Az átalakulás már rövid távon és szándékoltan népességcserével jár. Az elköltöző – általában alacsony státusú – lakosságnak az új lakhelyén (a befogadó területen) történő integrációját kell segíteni ahhoz, hogy ne alakuljanak ki ismét szegregált területek, vagyis a „probléma” ne helyeződjön át a város egyik részéről a másikra, esetleg egy másik városba.
Kérdéses, hogy e szcenárió választásának mikor van létjogosultsága, és mikor jelenti egysze-rűen a problémáktól szabadulást. A döntésben Herbert gans klasszikussá vált slum-defi ní ciója segíthet.5 Azt kell megvizsgálnunk, igazolható-e, hogy az adott terület kárt okoz az ott lakóknak, illetve – bizonyos megszorításokkal – a tágabb környezetnek. Ha egy környék szélső ségesen elszegényedett és szegregált, akkor a belső társadalom kohézióját romboló folyamatok is felerő-södnek, a sűrűsödő devianciák kezelhetetlenné válnak, a külső társadalommal való konfliktusok pedig meghaladnak egy kritikus határt. Sajnos előfordul azonban, hogy a politikai – hivatali – befektetői érdekviszonyok miatt minősítenek slumnak egy területet, rossznak egy fizikai környe-zetet – a nemkívánatosnak tekintett lakóktól való megszabadulás érdekében.
A pesti belvárosban két nagy területű buldózeres városrekonstrukció folyt az utóbbi 20 évben: a IX. és a VIII. kerület középső részén.
5 „A slumlakásnak, -negyednek, -intézménynek stb.-nek az a jellemzője, hogy fizikailag, társadalmilag vagy emocionálisan kárt okoz lakóinak, illetve az egész városnak” (gans 1973:429).
1. A IX. kerület Középső-Ferencváros területén (Ferenc körút–Üllői út–Haller utca–Mester utca által határolt részen) 1990–2004 között 1014 lakást bontottak le, és háromszor annyit (3089) építettek helyettük (Egedy 2006:45). Eközben a várostervezők és a politikusok a prog-ram értékmegőrző voltát hangsúlyozták: „Cél a városrész értékmegőrző átalakítása, a lakás-állomány struktúrájának javítása és ezen keresztül a negatív társadalmi folyamatok megállítá-sa, megfordítása.”6 Az ezredfordulón az önkormányzat deklarált céljai között még egy olyan környezet kialakítása szerepelt, amely egyaránt megfelel a területre beköltöző (lehetőleg ma-gasabb státusú) és a már itt élő, helyben maradó lakóknak (Egedy et al. 2002). A gyakorlatban azonban egyre inkább az derült ki, hogy az alkalmazott módszerek mellett a terület státusának emelése szükségszerűen vonja magával a korábbi lakók elköltözését vagy elköltöztetésének
„szükségességét” is. A rehabilitáció kétféle módon folyt: a beruházóknak eladott korábbi önkormányzati tulajdonú lakóházak helyére a középosztálynak megfelelő lakások épültek, illetve a felújított házak lakásait komfortosították, esetleg egybenyitották. Mindkét esetben ki-költöztették a korábbi bérlők jelentős részét. Az elköltözők két lehetőség között választhattak:
pénzbeli „megváltást” kérnek, vagy cserelakást. Ez utóbbi, szintén önkormányzati tulajdonú, ám magasabb komfortfokozatú bérlakás vagy ebben a kerületben rosszabb helyen, vagy egy másik kerület alacsonyabb státusú területén volt (leginkább a VIII., a X. és a XX. kerü-le tekben).
A fizikai környezet megújulása – a terveknek megfelelően – magával hozta tehát a tár-sadalmi környezet teljes átalakulását. A várostervezői beavatkozás nyomán a Középső-Fe-rencvárosban látványos státusemelkedés kezdődött, melyet a korábbi népszámlálások adatai (1990 és 2001) már jeleztek (Egedy 2006, csanádi et al. 2010), és feltételezésünk szerint az ingatlanpiaci boomnak köszönhetően a 2011-es adatok még erősebben jeleznek majd.
2. A piaci alapú, slum-clearence típusú városrekonstrukciók között a másik nagyméretű a VIII. kerületben zajló corvin Sétány program7 (Szigony utca–Kisfaludy utca–Üllői út–
práter utca által határolt területen), melynek tervét8 1998-ban készítette el a rehabilitációs feladatok elvégzésére alapított Rév8 Kft. A megvalósítás jogát 1999-től több befektető is elnyerte, ám tőkehiány miatt a munkálatokat csak a harmadik cégcsoport tudta 2005-ben el-kezdeni. (csanádi et al. 2010). A várostervezők a negyed lebontásának szükségességét a há-zak rendkívül rossz fizikai állapotával indokolták, és azzal, hogy a lassú, elaprózott felújítási munkálatokat nem érdemes indítani, mert „elvész a befektetett pénz és energia, és nem éri el a várt hatást” (Holubár 2007:4), a látványos fejlődést. A program egyik legfontosabb célja nemcsak a negyed, hanem a kerület imidzsének emelése volt, a beruházók idevonzása révén. A közvélemény felé azonban a propaganda „a mindenki jól jár” gondolatot közvetí-tette: „a cél a Corvin mozi mögötti terület teljes megújítása, olyan feltételek mellett, hogy mindenki, akinek a megújítás során lakóhelyet kell váltania, minden tekintetben jobb élet-körülményeket kapjon, mint amelyek között jelenleg él” (KN 2006:1). A terület buldózeres megtisztítását könnyítette, hogy a lakások négyötöde önkormányzati tulajdonú volt. A tervek szerint kb. 1000 – magántulajdonban álló – lakást tartanak meg, közel 1500-at bontanak le, és tíz év alatt 2500–3000 új lakást, valamint üzleteket, irodákat és egyéb szolgáltató
létesítmé-6 Ferencvárosi rehabilitáció, 2004.
7 A programot korábban corvin–Szigony projektnek nevezték, de a munkálatokat megkezdő beruházó kivette a megnevezésből a Szigony szót, mert annak a fővárosiak szemében az ott lakók miatt negatív visszhangja van.
8 Józsefvárosi Rehabilitációs programterv.
nyeket építenek. Az arányok jelzik, hogy az új házakba a korábbiaknál több és kisebb lakást építenek, fokozva a beépítés sűrűségét és hosszú távon túlterhelve a kerület infrastrukturális hálózatát.
A rekonstrukció által megindított folyamat pozitív vagy negatív hatásairól megoszlanak a vé-lemények. A buldózeres rekonstrukció az építészek és várostervezők jelentős csoportjainak támogatását élvezi; ők a folyamatot városrendezési indíttatásúnak tekintik, és a következő-képpen indokolják: „az adott városrész megújulásának legfőbb indoka a terület rendezése, építészeti, városképi, kulturális értékeinek kibontakoztatása, amely egy nagyobb közösség (város, nemzet, esetleg az egész emberiség) szempontjából fontos, és ehhez képest másodla-gos szempont az adott területen élők szándéka” (Aczél 2007:152). Tehát szándékoltan bo-rítják fel az épített és a társadalmi környezet korábban kialakult egyensúlyát, az építészeti elképzeléseknek, érdekeknek adva prioritást, míg a változás elszenvedőinek, a házaknak és lakóiknak – függetlenül attól, hogy akarják-e, vagy sem – „menniük” kell a területről egy ma-gasztosabb cél érdekében. Természetesen az is vitatott, hogy mennyiben sikerült az említett építészeti, városképi stb. értékek kibontakoztatása, és egyáltalán ki és hogyan határoz(hat) meg ilyen értékeket.
Más csoportok (köztük szociológusok, építészek stb.) ezzel szemben úgy gondolják, hogy az önkormányzat ígéretével – hogy az átalakulással mindenki jól jár – legitimálva érzi a lakosságcserét, és nyugodt lelkiismerettel egy csapásra, mintegy csomagban szabadulhat meg a „problémás”, alacsony státuszú népességtől. Ugyanakkor be is csapja az iskolázatlan és ebben a helyzetben különösen kiszolgáltatott családokat, akik a költözés hosszabb távú hatásait még csak nem is sejtik. A költözés pillanatában még sokan elhitték, hogy „mindenki minőségileg jobb lakáshoz jut” (Tomay 2008), ám valójában csak évek múlva derülhet ki, hogy mennyire jártak jól. A kiköltöztetettek számára rövid távon biztosan negatív hatású, hogy kiszakítva a megszokott lakókörnyezetükből kapcsolati hálójuk semmivé foszlik, miközben az alacsonyabb státuszú társadalmi csoportok számára ezek a kötelékek a túlélés döntő fel-tételei. Az új lakóhelyeken gyakran – például a közlekedés és az infrastruktúra szempontjá-ból – rosszabbak a körülmények. Erre az ellentábor úgy érvel, hogy a szegényeket tulaj-donszerzésük kárpótolja.
A magasabb komfortfokozatú lakásokba költöztetettek közül nem mindenki tudta hosz-szú távon fizetni a fenntartási költségeket. Sokan éltek a számukra cserelakásként kiutalt önkormányzati bérlakás elővásárlásának jogával, a piaci ár 30%-áért – 1995–2005 között a 704 ilyen bérlakás 60%-át meg is vették az átköltöztetett bérlők (Aczél 2007). Arról azon-ban nincsenek információink, hogy a vásárlás után hogyan döntöttek a lakók: maradtak a te-rületen, vagy továbbköltöztek. A kiköltöztetésre váró lakosok a legtöbbször – függetlenül a környékhez fűződő érzelmi kötelékeiktől – racionálisan gondolkodnak a lehetséges jövő-beli lakásmegoldásukról, ám a felajánlott lakás gyakran nem volt elfogadható, ezért nőtt a pénzbeli kártalanítást kérők aránya: míg 2003-ban a kiköltöztettek 7%-a, addig 2005-ben már 26%-a élt inkább ezzel a lehetőséggel (Aczél 2007). persze a pénz sem mindig a jó meg-oldás kulcsa: sokan szembesülnek a ténnyel, hogy a kapott összegért nem tudnak hasonló adottságú lakást venni másutt (csanádi et al. 2006). Többeket a 2005–2008 közötti évek könnyű hitelfelvételi lehetősége is ebbe az irányba tolhatott, ám az ő sorsukról sincsenek pontos adataink, nem tudjuk, hányan kerültek az eladósodottsági listára.
A rehabilitációt végző önkormányzat azzal, hogy más kerületben vásárol a távozni kény-szerülőknek lakást, egyfelől megszabadul a szegényeitől, másfelől viszont ők – legalábbis jó
részük – megjelennek valamelyik másik kerület rossz vagy leromló lakókörnyezetében, és problémáikat az új lakóhelyük ellátórendszerének kell tovább kezelnie. Az urbanisták azon-ban nem aggódnak, hiszen a Középső-Ferencváros rehabilitációja során 2003–2005 között a X. kerületben csak 30 lakást vásárolt az önkormányzat a szegény és roma családjainak átköltöztetésére, és „ez a mérték aligha borítja fel az érintett kerületek szociális struktúráját”
(Aczél 2007:159). Az ottani családsegítő munkatársai azonban – ahogy interjúink jelzik – már nem osztják az urbanisták véleményét. ők újabb feladatként, gyakran problémaként élik meg a más kerületből hozzájuk átköltöztetett családok beilleszkedésének segítését és szociális problémáik kezelését.
Dzsentrifikáció
A dzsentrifikáció9 során a népességcsere az elvek szintjén nem szándékolt, ám hosszabb távon a folyamat a népesség egy részének (vagy akár teljes egészének) cseréjéhez vezethet. A bel-városi pozícióhoz társuló megújuló fizikai környezet vonzó lehet a középosztály számára, ami az ingatlanpiaci szabályszerűségeknek megfelelően a lakásárak emelkedésével jár, s ez közbe-avatkozás nélkül is más csoportok kiszorítását is eredményezi (pl. Bridge 2001, clark 2005).
A dzsentrifikációs folyamat ráadásul az önkormányzatok és a befektetők érdekeivel is ta-lálkozik: előbbiek számára lehetővé teszi a „problémás” lakossági csoportok elköltöztetését, utóbbiaknak pedig a terület felértékelődése garantálja a biztos megtérülést. Az idetelepedő vállalkozók is azonosulnak velük, hiszen az üzletek, kávézók, galériák számára fontos a fize-tőképes közönség. Az integráció kérdése így két síkon merül fel: hogyan tudnak – tudnak-e egyáltalán – a változás alatt álló környezetbe integrálódni a területen már korábban is élők, és ha nem, akkor hová költöznek el, és ott hogyan illeszkednek be (Atkinson 2003).
A nemzetközi szinten kibontakozó vita Magyarországon is megjelent. A résztvevők egy-részt a műemléki környezet megtartásáért szálltak síkra, másegy-részt azért, hogy a lakóknak külső, városfejlesztési körülmények miatt ne kelljen elhagyniuk a területet, harmadrészt pe-dig fenntarthatósági kérdéseket vetettek fel. Ugyanakkor az is felmerült, hogy dzsentrifikáció nélkül a városrészek leromlása tovább folytatódik, ami hosszú távon slum képződéséhez, majd akár a terület teljes bontásához is vezethet. Ráadásul a problémás csoportok más terüle-tekre költöz(tet)ése nem hosszú távú megoldás (Berényi 2010, csizmady 2011).
A fővárosban több olyan kis léptékű beavatkozás is folyt, melyeknek explicit célja vagy legalábbis implicit hatása a dzsentrifikáció megindulása volt.
1. Hasonló folyamatok zajlottak a kilencvenes évek közepétől a IX. kerület Belső-Ferenc-város,10 a VI. kerület Belső-Terézváros11 és az ezredforduló utáni időszaktól a VIII. kerület palotanegyed12 részén. Egyrészt befektetői érdeklődés, spontán folyamatok, másrészt tudatos várostervezői beavatkozás változtatták meg a környéket, és tették potenciális dzsentrifikációs színhellyé. A fizikai környezet megújítása kétféle módon valósult meg: az önkormányzati tulajdonú épületek egy részét a beruházók megvették, felújították (esetleg emeletráépítéssel,
09 A dzsentrifikáció közvetlen kiváltó okairól és következményeiről a nemzetközi irodalomban vita van.
10 A Vámház krt.–Üllői út–Kinizsi utca–Közraktár utca által határolt terület.
11 A Bajcsy-zsilinszky utca–Király utca–Nagymező utca által határolt terület.
12 A Múzeum krt.–Baross utca–József krt.–Rákóczi út által határolt terület.
tetőtér-beépítéssel), majd lakó- vagy egyéb funkcióban értékesítették (magas volt a külföldi vásárlók aránya). A magántulajdonba került házak felújítását az önkormányzat támogatással segítette. Ezzel párhuzamosan a kulturális-oktatási intézmények mellé a közterület-rehabi-litáció pozitív hatásával erősítve további kulturális, turisztikai és vendéglátói funkciók tele-pedtek be – ezekkel kívánták az önkormányzatok a státuszemelkedést elérni (Berényi 2010, csanádi et al. 2010, Tomay 2008). Az átalakulás hatását mindhárom területen mérni lehet.
Mivel a friss (2011-es) népszámlálási adatokat még nem tették közzé, indikátorként az ingat-lanpiaci adatok jöhetnek szóba, melyek jól jelzik a terület felértékelődését, és valószínűsítik a lakosságcserét is. Dzsentrifikációs folyamatot indíthat be a még mindig folyamatban lévő, uniós pénzből finanszírozott Budapest Szíve program közterület-rehabilitációja is.
2. A fővárosnak van egy olyan területe, a VII. kerületi Belső-Erzsébetváros, ahol egyszer-re érvényesült a buldózeegyszer-res egyszer-rekonstrukciós és a dzsentrifikációs elem. A egyszer-rendszerváltás óta a kerületi önkormányzat által készített-készíttetett rehabilitációs tervekben többé-kevésbé leplezetlenül jelent meg a házak és a lakosság cseréjének szükségessége. A folyamat csak azért nem tudott akkora méreteket ölteni, mint a VIII. és IX. kerületben, mert itt a házak nagy részét már privatizálták, és az önkormányzat kezében maradt ingatlanok nem egy tömbben helyezkedtek el. Ennek ellenére a negyed felértékelődéséhez vezető drasztikus változtatások beindításától és fenntartásától az ezredforduló után a tisztségviselőket és hivatalnokokat nem rettentette el az erős és tartós lakossági ellenérzés és a többé-kevésbé szervezett civil tiltako-zás, illetve a műemlékvédelmi hatóság ellenjavallatai sem. Egy ideig a terveiknek megfelelően folytatták a negyed átváltoztatását (az önkormányzati tulajdonú házak értékesítését, a lakók kiköltöztetését, házak bontását és új házak építését), s ennek az „ámokfutásnak” csak a ke-rületben kirobbant ingatlanpanama-ügy, illetve az ennél is erősebb gátként ható recesszió parancsolt megállást. A bontási-építési folyamat a kétharmadánál megakadt, és ez valamiféle átmeneti állapotot hozott létre – az új házak mellett megmaradtak a rossz állapotú, bontásra ítélt lakott, illetve kiürített önkormányzati tulajdonú házak. A területen már az ezredfordulón megjelentek a romkocsmák, nagyrészt az üresen álló házakba költöztek be (hozzájuk kap-csolódtak a „kreatívok”, művészek is). Az elmúlt néhány évben az uniós pénzekből finanszí-rozott köztér-rehabilitáció is teret nyert (lásd pl. a Kultúra utcája projektet). Úgy tűnik, hogy a negyed arculata és népességének összetétele a következő tíz évben igencsak átalakul majd, amit a statisztikai adatok és a területen élők véleménye is tükröz.