1910-ben a dualista állam fennállása idején megrendezett utolsó magyarországi ország-gyűlési képviselő-választásokon a teljes lakosság mindössze hat-hét százaléka vehetett részt. A választók nyíltan szavaztak, a választójog pedig vagyoni, illetve jövedelmi cen-zushoz volt kötve. Ezenkívül csak a huszadik életévüket betöltött férfiak voksolhattak, a nők egyáltalán nem. Mindezekből kitűnik, hogy az 1874-ben elfogadott választójogi törvény (1874. évi XXXIII. t. c.) ekkor már teljesen elavult volt. Szükségessé vált egy új választójogi szabályozás megalkotása, amely 1913-ban készült el. Az 1913. évi XIV.
törvénycikk alapján azonban az első világháború kitörése és évekig tartó harcai miatt soha nem tartottak választást. A világháborús vereség, az azt követő Károlyi-féle Nép-köztársaság, majd a Tanácsköztársaság bukása után az 1919-ben néhány hónapig hatal-mon lévő ellenforradalmi Friedrich-kormány új választójogi rendeletet (1919. évi 5985/1919 M. E.) és hozzá kapcsolódó végrehajtási rendeleteket dolgozott ki.42 A ro-mán megszállás alól 1919 novemberében felszabadult Budapesten berendezkedő Horthy Miklós nevével összeforrt rendszer a Friedrich-féle rendeletet alapul véve, 1920 január-jára nemzetgyűlési képviselő-választásokat írt ki. A választási rendelet valamennyi vá-lasztókerületben bevezette a titkos szavazást és a kötelező részvételt. A legalább hat éve magyar állampolgár és minimum fél év helyben lakást igazolni tudó, 24 éven felüli fér-fiak és nők – utóbbiaknál az írni-olvasni tudás is feltétel volt – valamennyien választás-ra jogosultak lettek, akárcsak a legalább 12 heti frontszolgálatot teljesített 24 évesnél fiatalabb férfiak. Választójogot kapott több mint hárommillió állampolgár, az ország akkori teljes lakosságának mintegy 38,4 százaléka. Ez mintegy hatszorosa volt az első világháború előtt választásra jogosultak arányának. A választásra jogosultak teljes la-kossághoz viszonyított aránya a korabeli európai középmezőnyben helyezkedett el.
Ezen a választáson képviselőjelöltként csak egyéni választókerületben lehetett indulni.
Kizárólag a győztes jelöltre leadott szavazatok számítottak, a többi indulóra leadott
42 1919. évi 5984/1919 M. E., 1919. évi 5986/1919 M. E., 1919. évi 5987/1919 M. E., 1919. évi 5988/1919 M. E. In: Magyarországi Rendeletek Tára 1919. Szerk.: Magyar Királyi Belügyminisztérium.
Budapest, 1920, Pesti Könyvnyomda Rt. 878-929.
voksok elvesztek. A széles körű választójog megadása egyfajta demokratizálódási fo-lyamat irányába mutatott, ez azonban nem belső fejlődési fofo-lyamat eredményeként va-lósult meg, hanem az antanthatalmak külső nyomása kényszerítette ki.
1920 elején a formálódó és igen képlékeny magyar politikai palettán kisgazda, ke-resztény, szociáldemokrata és polgári liberális pártok voltak jelen. A választási győze-lemre azonban csak két politikai erőnek volt valódi esélye: a több keresztény pártból összeállt Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának (KNEP) és a két kisgazda párt egye-sülésével létrejött Országos (Keresztény-Keresztyén) Kisgazda- és Földmíves Pártnak, amely leginkább a parasztság széles rétegeit képviselte. Az 1920 januárjában a megszál-lás által nem érintett területeken megtartott nemzetgyűlési képviselő-választásokon szo-ros versenyben a kisgazdák végzetek az élen a KNEP pedig második lett. A mandátu-mok elsöprő többségét, mintegy 94 százalékát e két párt képviselőjelöltjei kapták. A regnáló koalíciós kormányok tagjainak túlnyomó többsége is soraikból került ki. A f ő-ként a zsidóság által támogatott polgári liberális pártok visszaszorultak, a Magyarorszá-gi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) pedig részt sem vett a választáson. Az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság idején vállalt szerepe ugyanis nem volt túl jó ajánló-levél a berendezkedő ellenforradalmi rendszerben, ahol a tiszti különítmények még sza-badon működhettek.
A választást 1920 januárjában egyelőre csak az ország magyar közigazgatás alatt álló részein tudták megrendezni, mivel ekkor még a Tiszántúl román, a Baja-Pécs vonaltól délre eső országrész pedig szerb megszállás alatt volt. Az idegen csapatok kivonulása után ezeken a területeken is sor kerülhetett a nemzetgyűlési képviselő-választásokra. A három részletben megtartott voksolás során a választópolgárok összesen 214 mandátum sorsáról döntöttek. Az összeülő nemzetgyűlés tagjainak csupán 11 százaléka volt tagja a dualista rendszer parlamentjének is, tehát a régi politikai garnitúra csak igen kis része tért vissza a politikai hatalomba.43
1918 őszén IV. Károly magyar király Eckartsauban tett nyilatkozatával visszavonult a magyar államügyek intézésétől, visszatérését pedig az antanthatalmak tilalma lehetet-lenné tette. Ezért az 1920. február 16-án összeülő nemzetgyűlésnek Magyarország ál-lamformájáról és az államfő kérdéséről is határoznia kellett. A törvényhozás által elfo-gadott első törvénycikk a dualista rendszer hagyományaiból merítve, az alkotmányosság jogi kereteinek és intézményi struktúrájának helyreállításával fektette le az új rendszer
43 Földes György–Hubai László, 1998. 7., 50-51., 70-71., 75., 80-84.; Giczi Zsolt, 2010. 197.; Püski Levente, 2006. 50., 97-99., 232.; Ungváry Krisztián, 2013. 37.
alapjait. A nemzetgyűlés magát a törvényhozói hatalom kizárólagos képviselőjének nyilvánította, meghatározta saját jogköreit, majd megállapította, hogy a királyi hatalom gyakorlása az uralkodó ominózus nyilatkozatával megszűnt. Az államforma kérdéséről ekkor még nem döntött, viszont a kormányzói tisztség létrehozásával rendelkezett az államfői hatalom – ideiglenesnek szánt – rendezéséről. Az első törvénycikk részletesen szabályozta a kormányzó jogköreit, amely a királyéhoz képest korlátozott volt, és nem-zetközi viszonylatban – kezdetben legalábbis44 – egy korabeli gyenge-közepes erősségű köztársasági elnöki hatalomnak felelt meg. 1920. március elsején a nemzetgyűlés Horthy Miklóst választotta meg kormányzónak, aki ezután majd negyed évszázadig állt az ország élén. A királyság, mint tradicionális államforma jogfolytonosságára való uta-lás még ugyanebben a hónapban a Simonyi-Semadam-kormány egyik rendeletében ke-rült kinyilvánításra, végül a következő évben elfogadott detronizációs törvény az ország államformáját egyértelműen királyságként rögzítette.45
Az ellenforradalmi rendszer hivatalos ideológiája a keresztény-nemzeti gondolat volt, mely az egész korszakot meghatározta. A végrehajtó hatalmat a törvényhozásnak felelős, de az államfő által a kormánypártból kinevezett mindenkori miniszterelnök és kormánya gyakorolta. A törvényjavaslatok kidolgozása pedig a miniszterek által irányí-tott minisztériumokban zajlott. Az állami hatalommegosztás harmadik eleme a másik kettőtől elvben független, a törvényeket betartató igazságszolgáltatás volt. A három ha-talmi ág elkülönülése és egyenrangúsága azonban a korszakban nem mindig érvénye-sült. A végrehajtó hatalom – elsősorban a törvényhozás kárára – olykor bizony túlnőtt saját keretein. Ugyanakkor a kormányfőnek mind a parlamenti többség, mind pedig a kormányzó bizalmát is bírnia kellett.46
A hagyományos struktúrák mentén újjászerveződő magyar államnak továbbra sem volt – és a Horthy-korszakban nem is lett – egy dokumentumban lefektetett alkotmánya.
Az alapokmányt az 1920-as évek végéig egymás után elfogadott alaptörvények sorozata helyettesítette.47
44 A Horthy-korszakban a kormányzó jogköreinek kibővítésére több alkalommal is sok került. Először 1920-ban Teleki Pál, majd 1933-ban Gömbös Gyula, végül 1937-ben Darányi Kálmán terjesztette ki Horthy jogosítványait. In: Püski Levente, 2006. 19, 26-27.
45 1921. évi XLVII. törvénycikk IV. Károly Ő Felsége uralkodói jogainak és a Habsburg Ház trónörökösödésének megszüntetéséről. In: www.1000ev.hu
46 Giczi Zsolt, 2010. 182., 184-185.; Püski Levente, 2006. 164., 179-180., 260.
47 Püski Levente, 2006. 261., 273.