A Lusitania elsüllyesztése ( )
. június : az RMS Lusitania angol személyszállító gőzös vízre bocsátása . szeptember: a gőzös menetrendbe áll a Liverpool – New York útvonalon
. szeptember : a hajót „felfegyverzett segédcirkálóként” regisztrálják a brit fl ottanyil-vántartásban
. április : a császári német követség felhívása: a Nagy-Britannia körüli vizeket hadiöve-zetnek nyilvánítja és ott nem tudja garantálni az amerikai állampolgárok biztonságát . május : a Lusitania óra perckor utassal és fős személyzetével kifut New
Yorkból Liverpool felé
. május : az U- német tengeralattjáró Írország déli partjainál egy torpedóval elsüllyeszti a Lusitaniát
. május : az amerikai kormány első Lusitania-jegyzéke a tengeralattjáró támadások be-szüntetését és az áldozatok kártérítését követeli
. június : az amerikai kormány második, kemény hangú jegyzéke
. február : a Német Birodalom bevezeti a korlátlan tengeralattjáró háborút
Az I. világháború elhúzódásával jelentősen növekedtek a hadviselő országok nyersanyagigényei, így felértékelődött a tengerhajózás szerepe is. Nagy-Britannia 1914 novemberében hadiövezet nek nyil vánította a Német Biro dalom fel ség vizeit. Válaszul a németek 1915 februárjában ugyanezt tették a brit-szigetek partvidékével. Az angol blokád a háború végéig hermetikusan el-zárta Németországot a világtengerektől, s áldozatainak számát 800 000 – 1 000 000 között emlegetik. A német blokád azonban nem okozott komolyabb zavart a szi-getország ellátásában. A térségben 21 német tengeralattjáró állomásozott, amely-ből 14 állandóan javítás alatt volt. A tengeralattjárók kezdetben ágyútűzzel vagy robbanótöltettel süllyesztették el a fegyverszállító hajókat, s a legénység közben mentőcsónakba szállhatott.
Az Egyesült Államok a kereskedelem szabadságára hivatkozva jegyzékben til-takozott mindkét nagyhatalomnál, de nem egyformán erélyesen. A brit hajók
ráadásul egyre gyakrabban vonták fel az amerikai zászlót, ha tengeralattjárók támadásától tartottak. Rendszeresen helyeztek el kisebb űrméretű ágyúkat is ke-reskedelmi és utasszállító hajókon. Az is előfordult, hogy a szállítóhajók legény-sége jutalmat kapott, ha legázolták az őket megállító tengeralattjárót. A megté-vesztés tökéletesítése érdekében legtöbbször a hajók nevét is lefestették. Mindez feleslegesnek bizonyult, mert a német tengeralattjárók rendelkezésére állt szinte minden brit hajó részletes leírása. A rejtett fegyverek és a legázolások miatt egyre gyakrabban torpedóval süllyesztették el azokat a hajókat, amelyeken hadianya-got gyanítottak.
A Lusitania 1907-ben indult első útjára. A 240 méter hosszú, 44 000 tonnás hajó legnagyobb sebessége 25 csomó (kb. 45km/h) volt, amelyet négy Parson-típusú gőzturbinával és négy csavarral ért el. Már a tervezőasztalon hasonlított a hadihajókra, mivel minden fontos gépe a vízvonal alatt helyezkedett el. Az üze-meltető Cunard Line Társaság több szállal kötődött a brit admiralitáshoz.
1914. szeptember 17-én a gőzöst „felfegyverzett segédcirkálóként” regisztrálták a brit fl ottanyilvántartásban. Egy hét múlva a hajó parancsnoka, William Th o-mas Turner már az admiralitástól kapta parancsait. Eszerint sürgősen hadianya-got kell szállítania New Yorkból Liverpoolba. Tudta, hogy különleges, muníciót vásárló brit bizottság tartózkodik az Egyesült Államokban s a hajó útvonalát ki-zárólag az admiralitás határozza meg. A német hadihajókat megtévesztendő to-vábbra is szorgalmazták az utasszállítást, s a gőzös ettől kezdve a semleges ame-rikai zászló alatt hajózott. Ha német tengeralattjáró megkísérelné feltartóztatni, Turnernek azonnal tüzet kellett nyitnia.
Az Egyesült Államok biztonsági megfontolásból megtiltotta hadianyag szállítá-sát a személyszállító hajókon. Mivel a britek nem akarták, hogy az amerikaiak előtt kitudódjon a Lusitania polgári hajóként való fedése, a brit admiralitás rövid távú megoldást választott: kijelentették, hogy vadászfegyver-muníciót lehet szállítani a személyszállító hajókon. Így az igazi rakományt átnevezték és az amerikai hatósá-goknak hamis papírokat nyújtottak át. Ily módon a Winston Churchill vezette brit admiralitás 1914-től nagy mennyiségű muníciót szállított Nagy-Britanniába.
Miután a német haditengerészet a növekvő brit blokádra válaszul 1915. feb-ruár 4-én bejelentette a nemzetközi méretű korlátlan tengeralattjáró háborút, a német külügyminisztérium jegyzéket intézett az Egyesült Államokhoz, hogy Nagy-Britanniának a „semleges zászlóval való visszaélése miatt hibák nem lesznek mindig elkerülhetők.” Ezt követően Edward Grey brit külügyminiszter megkér-dezte Edward Mandell House ezredest, az amerikai elnök tanácsadóját: „Mit tesz Amerika, ha a németek elsüllyesztenek amerikai turistákat szállító személyszállító hajót?” House ezt válaszolta: „Ez számunkra háborút jelentene.”
Az első világháború útján ( – )
1915. április 22-én a washingtoni császári német nagykövetség ötven nagy amerikai napilapban fi gyelmeztette az Atlanti-óceánon utazni szándékozókat, hogy a hadiövezet a Nagy-Britannia körüli vízekre is kiterjed, ezért a brit és szö-vetségesei zászlaja alatti hajózók veszélynek vannak kitéve, s az utasok saját fele-lősségükre utaznak. William Jennings Bryan külügyminiszter fi gyelmeztette az elnököt e veszélyre, de Wilson a kereskedelem és az utazás szabadságával érvelve nem támogatta a hajóút elhalasztását. Bryan dolgát nehezítette, hogy a hadviselő országokban állomásozó nagyköveteik jelentős része kezdettől fogva az antanttal szimpatizált, őt magát viszont gyakran németbarátnak titulálták.
A Lusitania 1915. május 1-jén 12 óra 20 perckor futott ki New Yorkból Liver-pool felé 202-dik, s egyben utolsó útjára, 1258 utassal és 701 fős személyzettel.
Fedélzetén összesen 10,5 tonna robbanóanyag is volt: 1248 láda 7,5 cm-es gránát, 4927 láda puskatöltény, valamint 200 láda kézifegyvertöltény.
Az utasok és a személyzet tudatában voltak a veszélynek, valamennyien is-merték a német követség fi gyelmeztetését. Az indulás napján valamennyi New York-i napilap foglalkozott e témával, és többen lemondták utazásukat. Közöttük volt Philip Mangone divattervező is, aki 1937-ben túlélte a Hindenburg léghajó le-zuhanását. Az óceánjáró utaslétszáma ezért messze elmaradt tényleges személy-szállítási kapcitásától. A kapitány pedig ezuttal türelmetlen és érzéketlen maradt az utasok aggodalmaival szemben. A félelem légköre ugyan nem uralkodott el a hajón, de a társalgások visszatérő témája a tengeralattjárók körül forgott.
1915. május 7-én 13 óra 20 perckor a német U-20 tengeralattjáró Írország déli partjainál megpillantotta a hajót. Méretei nem sok kétséget hagytak kiléte felől.
Walther Schwieger kapitány azt jegyezte fel a hajónaplóba: „vagy a Lusitania vagy a Mauretania, mindkettő csapatszállításra használt, felfegyverzett cirkáló.” Ko-rábban a kapitány ágyútűzzel süllyesztette el a hajókat, ám néhány napja az egyik átvizsgált hajón rejtett fedélzeti fegyvereket talált. Ezért a legénység biztonsága miatt úgy döntött, hogy lesből támad. Rövid megfi gyelés után 14 óra 10 perckor tűzparancsot adott. Első tisztje, Charles Voegele azonban nem volt hajlandó nő-ket és gyermekenő-ket megtámadni, s megtagadta a parancs továbbítását a torpedó-térbe. Ezért később hadbíróság elé állították, s három évet egy kieli börtönben töltött.
A német torpedó a parancsnoki híd mögött érte a Lusitaniát. A torpedó be-csapódása után egy még erősebb, második robbanás rázta meg a hajót, amely szinte azonnal 15 fokot oldalra dőlt, így a fedélzeten tartózkodók nehezen tudtak talpon maradni. Néhány perc alatt kitört a pánik. Sokan hozzátartozóikat keres-ték, eközben a személyzet megkezdte a mentést. A Titanic három évvel korábbi katasztrófája óta minden hajón – így a Lusitanián is – elegendő mentőcsónak állt
rendelkezésre. Leeresztésük azonban kézzel történt, s e módszer a merülés gyor-sasága és az egyre nagyobb dőlésszög miatt eleve kudarcra volt ítélve. A mentő-csónakok közül több orral, vagy farral esett a vízbe, így sokan azok közül is a tengerbe vesztek, akik már biztonságban érezték magukat. A robbanás nyomán felszökő vízsugár szétforgácsolta az egyik mentőcsónakot, amelynek visszahul-ló maradványai betörték az üvegfelületeket. A hajóorr egyre mélyebbre merült, majd 10–12 perccel a találatot követően a hajó szinte függőleges helyzetbe került.
A hatalmas hajócsavarok tovább forogtak a levegőben. Mivel az eset helyszínén csak 92 méter volt a vízmélység, a hajó orra a tengerfenékbe ütközött. Az utolsó percekben a hideg tengervíztől felrobbant az egyik kazán, majd a teljes hajótest elmerült. Eközben leszakadt négy hatalmas kéménye, amelyek szétzúztak több mentőcsónakot, s beszippantották az utasokat.
A térségben egy hadihajó állomásozott, amely kifutott a helyszín irányába, de mielőtt elérte volna a túlélőket, visszaparancsolták, mondván, hogy a németek azt is megtámadnák. A mentésben végül kisebb, főleg magánkézben lévő hajók segítettek. A Lusitania 18 perc alatt elsüllyedt. 761 embert sikerült megmenteni, de 1201 meghalt, közöttük 128 amerikai.
A brit admiralitás azzal vádolta Turner kapitányt, hogy téves cselekedeteivel és a parancsok fi gyelmen kívül hagyásával hozzájárult a hajó elsüllyedéséhez, s az illetékes bírónál fő bűnösként való elítélését sürgette. A kereskedelmi kamara bírósági eljárása során azonban Lord Mersey bíró rehabilitálta a kapitányt, majd az admiralitás beavatkozása miatti tiltakozásul lemondott bírói tisztségéről.
A New York-i fellebviteli bíróság 1923. januári bírói indoklása kimondta, hogy a Lusitania hadianyagot szállított, ezért a német elsüllyesztés nem kalózbüntett, hanem szabályos hadicselekmény. Turner kapitány eskü alatt vallotta, hogy a lő-szerek és a hadianyagok mellett rézlemezeket, rezet és rézhuzalt szállított.
Zavart okozott, hogy Turner kapitány május 7-én parancsot kapott: ne Liver-poolba, hanem Queenstownba fusson be. A Lusitania így az U-20 hatókörébe került, amelyről a brit admiralitásnak a Room 40 révén tudomása volt. A Juno cirkálót pedig már május 5-én kivonták a Fastnet-szikla körzetéből, amelynek ott át kellett volna vennie a Lusitania védőkíséretét. A brit admiralitás félrevezető adatokat közölt Turnerrel a német tengeralattjáró pozíciójáról s elhallgatta előt-te, hogy az Írország északi partjai körül vezető Liverpool-útvonal három nappal korábban felszabadult.
A Lusitania megtorpedózása idején zászló nélkül hajózott, a hajó nevét fekete festékkel felismerhetetlenné tették, kéményeit szintén egységesen feketére festet-ték, így nem látszottak a Cunard hajózási vállalat színei. A mentőcsónakokat a szokásos fehér szín helyett szürkére festették. A Lusitania a lőszerszállítással is
Az első világháború útján ( – )
megsértette a hajózási szabályokat, az U-20 pedig azzal, hogy nem merült fel, hanem periszkópmagasságból, fi gyelmeztetés nélkül torpedózott.
*
A háború kitörésekor a konzervatív demokrata és helyettes külügyminiszter, Robert Lansing az antant hatalmakkal szimpatizált, miközben a tényleges kül-ügyminiszter, William Jennings Bryan kiegyenlítő, közvetítő pozíciót foglalt el.
1914 után Lansing ennek megfelelően kezelte a német tiltakozó jegyzékeket, amelyek elítélték a semleges Egyesült Államok fegyvereladásait Nagy-Britanni-ának. Az 1915. február 16-i német kompromisszumos javaslatra azt válaszolta, hogy a német haditengerészet gyengeségének jele az a szemrehányásuk, hogy az Egyesült Államok előnyben részesíti a briteket. Nem az Egyesült Államok dolga, hogy a hadviselő felek esélyegyenlőségéről gondoskodjon. A korlátlan tengeralatjáró háborúval való német fenyegetőzést megtévesztő manővernek tekintette, s úgy vélte, hogy a németek maguk sem hisznek az akció sikerében.
Az antant hatalmak Németország körüli tengeri blokádjának szorosabbra fo-násával megragadta az alkalmat, hogy bizonyítsa „jóindulatú semlegességét”.
Kijelentette, hogy most, amikor a német hajók számára minden kereskedelmi lehetőség megbénult, minden német tengeri aktivitás hadicélokat szolgál. Ezért az Egyesült Államokban tartózkodó német hajók csak a kormány engedélyével hagyhassák el a kikötőket.
A Falaha nevű brit gőzös 1915. március 31-i, német tengeralattjáró általi elsüly-lyesztése után – amelynek egy amerikai utas is áldozatul esett – Lansing háborús bűntettről és gyilkosságról beszélt. Wilson így ingadozott Bryan közvetítő ál-láspontja (aki szerint az amerikaiaknak távol kell maradniuk a hadiövezetektől) és Lansing álláspontja között, akivel elvileg egyetértett. Ezután Lansing nyíltan kezdte támadni közvetlen felettesét, Bryant, s növekedett befolyása a külpolitikai döntésekre. Az amerikai biztonság veszélyeztetésétől és egy német-japán szöveg-ségtől tartott. A Lusitania kifutása előtt a német követségnek az amerikai állam-polgárokhoz intézett fi gyelmeztetését úgy értelmezte, hogy a németek keresik a szakítást az Egyesült Államokkal.
A német kormány közleménye sajnálkozott az emberi életek elvesztése miatt, de nem vállalt felelősséget érte. Szerinte e magatartásra Nagy-Britannia tengeri blo-kádja és „kiéheztetési terve” kényszerítette Németoszágot. A Lusitaniát a brit sajtó szerint is „veszélyes lövegekkel szerelték fel”, s az is ismeretes, hogy a Mauretania és a Lusitania gyorsasága miatt jelentős védettséget élvez a tengeralattjárók táma-dásával szemben és előszeretettel használják hadianyag szállítására.
A hajó elsüllyesztése és 124 amerikai állampolgár halála után az Egyesült Ál-lamokban óriási volt a felháborodás, de a Németország iránti ellenszenv még nem párosult a háborúba való azonnali beavatkozás követelésével, jóllehet széles körben elterjedt a tévhit, hogy a Lusitania elsüllyesztése automatikusan ameri-kai hadüzenetet von maga után. (James Wattson Gerard, az Egyesült Államok berlini nagykövete olyan biztos volt a hadüzenetben, hogy megkezdte személyes dolgainak csomagolását.) A hadba lépést egy hangos kisebbség szorgalmazta, Th eodore Roosevelt egykori elnökkel az élén. A beavatkozást szorgalmazó poli-tikusok, katonák és értelmiségiek 1915 nyarától egyre szervezettebben tevékeny-kedtek (a korábbi vezérkari főnök, Leonard Wood kiképzőtábort alapított a New York állambeli Plattsburgban), egyes hadtörténészek a hadsereg fejletlenségéből származó állítólagos veszélyeket emlegették, de befolyásuk jelentéktelen maradt a külpolitika irányítóira.
Wilson elnök megvonta bizalmát külügyminiszterétől, s átvette Lansing pozí-cióját, aki azonnal megkezdte a német-amerikai kapcsolat hangvételének kiéle-zését. Az e pozíciót ellenző Bryant és más politikusokat gyorsan elszigetelték a kabinetben. A külügyminiszter még az elsüllyesztés napjának estéjén felállított egy bizottságot, amelynek bizonyítania kellett a régi gyanút, hogy a britek hadi-anyagot rakodtak be. A rakomány papírjainak felülvizsgálatakor kiderült, hogy a Lusitania fedélzetére 4200 láda lőszer és 1250 láda töltényhüvely került.
A bebizonyított lőszerrakományra való tekintettel Bryan kijelentette Wilson-nak, hogy a németek joga az ellene szállítók leküzdése, és illetlenség utasokat, nőket és gyermekeket védőpajzsként felhasználni. Hasonlóképpen vélekedett az amerikai lakosság is, amely a tragédia ellenére nem látott okot az európai háború-ba való beavatkozásra. Lansing azonháború-ban ellentmondott Bryannak. A lőszerrako-mányt az ügyben irrelevánsnak tekintette és a diplomáciai kapcsolatok megsza-kításával fenyegetőzött, ha Németország nem teljesíti az amerikai követeléseket.
De elismerte, hogy az amerikai hadba lépésnek még képtelenség lenne többségi támogatást szerezni a politikusok és a lakosság körében.
House is erélyes hangú jegyzéket javasolt Németországnak. Május 9-én Lon-donból az elnöknek küldött üzenetében jelent meg először a később oly divatossá vált „civilizált” és „nem civilizált” hadviselés közötti különbségtétel is. Walther H. Page, Washington londoni nagykövete pedig az elnöknek küldött táviratá-ban kifejtette, hogy a brit közvélemény szinte biztosra veszi az Egyesült Államok hadba lépését az antant oldalán. Nagy-Britanniának azonban ekkor még nem az amerikai háborús jelenlét volt az optimális megoldás, mivel nem kívánták a feltörekvő nagyhatalom tartós európai jelenlétét sem. Sokkal inkább a kölcsönök és hadianyagszállítások jelentős növekedésével számoltak.
Az első világháború útján ( – )
Bryan és Josephus Daniels tengerészetügyi miniszter lehetségesnek tartották a konfl iktus tárgyalásos rendezését, míg Lindley M. Garrison hadügyminiszter is az antantorientált külpolitika mellett szállt síkra. Wilson végül Lansingnek adott igazat. Döntésében szerepet játszhatott, hogy a következő év elnökválasztására való tekintettel május 10-én Philadelphiában mondott beszédének kulcsmon-data így hangzott: „Megesik, hogy az ember túl büszke ahhoz, hogy harcoljon.”
Nagy-Britanniában csalódással fogadták Wilson szavait; gyávának, megalkuvó-nak nevezték.
Az elnök azonban hajlott arra, hogy nyersebb hangvételű jegyzéket küldjenek Németországba. Lansing, aki már a külügyminiszteri poszt megszerzését sem tartotta lehetetlennek, szorosan együttműködött Wilson antantbarát titkárá-val, Joseph P. Tumultyval és Garrison hadügyminiszterrel. Az volt a céljuk, hogy meggyőzzék az elnököt: az amerikai álláspont nem tartható Bryan enyhébb, a diplomáciai érintkezés szabályaira is fi gyelő fogalmazványával. Bryan külügy-miniszter emellett olyan nyilatkozatot is szeretett volna a jegyzékhez csatolni, amely a tárgyalásos megegyezést részesíti előnyben. Lansing csoportja ebben nagy veszélyt látott, és ügyes trükkökkel sikerült meggyőzniük az elnököt a nyi-latkozat elvetéséről. Tumulty még a kormány kettészakadásának a rémképét is felfestette az elnöknek. Jóllehet Wilson egyetértett Bryan nyilatkozatával, azt csak azután kívánta elküldeni, ha a jegyzék meghozza „kívánt hatást”.
Az amerikai kormány 1915. május 11-én elküldött első Lusitania-jegyzékében a tengeralattjáró támadások beszüntetését és az áldozatok kártérítését követelte.
A német kormány ezt hajlandó volt teljesíteni. A jegyzékben azonban az ellensé-ges kereskedelmi hajókon utazó amerikaiak biztonságát is kívánatosnak tartot-ták. Ezt képtelenség volt garantálni, amit válaszukban a németek ki is fejtettek.
A fedélzeten szállított hadianyag miatt az elsüllyesztést jogos önvédelemnek ne-vezték. Az amerikai – főleg a keleti parti – sajtó taktikusan az áldozatok nevei és a túlélők részletes beszámolói közé helyezte el a hivatalos német álláspontot.
Az 1915. június 9-én született második jegyzék hasonlóan kemény hangvéte-lű volt. Bryan attól tartott, hogy az háborút eredményezhet, ezért lemondott.
A külügyminiszter későbbi emlékirataiban találóan fogalmazta meg a semle-gesség megszűnésének fő okát: „Nem a megírt, hanem a meg nem írt jegyzékek zökkentették ki egyensúlyából a gépezetet.” E mondat nyilván az 1915. májusi jegyzékekre utalt, amikor a brit admiralitás ráébredt, hogy az Egyesült Államok elnéző a brit jogsértésekkel szemben.
A német hadvezetés azonban tisztában volt azzal, hogy a további elsüllyesz-tések után már számolni kell az amerikai hadba lépéssel. Június 6-án titokban arra utasította a tengeralattjáró-parancsnokokat, hogy ne támadjanak ellenséges
személyszállító hajókra. A nyugalom azonban csak néhány hónapig tartott, mert 1915. augusztus 19-én az Arabic utasszállító hajó torpedótalálatot kapott, majd elsüllyedt. A támadásnak két amerikai áldozata volt. Lansing ismét a diplomáciai kapcsolatok megszakításával számolt, ám az elnök továbbra sem támogatta a ja-vaslatot. Németország washingtoni nagykövete, von Bernstorff ígértet tett, hogy a német tengeralattjárók a továbbiakban nem támadnak személyszállító hajókra az azokon utazó civilek veszélyeztetésével. Ennek feltétele az volt, hogy a hajók ne tanúsítsanak ellenállást, vagy ne kíséreljék meg a menekülést. A nyilatkozat megnyugtatta az amerikai vezetést és a közvéleményt, nem úgy a német kül-ügyminisztériumot. Bernstorff nak ugyanis erre nem volt meghatalmazása, ezért Berlinből nem dicséret, hanem megrovás érkezett.
Az 1916. márciusában megtorpedózott Sussex személyszállító már nagyobb port kavart: itt már az elnök is kilátásba helyezte a diplomáciai szakítás lehetősé-gét. Németország végül az ún. Sussex-kompromisszumban visszakozott. Ígéretet tettek, hogy nem süllyesztenek el hajókat, ha azok nem lépnek fel támadóan a tengeralattjárók ellen. Az átmeneti nyugalom jól jött az elnöknek a közelgő el-nökválasztási kampány miatt.
Az Egyesült Államok hadba lépése előtti szenátusi vitában az Atlanti-óceánon lezajlott események, így a Lusitania elsüllyesztése is szóba került. A hadba lépést ellenző kicsiny, de elszánt szenátori csoport azt sérelmezte, hogy nem egyformán tiltakoztak a brit és a német blokád ellen, amely végül a Lusitania elsüllyesztésé-hez vezetett. A csoport vezéregyéniségei Robert Marion La Follette wisconsini és George William Norris nebraskai szenátorok voltak. La Follette-nek már a hajó elveszítése idején gyanús volt, hogy az túl gyorsan elsüllyedt. Beszédében részle-tesen kitért a két blokádra, valamint azok következményeire is. Kiemelte: Nagy-Britanniát sokkal nagyobb felelősség terheli az Atlanti-óceánon történtekért, mint Németországot. Ezt követően rendkívüli propaganda- és rágalomhadjárat indult a hadba lépést ellenző szenátorok – különösen La Follette – ellen.
A politikus 1917. szeptember 20-án előadást tartott a Minnesota állambeli St.
Paul-ban. Beszédének fő témája a Lusitania ügy volt. Kifejtette, hogy amerikai állampolgárok útja egy hadianyagot szállító idegen hajón jogilag olyan, mintha az európai hadszíntereken lennének, tehát ezt csak saját felelősségükre tehetik.
A teremben ülők közül ekkor többen indulatosan bírálták a szenátort, bekiabá-lásokkal zavarták beszédét, ám érvelése később meggyőzte közönségét. Felhívta a fi gyelmet egy szinte teljesen ismeretlen tényre, nevezetesen, hogy Bryan május 3-án fi gyelmeztette Wilsont: a hajó 6 000 000 töltényt és nagy mennyiségű ha-dianyagot szállít, így az utasok élete veszélyben van. A szenátus a beszédet köve-tően vizsgálóbizottságot állított fel La Follette szenátusi tagságának
Az első világháború útján ( – )
Az első világháború útján ( – )