A Dreadnought csatahajó-osztály építése ( )
. december: mindössze hónapos építés után vízre bocsátják az első angol HMS Dreadnought típusú csatahajót
-ben Olaszország azonos típusú hajót épít
-ben Spanyolország, -ban Oroszország rendeli meg e típust : a „fl ottapánik”
-ben Ausztria-Magyarország vízre bocsátja első Dreadnought típusú csatahajóját . május –június : a Skagerrak-i tengeri csata
A 19. században a műszaki haladás forradalmasította a hadihajók építését is. A gőz-hajtóművek, robbanó grá-nátok, gyorstüzelő ágyúk és páncélozottság tovább-fejlesztésével új hajótípusok sokasága jelent meg, ame-lyek gyakran már az elké-szüléskor elavultak. Csak a század végén kristályoso-dott ki az „egységes sorhajó” típusa, amelyet mindinkább a nagyobb hadifl ották gerincének szántak. Ezekbe az új hadihajókba fő tűzerőként elől és hátul négy, 28–30,5 cm kaliberű nehézlöveget építettek be egy duplatoronyba. A közepes tűz-erőt az egyes vagy duplatornyos, 12,7–16,4 cm kaliberű lövegek szolgáltatták, s a torpedórombolók elhárítására több kisebb kaliberű löveg szolgált. A 12–16 ezer tonna vízkiszorítású hadihajók többnyire 18 csomóval haladhattak.
A 20. század elején jelentős növelték ezen értékeket. Az új amerikai sorhajókat 18 ezer tonnásra építették, miközben a brit haditengerészet a 23,4 cm-es „félne-héz súlyú” ágyúkalibert vezette be a közepes kaliberű tüzérség helyett. E köz-bülső megoldás azonban az egységes tűzvezetés miatt elégtelennek bizonyult és kívánatosnak tűnt a fő tűzerőt adó lövegek egységes kaliberének bevezetése. Ezt erősítette meg az 1905. évi csuzimai tengeri ütközet tapasztalata is, amelyet a ne-héz kaliberű ágyúk nagy távolságból leadott lövései döntötték el.
Az első évtized – iparosítás és imperializmus ( – )
Az olasz haditengerészet főkonstruktőre, Vittorio Cuniberti már 1903-ban nyilvánosságra hozta egy új típusú, 17 ezer tonna vízkiszorítású csatahajó tervét, amely 12 db 30,5 cm-es főlöveggel és megfelelő páncélzattal rendelkezett, s leg-nagyobb sebessége elérte a 24 csomót. E hajótípus nem csak ütőképesebb, hanem az új turbinameghajtásnak köszönhetően gyorsabb is volt a meglévő sorhajók-nál. A brit haditengerészetnél Sir John Ficher, a tengerészet első lordja nagy fegy-verzetű, azonos kaliberű csatahajók építését szorgalmazta, amely aztán a HMS Dreadnought építésével valósult meg.
A 18 000 tonnás vízkiszorítású hadihajó fegyverzete egységes kaliberből, 10 db 30,5 cm-es lövegből állt. Lemondtak a közepes űrméretű tüzérségről, s a torpe-dónaszádokat 22 db 7,6 cm-es löveg tartotta távol. Mindegyik oldalán négy 30,5 cm-es lövegtorony tüzelhetett egyazon célra. Turbinás hajtóműveivel pedig 22,4 csomós sebességet ért el.
A páratlan méretű és fegyverzetű HMS Dreadnought hadihajó-osztállyal az angol Royal Navy tengeri fölényének megőrzését remélte Franciaországgal, Orosz-országgal és NémetOrosz-országgal szemben. Úgy vélték, hogy e hajótípus építésének jelentős többletköltségeit a rivális tengeri hatalmak már nem vállalják. Rövidesen azonban a többi tengeri hatalom – Olaszország, Spanyolország, Oroszország, az Egyesült Államok – is megrendelte e típust. Ausztria-Magyarországon 1910-ben bocsátották vízre az első hajót, amelyet 1914-ig még három követett.
Miközben ezen hatalmak ugyan fegyverkeztek, de komolyabban nem vállal-koztak arra, hogy nyílt fegyverkezési versenybe bonyolódjanak NagyBritanniával, szemben Németországgal, amely a századfordulótól kezdve a legambi -ciózusabb kihívója volt a brit tengeri hatalomnak. A német fl ottaépítés azonban rövidesen elérte Németország gazdasági teljesítőképességének határait. 1907-ben ugyan megkezdték a Dreadnought típusnak megfelelő német Nassau-osztály első hadihajóinak építését, amelyekkel a sorhajókat szándékoztak felváltani, de Alfred von Tirpitz, a birodalmi tengerészeti hivatal államtitkára mindezt már nem tudta fi nanszírozni a meglévő pénzügyi keretből. Adóemelési törekvései kormányvál-ságot okoztak, amely Bülow kancellári székébe került. A brit kapacitások egy-értelmű fölényét jelezték az 1909. évi „fl ottapánik” eseményei. Amikor a német haditengerészet „négyesbe” kapcsolt, a britek a kisebb országok brit megrendelé-seivel egyidejűleg azonnal nyolc Dreadnought hajó építésébe kezdtek.
A különböző régiókban kisebb mérvű fegyverkezési verseny zajlott. Dél-Ame-rikában Brazília már 1907-ben két hadihajó építését rendelte meg a brit dokkok-nál, Argentína pedig a következő évben kettőt az Egyesült Államoknál. Erre Bra-zília 1910-ben még egy hajót, Chile pedig két Dreadnoughtot rendelt Angliában.
A törökök 1910-ben megkezdett két hajóépítésére Görögország 1912-ben saját
hajójával válaszolt. E három, a brit és német dokkokban épülő három hadihajó egyike sem készült el, mert 1914-ben, a háború kitörésével leállították.
A Dreadnoughtok fejlesztésével szinte egy időben Nagy-Britannia a csatacir-kálókat is továbbfejlesztette. Ezeket nem a többi csatahajóval együtt vetették be, hanem feladata a saját fl otta előtt manőverezve az ellenséges felderítő cirkálók leküzdése volt. Ezért a cirkáló tervezésekor páncélozottsága rovására – Ficher mottója értelmében: a sebesség a legjobb védelem – a sebességre helyezték a fő hangsúlyt. A HMS Invincible-t 1908-ban állították szolgálatba, s 25 csomós se-bességével jelentősen túlszárnyalta a Dreadnoughtot. A csökkentett páncélozott-ság azonban megbosszulta magát, amikor az Invincible két másik csatacirkálóval együtt a Skagerrak-i csatában felrobbant.
Németország 1907-ben az első csatacirkálójával, az SMS Von der Tann-nal válaszolt a kihívásra, s a német haditengerészetben nagycirkálónak nevezték.
A csatacirkáló-típus brit és német „specialitás” maradt; csupán Japán építtetett Angliában négy Kongő-osztályú egységet. Az Egyesült Államok 1916. évi csata-cirkáló építése nem készült el; a tervezett hat egységből kettőt az 1920-as években repülőhordozónak építettek át.
A hajtóművek és a páncélozottság állandó javításával a Dreadnoughtok egyre erősebbek, nagyobbak s drágábbak is lettek. Már az első világháború előtt be-köszöntött a szuper-Dreadnoughtok korszaka: a nehézágyú kaliberét előbb 35,6 cm-re, majd 38,1 és 40,6 cm-re növelték. A sebesség párhuzamos növelése miatt ezek a hajók rövidesen messze megelőzték e típus eredeti névadóját.
A Dreadnoughtok a csatafl otta magját alkották. Fő feladatuk Alfred Th ayer Mahan tanításai szerint az ellenséges csatahajók nagy távolságból való leküzdése volt. A német haditengerészet annyira ragaszkodott e doktrínához, hogy csataha-jóiknak az Északi-tengeren kívül nem volt elég terük a hadműveletekhez.
Valamennyi nehéz lövegnek az ellenfélre való irányítása érdekében reneszán-szát élte az ún. Kiel-vonal formáció, főleg azért, mert a japán Togo admirális Csuzimánál sikeresen alkalmazta a T-haladású manővert. A vitorlás hajók kor-szakával ellentétben a fl otta nem egy vonalban állt fel, hanem különböző rajok-ban, amelyek saját taktikai egységet alkottak.
A Dreadnoughtok részvételével lezajlott egyedüli nagyobb – a Dogger Bank-i és a Skagerrak-i – csatákban a hadihajók a klasszikus Kiel-vonalban álltak fel. A kí-sérő rombolók és torpedónaszádok legfőbb feladata az ellenséges Dreadnoughtok megtorpedózása, illetve sajátjaik védelme volt.
Az első világháború kitörésekor változás történt a Dreadnoughtok világmé-retű építésében. Az építést leállították, vagy ha már előrehaladottabb formában volt, akkor lefoglalták és a saját fl ottába sorolták be. Két török egységet
Az első évtized – iparosítás és imperializmus ( – )
tanniában állítottak szolgálatba. Részben visszavonták a saját megrendeléseket is, főleg Franciaországban és Oroszországban. Az Egyesült Államok következetesen folytatta Dreadnought-programját. Nagy-Britannia, a legnagyobb tengeri hata-lom ekkor 24 Dreadnoughttal rendelkezett, tíz építés alatt állt, s a háború kitö-rése után hat újabb hajó építését rendelték meg. Németországnak 16 bevethető Dreadnought-egysége volt.
A világháború egyedüli Dreadnought-csatája e két hatalom között a Skagerrak-nál, s főleg a csatacirkálók részvételével zajlott le. Három brit hadiha jót lőszer-robbanás süllyesztett el, s egy német csatacirkáló feladta a küzdelmet. A britek hajszál híján elvesztették a Queen-Elizabeth-osztályba tartozó HMS Warspite szuper-Dreadnoughtjukat, amely rávilágított a csatahajó-fl otta off enzív beveté-sének veszélyeire. A csatacirkálók magas veszteségi rátája az egész elképzelést megkérdőjelezte, ezért a HMS Hood építési megbízásával egyúttal e típus utolsó példánya épült meg. A világ két legnagyobb csatafl ottája a háború végén érin-tetlenül vesztegelt kikötőikben. Német részről egyáltalán nem, brit részről pedig csak közvetve teljesítették a nekik szánt feladatot.
Irodalom
Breyer, Siegfried: Schlachtschiff e und Schlachtkreuzer – . München, .
Brooks, John: Dreadnought Gunneoy at the Battle of Jutland: The Question of Fire Control.
Routledge, London, .
Brown, David K.: The Grand Fleet. Warship Design and Development – . Caxton Editions, .
Hobson, Rolf: Maritimer Imperialismus. Seemachtideologie, seestrategisches Denken und der Tirpitzplan bis . Oldenbourg Verlag, München, .
Massie, Robert K.: Dreadnought. Britain, Germany and the Coming of the Great War. London, .