A státuszkülönbségek nemcsak az agglomeráció területén, hanem a településeken belül is ér-zékelhetőek. A beköltözés nyomán eltérő típusú, használati módú és státuszú részek alakultak (alakulnak) ki. A valóságban és az interjúalanyok mentális térképén egyaránt jól elkülöníttők a gazdagok és szegények által lakott részek, és azok is, ahová – főleg a fővárosból – a he-lyiektől szembeszökően eltérő anyagi helyzetűek költöztek. Az emberek tudatában e részeket nem annyira utcák, mint inkább természetes határvonalak választják el, mint amilyen például a vasút, a fő közlekedési út, a kis erdő stb.
A települések – némi leegyszerűsítéssel – öt nagy részre oszthatók: (1) ófalu vagy óváros;
(2) átalakuló üdülőterületek, új parcellázások; (3) „szegénynegyedek”; (4) a településhez tarto-zó egyéb kül- és belterületek; továbbá (5) az agglomerációs központok, ipari parkok.
A központi mag, az ófalu vagy óváros, ahol természetszerűleg a rendszerváltásig státu-szát tekintve viszonylag homogén – a település földrajzi helyzetének megfelelően – közép-osztályba és alsó középközép-osztályba tartozó őslakosok laktak. E lakosság még őrizte a falusi társadalom jellegzetességeit, mind a foglalkozásszerkezet, mind pedig a szokások tekinte-tében. A régi, gyakran korszerűtlen, tipikusan „falusi” lakásállománya miatt – az értelmiség bizonyos részétől eltekintve – nem túl népszerű, ezért népessége elöregedő. „Aki kijön Bu-dapestről, az nem ezeket a régi tornácos házakat akarja vásárolni, meg ilyeneket, hanem akkor megvan a maga amerikai konyhás elképzelése úszómedencével meg ilyenekkel. Inkább megvesz a domboldalban egy gyönyörű panorámás telket, és felépíti, amit elképzelt” (hely-ben lakó rendőr).
Lakócserére leginkább csak az idősebbek halálával került sor. Sőt az utóbbi időben a már jól
„belakott” területen ritkán kerül az ingatlanpiacra egy-egy ház vagy megosztott nagyobb telek.
„Főleg a falura jellemző, hogy nagyon sok az öreg ház, az öreg lakos, általában az ő gyerekeik nem élnek velük, máshol építkeznek. Ha az öregek meghalnak, akkor általában az történik, hogy jön egy idegen, ledönti a házat, és újat épít. A belső részen meg inkább akkor van személy-csere, ha valaki elköltözik, nem olyan nagy a lakosság cserélődése” (iskolaigazgató).
Az alacsony mobilitási hajlandóság a nagymérvű szegregáció kialakulása ellen hat, va-gyis sem a szegények, sem a kiugróan gazdagok nem koncentrálódnak ezekre a területekre olyan mértékben, mintha gyorsabb volna a lakosságcsere. A heterogenitás fenntartását az is elősegíti, hogy nincsenek összefüggő területet alkotó üres telkek, ahová például lakópar-kot lehetne építeni; így nagyon eltérő státuszú emberek kerültek és kerülnek egymás szom-szédságába.
Szinte minden településen találunk olyan üdülőterületet, amelyet vagy még a ’30-as évek táján alakítottak ki (mely később akár önálló településsé is válhatott), vagy a szocializmus idő-szaka alatt a központi magot bővítve parcelláztak. A telkeket igen gyakran pestiek vásárolták meg, és ezek az üdülőterületek idővel (a rendszerváltás után fokozódó ütemben) családi házas övezetté válva integrálódtak a település szerkezetébe. „1987-ben [...] olyan messzinek tűnt, hogy jaj, hát hova nem költöztek, és most meg teljesen be van építve” (háziorvos).
A rendszerváltás után több hullámban meginduló újabb parcellázások szerkezeti követ-kezményeként a települések pereme felé haladva magasabb a betelepültek aránya, és a lakók által is jól érzékelhetően ide összpontosulnak – gyakran térben is erősen elkülönülve egymás-tól és a régi településrészektől – a szegény és gazdag negyedek. Az ilyen típusú szegregáció az utóbbi tíz évben erősödött fel. Míg a ’90-es években a magánépítkezések nyomán hetero-génebb negyedek alakultak ki: „a csodapalotáktól kezdve a sorházig van minden”
(házior-vos), addig az ezredforduló után épülő, általában lakóparkos, sor- és családi házas negyedek a magas státuszú szegregáció kialakulását segítették elő. A lakóparkos építkezési forma rek-lámjával – külső „hatásoktól” védett, biztonságos környezet – is rájátszott az elkülönülésre (csizmady 2008). Az újabb és újabb parcellázások csak lassan integrálódnak a település életébe, a régebbi lakosok fejében még gyakran nem is tartoznak igazán a településekhez.
A településtől egy kissé távolabbi, infrastruktúra nélküli területeken a szegények szegre-gációja jelenik meg. Az itt élők és az ideköltözők olyan, gyakran a fővárosban díjhátralékos-sá, munkanélkülivé vált és/vagy alacsony nyugdíjjal rendelkező családok, akik ott korábbi életszínvonalukat, lakásukat már nem voltak képesek fenntartani. A hajléktalanság réme elől olyan környezetbe menekültek, ahol a mindennapi életvitel nehezebb ugyan, de jóval ol-csóbb (csanádi–csizmady 2002). Mivel a településeknek nem áll érdekükben, hogy ezeket a területeket infrastrukturálisan fejlesszék, továbbra is a szegényebb családokat vonzzák;
„a legszegényebb réteg vásárol itt házakat, ezek nyaralók voltak, berak egy kályhát, és ott lakik” (ingatlanos).
Az ezredfordulótól határozott jelek mutatkoztak arra, hogy megkezdődhet e területek át-alakulása is: ha a környéken lakópark építésébe kezdtek, akkor a terület közelébe került az addig hiányzó infrastruktúra, ami felértékelte az ingatlanpiacon eddig igen rossz pozíciót elfoglaló telkeket. Ez segíthetett abban, hogy az itt élő szegények a fővárostól ugyan még távolabb, de jobb minőségű családi házban találjanak maguknak otthont.
A települések jelentős részén megtalálható – jobban vagy kevésbé integrált – cigánytelep esetében azonban az itt jellemző szegregáltság fellazulására még akkor sincs esély, ha a ci-gány és nem cici-gány lakosság esetében már „hagyománya van az együttélésnek” (rendőr). Az előítéletek olyan erősek, hogy a házat keresők közül „kifejezetten sokan kérik azt, hogy ne olyan terület legyen, ahol cigányok élnek, és ha megtudják [hogy itt több cigánycsalád is él], akkor nem veszik meg, nem eladható, annak ellenére, hogy a gyakorlatban a településen egy-általán nem okoz problémát a cigányok jelenléte, nincs konfliktus. Aki idejön, az nem tudja.
Nincs probléma, de azért tartanak az emberek ettől, és inkább nem mennek olyan helyre [ahol cigányok laknak]” (ingatlanos).
A lakóhelyi szuburbanizáció mellett egyre nagyobb mértékű a gazdasági szuburbanizáció (a gazdasági tevékenységek fővárosból az agglomerációba települése) is. E jelenség egyik magyarázata szerint előbb jön a lakosság, és az ő igényeik kielégítésére érkezik az ipar, míg a másik szerint az ipar gazdaságossági szempontok szerint dönt arról, hogy hová költözik, majd magához vonzza a munkát keresőket (Barta 2002). Az ipari parkokkal kapcsolatban a lakók két táborra oszlanak: az ellenzők az ipar helyett a falusi turizmust támogatnák, és ez-zel teremtenének munkahelyeket, az elkerülhetetlen ipari tevékenységeket pedig mint „helyi zöld kézművesipart” képzelik el. A támogatók szerint ipar nélkül nem lehetne fenntartható a település fejlődése, hiszen sem munkahelyek, sem bevétel nem jön olyan mértékben a tele-pülésre, mely hozzájárulhatna a lakosságszám növekedése miatt kiépítendő és fenntartandó infrastruktúra költségeihez. Az elmúlt néhány évben egyre több olyan alközpont erősödik meg, melynek korábban – a szocialista érában – már volt valamilyen központi funkciója:
amellett, hogy kapcsolatot tart a fővárossal, a környékbeliekre „épít” mind a munkahelyek, mind a szolgáltatások szempontjából. Ennek következtében az ingázás már nemcsak a fő-város és az agglomeráció, hanem az agglomerációs települések között is jellemzővé vált:
elsősorban a központ és a vonzáskörzete, másodsorban a központ és a távolabbi települések viszonylatában.
A negyedek térbeli pozíciója és kialakulásának (várostervezési) körülményei tehát
egy-aránt hatással voltak arra, hogy a településeken belül milyen összetételű népesség hová köl-tözik, és – mint a következő részben látni fogjuk – ettől nem függetlenül, hogy milyenek az integrációs lehetőségek, mekkora az érintettek erre való hajlandósága, és mindezek milyen mélységű konfliktusokat szülnek a régi és új lakók között.
Konfliktusok
A városból vidékre vándorlás nem csak a települések térbeni-társadalmi szerkezetét alakít-ja, hatása a mindennapi életvitelben (szolgáltatások használata, a hatalomgyakorlásban való részvétel változása), illetve a települések társadalmának kulturális dimenziói mentén (a vidék reprezentációja, az identitás és a vidéki életmód átalakulása) is tetten érhető. A változások sokféle konfliktust váltanak ki, melyek egyrészt a települések agglomeráción belüli pozíció-jával, státuszával függenek össze, másrészt a szuburbanizáció megindulásának időpontja és a szuburbanizációs hullámok száma is jelentős befolyásoló tényező. Írásunkban – esettanul-mányaink alapján – összegzésszerűen mutatjuk be a főbb konfliktustípusokat.
Minél több lakó költözik egy-egy területre, annál valószínűbb, hogy a beilleszkedés konf-liktusokkal fog járni, hiszen az „újak gyakorlata” kisebb vagy nagyobb mértékben változást hoz mind a társadalmi együttélés szabályaiban, mind a közösségi élet korábbi gyakorlatában.
Az ehhez a körhöz tartozó egyik kevéssé látványos, de annál erősebben jelen lévő konflik-tusforrás a beköltöző családok integrációs hajlandóságában mutatkozó különbség és ennek településátalakító hatása. A tanulmány elején már felvázoltunk három vidékreprezentációs típust, amelyek eltérő integrációs stratégiákhoz köthetők, most azt nézzük meg, hogy ezek hogyan jelennek meg a lakossági narratívában, és cselekvési mintájukhoz milyen konfliktu-sok kapcsolódnak.
A lakosság érzékeli ugyan a három csoport4 közötti különbséget, ám elbeszéléseiben az életmódbeli különbségek csekély volta miatt a második és harmadik csoport nem válik el olyan élesen, mint tipológiánkban (ezért mi sem húzunk éles határt közöttük).
Az első csoport, melyre a városias mentalitás és viselkedés jellemző, nem akar – leg-alábbis egy ideig – beilleszkedni a település helyi életközösségébe, munkája, barátai a fővá-roshoz kötik. Különállását nemcsak térben, hanem mentálisan is meg akarja tartani: vagy saját szomszédságot hoz létre (vagyis elsősorban a beköltözők társaságát keresi), vagy teljesen szegregálja magát (semmilyen szinten nem lép be a közösség életébe „csak aludni jár haza”, sokszor még be sem jelentkezik). A telkek kerítései ebben az esetben nem pusztán fizikai, de szellemi távolságtartásra is utalnak: „nagyon sokan vannak, akiknek a településsel igazából az égvilágon semmi kapcsolatuk nincs” (plébános). Ezt gyakran „segíti” az is, hogy a falu főváros felőli szélére költöznek, tehát még csak át sem kell vágniuk a településen ahhoz, hogy budapesti munkahelyükre beérjenek. A települést csak úgy használják, mint egy városi a lakótelepet, aludni járnak csak haza. „...éppen a városiasodás folyamata miatt azért elvesz-tette ezt a kistelepülés-jellegét. A városi ember hozza magával azt a beállítódottságot, hogy nem ismerem a szomszédot stb. Itt egy darabig ez megy, megy, de utána azért közvetlenebbé válnak, más az egy családi házban, ha egy kertből átszólnak egymáshoz” (rendőr). A jövevé-nyek azonban elzárkózásuk ellenére is hatással vannak a régi lakókra, ugyanis a falusi
kör-4 Az elsőt a vidék mint kertváros reprezentációs típusnak, a másodikat a vidék romantikája reprezentációs típusnak és végül a harmadikat a vidéki családi idill reprezentációs típusnak neveztük.
nyezetbe városi, felfokozott élettempót hoznak, a „megfizetem, csak foglalkozzon vele, nem érek rá, mert reggel 6-tól este 6-ig dolgozom” (háziorvos) szemlélettel erősítve.
Ezek a kiköltözők tehát a munkahelyek miatt jellemzően a város és vidék között ingáznak, és ebből kifolyólag döntően a városi szolgáltatásokat veszik igénybe: a városban vásárolnak, szórakoznak, járnak orvoshoz, sőt gyakran a gyerekeiket is oda viszik óvodába, iskolába. Ez utóbbi miatt az idegen környezetbe való integrálódás első és leggyorsabb eredményt hozó lépcsője kiesik, hiszen sem a gyerekek, sem a szülők között nem alakulhatnak ki a közösség alapját megteremtő kapcsolatok. A gyermekek „pestre járatásának” két mozgatórugója van:
egyrészt a munkahely felé jövet-menet útba esik a (korábbi) oktatási intézmény, másrészt a helyi oktatási színvonalat nem tartják megfelelőnek.
A második és a harmadik – az elsőnél jóval kisebb létszámú, ám egymástól is és az ősla-kóktól is kevésbé eltérő viselkedési mintát hozó – beköltözői csoport és az őslakosok között sokkal kisebb lévén az életmódbeli különbség, a latens és látható konfliktusok száma is ele-nyésző. Az őslakosok szemében ez a két csoport szabadulni kíván a városi lét minden jel-lemzőjétől, a falusi közösség „megélésének” vágyával költözik vidékre, és mindent elkövet azért, hogy valamilyen mértékben azonosuljon a falusiak életmódjával (bár e tevékenysége közben alakítja is ezt az életmódot, a saját városi mentalitását is beleszőve). „Nagyon jóba’
vagyunk a szomszédokkal, mind a kettővel. (...) Már két boltban is tegeződünk. Fodrászhoz is itt járok el, háziorvosunk is van itt, nagyon normális, szimpatikus ember, maximálisan elége-dettek vagyunk vele” (új lakó).
Az idetartozók egy részének már volt valamilyen korábbi kötődése is a településhez, pél-dául korábban nyaralóként használta az épületet, ismeri a „mindennapi szokásokat”, és ez megkönnyíti az integrációt. Az ilyen jövevények nagy lendülettel vetik bele magukat a helyi közösségi életbe, mint amilyen – többek között – a falu hagyományainak, kulturális öröksé-gének újrafelfedezése, hagyományőrző rendezvények, fesztiválok, a hagyományok újrafelfe-dezését ösztönző civil szerveződések életre hívása. „...kénytelenek vagyunk programokat csi-nálni, hogy megmozgassuk kicsit a lakosságot. A megmozgatás alatt azt értem, hogy a régi, félig elfojtott gondolatok, kezdeményezések újra felszínre kerüljenek, és kifejezetten alulról szeretnénk építkezni...” (új lakó).
E csoport integrációjára nagy az esély, hiszen a „városiak beágyazódását” a vidékiekkel közös tevékenység, érdeklődés, a szolgáltatások közös használata nagyban segítheti. A kö-zös érdeklődési terület és a kökö-zösen végzett tevékenység, a szolgáltatások kökö-zös használata azonban csak addig a pontig segíti a beilleszkedést, amíg az újonnan érkezők tiszteletben tartják a helyi hatalmi viszonyokat. Amint ezen a téren az „újak” aktívvá válnak, az integ-ráció megtorpan. A beköltözőknek az őslakosok által érzékelt eltérő stratégiával rendelkező csoportjai ezen a ponton már hasonló viselkedési mintát mutatnak: a helyi közösségi életben és politikában arra törekszenek, hogy saját érdekeiket érvényesítésék, minél jelentősebb be-folyásra tegyenek szert.
A régi és új lakó dichotómia azonban csak egy bizonyos pontig magyarázhatja a történé-seket: az évek múltával az új jövevényekből régiek lesznek, és ez árnyaltabbá teszi a helyi viszonyokat, nehezebben leírhatóvá a kapcsolatrendszereket, a település életét és az abban bekövetkezett változást. Az első körben kiköltözött lakók ugyanis az idők során kialakítják saját közösségüket, megteremtik (kiharcolják) a számukra fontos szolgáltatásokat, esetleg munkahelyüket is az agglomeráció valamelyik településére helyezik át, és már a gyereket sem feltétlenül viszik pesti általános iskolába. Ezért az elmúlt 5-10 évben beköltözőket (főleg a belső és középső agglomerációs gyűrűben) már nem a hagyományos vidéki táj és életforma
várja, hanem egy a szuburbanizációhoz köthető falusi-városi hibrid, melyhez egyrészt köny-nyebben tudnak integrálódni, másrészt éppen az idill hiánya gyakran csalódást okoz nekik.
„A város utolérte őket. Ők falun akartak élni, és nem városban” (helytörténész). Az ilyen irányú átalakulás mégis az őslakosokat érinti leginkább negatívan, előfordulhat, hogy saját településükön kívülállókká válnak, és bizonyos értelemben háttérbe szorulnak.
A szuburbanizáció előrehaladtával egyre nehezebben definiálható, hogy kit tekintsünk helyinek és kit beköltözőnek. Az átalakulással a „vidéki ember” fogalma is változatosab-bá válik, melyet legtöbbször nem annyira a helyiek, mint inkább a kívülállók konstruálnak (Fielding 1998). Míg a ’90-es évek elején az őslakos–beköltöző szétválasztás nem jelentett gondot, addig az ezredforduló után ez már nehezebbé vált, hiszen a több hullámban zajlott beköltözés miatt a régi lakóval szemben az újnak több fokozata (új, legújabb, még újabb) áll.
A nagymértékű (akár két-háromszoros) népességgyarapodás „mellékhatásaként” az új jöve-vények már szinte egyik településen sem kuriózumok többé. „Itt már annyira hozzászoktak ahhoz, hogy nap mint nap új és új idegenek jönnek, hogy ez már nem foglalkoztatja őket” (is-kolaigazgató). A korábbi új lakó–régi lakó szembeállítás helyett a konfliktusok legalább há-romszereplőssé váltak: az őslakosok, a régiek és az újak között feszülnek, a szuburbanizációs hullámokhoz kapcsolhatóan változó intenzitással. Míg a ’90-es években a kiköltözők kevésbé ambiciózusan és csak kis intenzitással kapcsolódtak be a helyi ügyek irányításába, addig az ezredforduló után – a helyi narratívákból is kihámozhatóan – az őslakókkal szemben a beköl-tözők vették át az irányító szerepet.
Bonyolítja a képet, hogy a konfliktusokban szereplő csoportok az ügytől függően változ-hatnak. Általános jelenségként elmondható, hogy a beköltöző például szövetségest láthat az őslakosokban, ha az általa keresett csendet, nyugalmat és kisvárosi idillt a további beköltözés fenyegeti. „Nem is szeretném igazán, hogy kiépüljön az infrastruktúra, mert akkor nagyon sokan fognak kijönni. Pont az tűnik majd el, ami miatt idejöttünk” (új lakó).
A már itt élő ilyenkor villámgyorsan az „őslakosok” mellé áll, senki „újat” nem kíván beengedni többé, és hajlamos a további beköltözés elleni „hadjáratot” a környezetvédelem színeibe öltöztetni. „Olyan már volt egy-két éve, aki beköltözött, és azt mondta, hogy akkor most már ne költözzön ide senki más, mert tele leszünk, és sokan leszünk, tehát én még igen, de most már aztán senki más ne. Van olyan nézet, miszerint elég lenne már, már nem nagyon tartanák jónak az emberek ezeket az új lakónegyedeket, ahol nagyon nagy mennyiségű ember költözik be, egyrészt ugye megváltozik a falu jellege, nagyon sok ismeretlen ember lesz, ke-zelhetetlen, nem kontrollálható, hogy kik” (ingatlanos).
Ugyanezek a szereplők más esetekben – például szolgáltatások saját igényeiknek megfe-lelő fejlesztése – az újak mellé állnak, szembefordulva korábbi szövetségeseikkel, az őslako-sokkal, s a települést igényeik szerint igyekszenek alakítani. „Ha ő most kiköltözött vidékre [...] az nem ugyanaz [mintha Budapesten lakna], mert azért bármennyire is város vagyunk, azért azt nem tudjuk produkálni, ami Budapesten van. [...] valahol azért ezt neki tudomásul kell vennie, hogy vidékre költözött” (polgármester). A ’90-es években a helyiek elbeszélései szerint az iskolába döntően csak az alacsonyabb társadalmi státuszú régi lakosság gyermekei jártak, mivel a beköltözők magasabb elvárásainak nem felelt meg a színvonal. Az ezredfor-duló után az egyre erősebb érdekérvényesítési képességű jövevények, új (gyakran alapítvá-nyi) óvodákat, iskolákat hoztak létre, ezzel könnyítve életüket, és hátráltatva az őslakosok megismerését, de elősegítve a beköltözők második hullámával érkezők integrációját.
A beköltözők számának növekedésével párhuzamosan egyre erősebben nőtt az igény és a hajlandóság arra, hogy beleszóljanak a település életébe, formálják annak jövőjét. A ’90-es
években ez a hajlandóság és az ezzel együtt járó konfliktusok egyrészt a beköltözők mini-mális helyismerete, integrációs hajlandósága, illetve a jövőre vonatkozó kevéssé kiforrott elképzelései (a szuburbán életre vonatkozó minták hiánya), másrészt az őslakosok pozíció-ban léte miatt lényegtelenek voltak. „Ha egy »új« közszereplést akar vállalni, akkor egy kicsivel nehezebb dolga van, mintha ugyanezt »törzslakosként« tenné, mert olyankor a fe-jére olvassák, hogy »ő csak ne dumáljon, mert most jött«” (iskolaigazgató). Az ezredfor-duló utánra azonban a belső és középső agglomerációs gyűrűben szinte mindenütt megtörtént a „hatalomátvétel”. Akár azért, mert a beköltözők a helyieknél agilisabbak voltak, akár azért, mert létszámuk automatikusan elősegítette ezt. „Itt vannak igazán kifejezetten városi, urbá-nus és – hogy mondjam – nagypolgári vagy pénzes lobbik, amik nem hivatalosak. Igaz, hogy érdekeiket szolgálják, de megfeledkeznek az itteni, még mindig meglévő kb. egyharmadnyi őslakosságról, akik egyszerűbb emberek, szegényebb anyagi eszközökkel rendelkeznek. És ezeknek a képviseletét fogják ellátni azok, akik úgy viselkednek, mint annak idején II. József (sic!), mikor panaszkodtak, hogy a magyaroknak nincsen kenyerük, megkérdezte, akkor miért nem esznek kalácsot. Tehát nem értik meg a szegényebb rétegeket. [...] De hát... nem éhezik itt senki.” (polgármester).
összességében azt mondhatjuk: a rendszerváltás utáni időszak szuburbanizációja a nagy-mértékű lakosságnövekedés mellett új társadalmi összetételt és kapcsolatrendszereket is eredményezett a településeken, megváltoztatva ezzel a közösségek életét és a vidék rep-rezentációját is. A folyamatot az őslakók a „kertvárosiasodás” szóval jellemzik, ami alatt a személyes kapcsolatok intenzitásának, illetve a szomszédsági kapcsolatok jelentőségének csökkenését, a társadalmi érintkezésben a városiasnak tekintett viselkedési gyakorlatok és normák meghatározóvá válását értik. Kialakulóban van tehát egy új „szuburbán” életforma, mely lakói számára komfortosabbá tette a településeket, ám ez sokak számára még min-dig nem jelentette a teljes elszakadást a fővárostól. életük továbbra is szorosan kapcsolódik
összességében azt mondhatjuk: a rendszerváltás utáni időszak szuburbanizációja a nagy-mértékű lakosságnövekedés mellett új társadalmi összetételt és kapcsolatrendszereket is eredményezett a településeken, megváltoztatva ezzel a közösségek életét és a vidék rep-rezentációját is. A folyamatot az őslakók a „kertvárosiasodás” szóval jellemzik, ami alatt a személyes kapcsolatok intenzitásának, illetve a szomszédsági kapcsolatok jelentőségének csökkenését, a társadalmi érintkezésben a városiasnak tekintett viselkedési gyakorlatok és normák meghatározóvá válását értik. Kialakulóban van tehát egy új „szuburbán” életforma, mely lakói számára komfortosabbá tette a településeket, ám ez sokak számára még min-dig nem jelentette a teljes elszakadást a fővárostól. életük továbbra is szorosan kapcsolódik