósodó térség. Szociológia, 1. 60–76.