Az elit által és az elitnek kitűzött fenti célok azonban általános vélekedés szerint messze esnek a 2010-es évek valóságától, legalábbis Magyarország esetében. A konszolidált demok-rácia fázisának elérése helyett a nem konszolidált, Ilonszki gabriella és Lengyel györgy (2009) kifejezésével élve, a színlelt demokrácia veszélye fenyeget. A szerzőpáros az elitek magatartásmódjának zavaráról ír a demokratikus intézmények működésének válsága kap-csán. érvelésük szerint a demokrácia konszolidációjának feltétele, hogy az elitek elfogadják a demokrácia intézményi kereteit és játékszabályait. Ha az elit magatartása ezekkel kapcso-latban sorozatosan normaszegő, akkor csupán színlelt demokráciáról beszélhetünk, amely-ben az elit, és ennek nyomán a társadalom jelentős csoportjai csak színlelik a szabályok be-tartását. Ez önmagában a demokráciát még nem sodorja veszélybe, de erősen rombolja annak
minőségét és a társadalom közérzetét. Továbbá, ha a színlelés „lelepleződik”, az felboríthatja a demokratikus stabilitáshoz szükséges elitkonszenzust (Higley–Burton 2006). Az elit egyes csoportjainak egymás elleni gyanakvása egyre nagyobb részüket késztetheti normaszegés-re, ami rendkívül súlyos következményekkel jár a társadalom számára. Ilonszki és Lengyel tézise szerint Magyarországon az utóbbi évtizedben elindult ez a veszélyes folyamat. Az elit demokrácia-színlelését általános jelenségnek tartják, példáik mégis arra a területre vo-natkoznak, ahol a normaszegés a leglátványosabb: a politikai elitre. A rendszerváltás idején elitkonszenzusnak vélt megállapodásról kiderült, hogy csak időleges kompromisszum volt, amit a feleknek egy idő után már nem állt érdekében betartani. (A 2009-es tanulmány meg-jelenése óta már azt is láthattuk, ahogyan a jelenlegi kormányzó elit először csak kétségbe vonta, majd kétharmados parlamenti többsége birtokában ki is nyilvánította a konszenzusos rendszerváltás örökségével való szakítását.)
Ilonszki és Lengyel közismert és állandóan napirenden lévő politikai problémákat hoz összefüggésbe az elit magatartászavarával: az elharapódzó demagógia és populizmus, a vá-lasztások előtti ígérgetés, a kormányzati túlköltekezés, a politikai ellenfél legitimitásának kölcsönös megkérdőjelezése mind az elit normaszegő magatartásának szimptómái közé tar-toznak. A két szerző azt a – közkeletűen általában csak „árokásásnak” nevezett – folyama-tot is a válságjelenségek közé számítja, ahogyan az elit igyekszik szembeállítani egymással a különböző társadalmi csoportokat.
Ezt a jelenséget, mely szorosan kapcsolódik a társadalmi integráció kérdéséhez, a politi-kai szociológia irodalma empirikusan is vizsgálta. Angelusz Róbert és Tardos Róbert (2000, 2011) húsz év adatainak elemzése alapján kimutatta, hogy Magyarországon az utóbbi két évtizedben egyre növekedett a már eredetileg is magas politikai polarizáltság, a 2000-es évek végére Európában szinte egyedülálló szintet érve el. Körösényi András (2012) vizsgálata ez-zel párhuzamosan a politikai elit még extrémebb polarizációját mutatta. Ez még önmagában nem elég ahhoz, hogy a politikai polarizáció növekedésének okaként az elit rossz mintaadási hajlamát lássuk, Körösényi érvelése szerint azonban a polarizáció egyik, és talán legfonto-sabb magyarázata mégis az elit magatartásához kapcsolódik: a politikai pártok vezetőinek, azaz a politikai elit tagjainak stratégiája eredményeképpen következett be. A vezetőknek ki-emelkedő súlyuk – és felelősségük – van ebben a folyamatban. A politikai elit a népességénél mindig markánsabb ideológiai önbesorolásának még szélsőségesebbé válása okozza a szava-zótáborok polarizálódását – és ezáltal az árkok további mélyülését.
A negatív következmények a társadalom integrációjára nézve jól ismertek. A politikai polari-záció tábormentalitást hoz magával, ami meggyengíti a nyilvánosság terének hatékony működé-sét. A táborokon belül pedig elterjed a kettős mérce, a morális relativizmus alkalmazása.
A tábormentalitás nem csak politikai és médiaelemzésekben érzékelhető jelenség. Angelusz és Tardos hosszú távú adataik elemzése alapján a magyar társadalom – ideológiai értelemben vett – növekvő kapcsolati homofíliájára hívják fel a figyelmet. „Az ideológiai-politikai távol-ság egyben kapcsolati távoltávol-sággá is válik” (Angelusz–Tardos 2011:362), azaz egyre kevésbé barátkozunk, ismerkedünk a más politikai táborhoz tartozókkal. A kapcsolati távolság növe-kedése, az állandó azonos véleményekkel való találkozás pedig könnyen további polarizációt eredményezhet: a szerzők által használt fogalommal élve divergenciaspirál indul el.
A kapcsolati homofília mindig nagyobb az ideológiai pólusokon, mint a centrumban, így annál erősebb, minél többen fogadnak el szélsőséges nézeteket. A polarizált és polarizáló po-litikai elit magatartása nagyban hozzájárul a divergencia spiráljának működéséhez a kétezres évek Magyarországán.
Az eddig idézett irodalmakból úgy tűnhet, mintha főként a politikai elit lenne hibáztatható az utóbbi évtized negatív jelenségeiért. Ugyanakkor az sem ritka, hogy az elittel kapcsolatos írások a kapitalizmuskritikával kapcsolják össze az elitek magatartásának bírálatát. Szalai Erzsébet (2006) a gazdasági elit felelősségét hangsúlyozza. A politikusok gúzsba kötve tán-colnak, a gazdasági elitek nyílt hatalmi igényekkel lépnek fel a politikai és a kulturális eli-tekkel szemben. A gazdasági elit stabil túlereje a többi elitcsoporttal szemben a kapitalizmus rendszerének sajátossága, és mint ilyen nem megváltoztatható. Az elitcsoportok közötti ál-landósult egyensúlyhiány az oka annak, hogy a korrupció is rendszerszintű, kiiktathatatlan jelenség. A gazdasági elit megerősödésének és hatalomátvételi kísérleteinek folyamatát írja le csite András és Kovách Imre (1998) is.
A gazdasági és a politikai elitek viszonyával kapcsolatban leggyakrabban felmerülő ma-gatartási anomália az oligarchizálódás jelensége. Az oligarcha kifejezés, értve ezen a politi-kai döntésekre negatív hatású befolyással bíró gazdasági szereplőket, igen nagy népszerűségre tett szert a 2010-es évek magyar közéleti diskurzusában. Tágabb társadalomtudományos kontextusban azonban végigkíséri az elitelmélet történetét. Michels (1911) klasszikussá vált megállapítása az oligarchia vastörvényéről kimondja, hogy a kevesek kiválasztódása az ura-lomra demokratikus viszonyok között is érvényesül. Legutóbb pedig egy amerikai szerzőpáros bestsellerré vált gazdaságtörténeti munkája (Acemoglu–Robinson 2012) az oligarchizálódás jelenségében véli felfedezni a társadalmak gazdasági sikerességének vagy sikertelenségének kulcsfontosságú faktorát. érvelésük szerint minél nagyobb egy társadalomban az oligarchák hatalma, annál valószínűbb, hogy saját érdekeiket szolgáló szabályok elfogadtatásával gátol-ják a gazdasági innovációt, így járulva hozzá nemzetük bukásához. Az oligarchák önérdekű magatartását morális fékek nem, csupán külső kényszerek képesek befolyásolni, ebben nagy szerepe van a minél inkább plurális és nyitott politikai intézményeknek.
David Stark és Vedres Balázs (2012) a magyarországi gazdasági elitről szóló kutatásuk-ban, eltérve a gazdasági és politikai elit viszonyáról szóló szokásos kérdésfeltevéstől, azt vizsgálták, hogy a politikai elit gazdasági kapcsolatainak, az átpolitizáltságnak milyen ha-tása van a magyar gazdaság működésére. Az általuk „történeti hálózatelemzésnek” nevezett módszerrel adatokat gyűjtöttek az 1987 és 2001 közötti legnagyobb magyar cégek felső ve-zetéséről és igazgatótanácsi tagjairól. A vizsgált cégek 20%-ánál volt legalább egy politikus az igazgatótanácsi tagok között, ami – a meginterjúvolt gazdasági elittagok egybehangzó véleménye szerint – egyet jelent egy cég azonosítható politikai kötődésével. A hálózatelem-zés során igazolódott a szerzők előfeltevése, ami szerint a politikai oldal alapján azonosítható cégek, jobb- és baloldalon egyaránt, hajlamosabbak más „saját oldali” cégekkel kapcsolatban állni, mint hasonló, de „semleges” cégek egymással, az „ellenoldali” cégek pedig taszítják egymást. Így olyan pontokon, ahol az azonos tevékenységi körből, hasonló tulajdonosi szer-kezetből, és egyéb kontrollváltozókból valószínűsíthetően kapcsolatoknak kellene lenniük a cégek között, az üzleti hálózatokban „politikai lyukak” tátonganak. Az eredmény érdekes-sége, hogy a politikai hatás az egész vizsgált időszak során erősödött. Ennek alapján Stark és Vedres úgy vélik, hogy a gazdasági hálózatok átpolitizáltságának oka nem a kialakuló kapi-talizmus kezdeti politikai meghatározottsága, mint azt korábban, a posztszocialista útfüggő-ség (Stark–Bruszt 1998), illetve a menedzserkapitalizmus (Eyal–Szelényi–Townsley 1998) elméletei kapcsán feltételezték, hanem – a fentebb említett polarizációs irodalom állításaival összhangban – az, hogy a pártok versenye a gazdaságban is érezteti (többnyire káros) hatását.
A politikai elit tagjainak üzleti és politikai lobbizása a Stark és Vedres által idézett menedzse-rek szerint a gazdasági hálózatok sötét oldala.
A különböző nemzeti elitek minőségének vizsgálatakor sokan (pakulski 2010, Frič–
Bednařík) azt a szempontot is felvetik, hogy a nemzeti elitek mozgástere erősen korlátozott:
„szendvicshelyzetben” vannak a helyi társadalmak és a globális szereplők között.
A továbbiakban ezt a szendvicshelyzetet a „zsemle alja”, azaz a helyi társadalom szem-pontjából vizsgáljuk. paretóval és Bibóval együtt tesszük fel újra a kérdést: képes-e az elit (pozitív) mintaadóként szolgálni, és ezáltal hozzájárulni a társadalom integrációjához, vagy jellemzően inkább csak hatalmi, uralmi elitként működik?