Bosznia és Hercegovina annektálása ( )
. január : konferencia Bécsben Bosznia és Hercegovina mielőbbi annexiójáról
. március: Ferenc József császár látogatása Dalmáciában a Bosznia-Hercegovina-i határ mentén
. július : felkelés Hercegovinában, majd augusztus -án Boszniában is a török uralom ellen
. augusztus : Németország, Oroszország és Ausztria-Magyarország a felkelés lokalizálá-sáért
. január : a három nagyhatalom átnyújtja a Portának Andrássy Gyula jegyzékét a lázadó provinciák megreformálásáról és vallásszabadságának követeléséről
. február : a boszniai és hercegovinai felkelők a reformokat elégtelennek minősítik . március : a hercegovinai felkelők Oroszországhoz fordulnak segítségért
. április : a Porta megparancsolja a boszniai muzulmánok felfegyverzését
. május–július: felkelés Bulgáriában, Boszniában, Szerbiában és Montenegróban a török uralom ellen; önkéntesek és nem hivatalos segítség érkezik Oroszországból
. július : Andrássy és Gorcsakov szóbeli megállapodása: Oroszország Törökország elleni háborújában Ausztria-Magyarország semleges marad; Bosznia és Hercegovina autonó-miát kap, illetve felosztják Szerbia és Ausztria-Magyarország között
. január : budapesti szerződés Oroszország és Magyarország között: Ausztria-Magyarország semleges marad Oroszország Törökország elleni háborújában. Auszt-ria-Magyarország esetleg annektálhatja Boszniát és Hercegovinát, kivéve a novibazári szandzsákot; Oroszország annektálja Besszarábiát.
. március : angol-orosz konvenció: nem engedélyeznek nagy államot a Balkánon.
Oroszország–Ausztria-Magyarország bécsi szerződése (visszadátumozva január -ére):
Ausztria-Magyarország annektálhatja Boszniát és Hercegovinát
. január : orosz csapatok vonulnak be Szófi ába; Anglia orosz békefeltételeket követel, s fellép az Oszmán Birodalom szétzúzása ellen
. február : az angol fl otta lehorgonyoz Konstantinápoly előtt, s nem mozdulnak addig, amíg orosz csapatok állnak a város előtt
. június . – július : a berlini kongresszus (Németország, Anglia, Oroszország) dön-tése, hogy Ferenc József osztrák császár hadserege megszállhatja Bosznia-Herce-govinát
. április : török–osztrák-magyar konvenció Bosznia és Hercegovina megszállásáról : az ifj útörök forradalom győzelme, az . októberi török alkotmány életbe léptetése; új
választások kiírása Bosznia-Hercegovinára is.
Az első évtized – iparosítás és imperializmus ( – )
. augusztus : az osztrák-magyar közös minisztertanácsi ülésen Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök kijelenti: Bosznia és Hercegovina annexiója „katonai szempontból tel-jesen veszélytelen”, mert a Német Birodalom biztos szövetségesként szükség esetén sakkban tartaná Oroszországot
. szeptember: a morvaországi Buchlau kastélyában Aehrenthal osztrák-magyar és Izvolszkij orosz külügyminiszter tárgyalása; Izvolszkij beleegyezik abba, hogy a Mo-narchia annektálja a szóban forgó területeket. Viszonzásképpen Aehrenthal segítsé-get ígért a tengerszorosok – Boszporusz és Dardanellák – státusának revíziójához : Ausztria-Magyarország annektálhatja Boszniát és Hercegovinát
-ig: boszniai annexiós válság. Bulgária királyságként kinyilvánítja függetlenségét.
A századok óta forrongó Balkán-fél-sziget északnyugati részén, Magyar-ország, Szerbia és Montenegro közé beékelve, nagyjából háromszöget mázva terült el a XIX–XX. század for-dulóján Bosznia és Hercegovina. 51 ezer km2-nyi területén valamivel több mint másfél millió ember élt. Bosznia legnagyobb városát, Szarajevót 38 ez-ren lakták, Hercegovina központjá-nak, Mostarnak 14 ezer lakosa volt.
Bosznia és Hercegovina először III. Béla uralkodása idején, a XII.
szá zad ban került lényegében függő viszonyba Magyarországgal. A török terjeszkedés a XV. században azonban végleg megszüntette függetlenségüket. Az Oszmán Birodalom részét képező régió belső életéről vajmi keveset tudott a nagyvilág. Európai üggyé csak a XIX. század ban vált, miután egyre inkább kiéleződött az ún. keleti kérdés. Az Oszmán Birodalom folyamatos belső gyengülése miatt a nagyhatalmak már felosztására készültek.
Különösen két fővárosban fi gyelték a boszniai eseményeket: a szentpétervári ud-varban, mivel az orosz kormányzatok a szlávok védelmezőjének tartották ma-gukat, s a bécsi Ballhausplatzon, Ausztria-Magyarország közös külügyminiszté-riumának épületében.
A Monarchia sorsának további alakulása miatt fontos volt a német birodalmi kancellár, Otto von Bismarck által irányított 1878. június-júliusi berlini
kong-resszus döntése, hogy Ferenc József osztrák császár hadserege megszállhatja Bosznia-Hercegovinát. Vagyis okkupálhatta, de nem kebelezhette be, nem an-nektálhatta. Továbbra is megmaradt oszmán felségterületnek. „Bosznia-Herce-govinát tehát nem annektálták, így sem Ausztriának, sem Magyarországnak nem válhatott részévé. Ehelyett a »közös monarchia« egyetlen területi hódítása lett, és így utolsó maradványa a Habsburg Monarchiának, amely egykor egy hatalmas, egységes birodalmat igazgatott. A két tartomány az Osztrák-Magyar Monarchia gyarmata lett. Míg a többi európai hatalom Afrikában létesített gyarmatokat e célból, a Habsburg Monarchia Bosznia-Hercegovinába exportálta felesleges szel-lemi kapacitását – ügyintézőket, útépítőket, régészeket, néprajztudósokat, még az ingyenélőket is. A két tartomány a birodalmi fennhatóság minden előnyét megkapta: hatalmas középületeket, kényelmes laktanyákat a megszálló hadsereg részére, bankokat, szállodákat és kávéházakat…” – írta A. J. P. Taylor angol tör-ténész.
Az 1878. évi berlini döntés idején Ferenc József és a birodalom presztízse már folyamatosan csökkent. Vajmi kevés maradt V. Károly XVI. századi óriási biro-dalmából, ahol soha sem nyugodott le a Nap. A Franciaországgal szövetkezett Piemonttól elszenvedett katonai vereség (1859) után az 1866. évi königgrätzi csa-tavesztés következett Poroszországtól, így Bismarck végleg kiszorította Ausztriát az eljövendő német birodalomból.
Ráadásul gróf Andrássy Gyula külügyminiszter nem felejtette el az 1849. évi cári intervenciót, s a cári Oroszország további terjeszkedésétől tartott. Nyugtala-nította Szerbia törekvése, hogy egységes délszláv államot hozzon létre. Az ország szláv nemzetiségeire való tekintettel a magyar politikai elit ilyen megoldást sem-milyen körülmények között nem tudott elfogadni.
Bosznia és Hercegovina 1879. évi osztrák-magyar okkupációja során a magyar politikai és katonai vezetők békés, „ünnepélyes és virágos” bevonulásra számítot-tak. A török csapatok ugyan kivonultak, de „véletlenül ott felejtett” fegyvereikkel a mohamedán és ortodox szerb lakosság kemény ellenállásába ütköztek. Csak a kétszázezres katolikus horvát lakosság várta örömmel az osztrák és magyar csapatok érkezését. A hadsereg vezetésének jelentősen növelnie kellett bevetett egységei létszámát. Mindezt tetézték a vállalkozás pénzügyi gondjai. Ezért a meg-szállás sem Magyarországon, sem a Lajtán túl nem örvendett népszerűségnek a lakosság körében.
Az új állami berendezkedés megteremtése minden szempontból nehéz fel-adatnak bizonyult. Államjogilag a két tartományt Bosznia-Hercegovina néven egyesítették. A megszállt területek lakosságának 44%-a pravoszláv szerb, 30%-a muzulmán szerb volt, a horvátok pedig katolikusok voltak. Az oszmán uralom
Az első évtized – iparosítás és imperializmus ( – )
idején a hatóságokat csak az alattvalók vallása érdekelte, ezen az alapon osztá-lyozták őket. 1878 után azonban megnőtt a nemzeti tagozódás jelentősége.
Az annexió után történtek intézkedések a paraszti földvásárlás megkönnyíté-sére; erdősítési program kezdődött, törvények születtek az ásványi kincsek kiak-názására és a fakitermelés elősegítésére. Kölcsönökből utakat és vasutakat épí-tettek. Növelték a közigazgatás hatékonyságát, modernizálták az iskolarendszert.
Az átalakulás nagy hiányosságaként azonban nem oldották meg a földkérdést, s érvényben maradt az 1859. évi oszmán földrendezés.
Bosznia-Hercegovina újkori története elválaszthatatlan Kállay Bény magyar politikus nevétől, aki közös pénzügyminiszterként igazgatta a tartomány állam-apparátusát. 1868-ban még Andrássy intézte el főkonzuli kinevezését Belgrádba.
Diplomáciai állomáshelyének előnyeit kihasználva alapos ismeretekre tett szert, amit Szerbia történetéről írott könyve is igazol. A Monarchia Balkán-szakértőjé-nek számított.
Jóllehet tartott a cári birodalom részéről fenyegető veszélyektől, de távol állt tőle honfi társai zömének russzofóbiája és az ebből eredő kritikátlan törökbarátság.
Jellemző epizódja képviselői pályafutásának az 1877 júniusában – a keleti válság csúcspontján – tartott parlamenti beszédének fogadtatása. Azt fejtegette, hogy nem szabad Törökország oldalán a balkáni nemzeti átalakulást akadályozni. „Halljuk a muszkát!” – hangzott a gúnyos kiáltás a parlament padsoraiból. „Az osztrák-magyar diplomácia részéről a nemzeti törekvések ignorálása, a nacionalizmus energiáinak pusztán hatalmi eszközökkel való mesterséges elfojtása a Balkánon is elhibázott, kudarcra ítélt vállalkozás, mert a délkelet-európai nemzeti mozgalmak éppúgy a társadalomfejlődés immanens következményei, mint a polgárosult Európa nyugati felén már újabban jelentkező demokratikus-szociális követelések” – vélte.
Bár az 1878. évi berlini kongresszus csupán Bosznia és Hercegovina elfoglalását engedélyezte, már akkor nyílt titok volt Bécsben, Budapesten és Szentpétervárott, hogy a Monarchia végső célja a bekebelezés. Erre csak jóval később, 1908-ban ke-rült sor, vagyis a nemzetközi válságokban és háborúkban bővelkedő századelőn.
Ráadásul az angol-francia-orosz antant szövetség is létezett már, és egyre inten-zívebben lépett fel a Német Birodalom mindhármukat fenyegető kardcsörtetése ellen.
1908 nyarán az Oszmán Birodalomban győzött az ifj útörök forradalom, s a Monarchia számára kétségessé vált a két délszláv tartomány ideiglenes birtoklá-sa. Ezek annexiójára azonban csak az Oroszországgal való megállapodás révén kerülhetett sor.
A forradalmárok Abdul Hamid szultán uralmának megdöntése után be akar-ták vezetni a parlamentáris rendszert, s mivel Bosznia és Hercegovina még
min-dig a szultán – igaz, csak formális – fennhatósága alá tartozott, e tartományokra is ki akarták terjeszteni a választásokat. A törökországi események nemzetközi bonyodalmakkal fenyegettek, amelyek kérdésessé tehették az osztrák–magyar uralmat. Aehrentahl közös külügyminiszter arra a következtetésre jutott, hogy a gordiusi csomót csak karddal, vagyis Bosznia-Hercegovina annexiójával lehet kettévágni.
A Bosznia és Hercegovina annexiójáról tárgyaló közös osztrák-magyar minisz-tertanács 1908. augusztus 19-i ülésén Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök ki-jelentette, hogy „katonai szempontból az ügy teljesen veszélytelen”, mert a Német Birodalom biztos szövetségesként szükség esetén sakkban tartaná Oroszorszá-got, hogy megkönnyítse Ausztria-Magyarország céljainak elérését. Bernhard von Bülow német kancellár pontosan úgy reagált, ahogy Conrad kívánta, s az osztrák akciónak teljes német támogatást biztosított. 1908. október 30-án először fordult elő, hogy német kancellár biankó-csekket nyújtott át Aehrenthal osztrák-magyar külügyminiszternek: „Minden döntést, amit hoznak, a körülmények kényszeré-nek tekintek.”
Az annexiós dráma két diplomáciai főszereplője osztrák-magyar részről Alois Lexa von Aehrentahl báró, orosz részről pedig Alekszandr Izvolszkij külügymi-niszter volt. Aehrentahl korábbi szentpétervári nagykövetként belülről ismerte az orosz politikai életet. Amikor 1906-ban kinevezték a külügyminisztérium élére, miniszterként még hatékonyabban képviselte régi tervét, hogy a Balká-non dinasztikus osztozkodás révén határolják el érdekszféráikat. Nagy ellenfelét, Alekszandr Izvolszkij orosz külügyminisztert ma karrierdiplomatának nevez-nénk. 1878-ban már volt egy érdekes diplomáciai missziója. XIII. Leó ugyan-abban az évben került a pápai trónra, s közeledni akart a szentpétervári udvar-hoz. Beszélgetésük során a pápa kifejtette vendégének, hogy a romboló eszmék elleni harcában a Vatikánnak szüksége van a konzervatív hatalmak segítségére:
„Nagy jelentőséget tulajdonítok az Oroszországtól remélt erkölcsi támogatásnak.”
Izvolszkij azt jelentette Szentpétervárra, hogy „amikor XIII. Leó pápa tudtunkra kívánja adni, hogy segítsége értékes lehet európai bonyodalmak idején, mindenek-előtt a lengyel kérdésre gondol, amelynek megoldásához hathatósan hozzájárulhat egyházi hatalma.”
Ilyen előzmények után került sor 1908. szeptember elején a morvaországi Buchlau kastélyában a két külügyminiszter találkozójára. Mai kifejezéssel talán
„kandalló-beszélgetésnek” minősülnének azok a bensőséges hangulatú eszme-cserék, amelyek során Aehrenthal és Izvolszkij felvonultatta teljes fegyverzetét.
Végül szeptember 2-án Izvolszkij beleegyezett abba, hogy a Monarchia annek-tálja a szóban forgó területeket. Viszonzásképpen Aehrenthal segítséget ígért a
Az első évtized – iparosítás és imperializmus ( – )
tengerszorosok – Boszporusz és Dardanellák – státusának revíziójához. Utóbbi a cári birodalom évszázados küzdelmének lezárását jelentette volna, amely arra irányult, hogy a szorosokat megnyissák az orosz hadihajók előtt.
„A dinasztikus osztozkodás kényes művelet: az egyezkedő felektől még kedvező külső körülmények esetén is korrektséget és kellő mértéktartást igényel. Kedvezőt-len körülmények között az óvatosság egyenesen parancsoló követelmény” – írja Diószegi István a Klasszikus diplomácia – modern hatalmi politika című mun-kájában. Ebben az esetben azonban a korrektség és a mértéktartás is hiányzott.
Mindez Izvolszkij nyugat-európai körútján, pontosabban Párizsban derült ki, ahol részint az újságokból, részint indiszkréció révén tudta meg, hogy Ferenc Jó-zsef október 6-án egyoldalúan proklamálta Bosznia-Hercegovina annektálását.
A titok nyitja az időpontban rejlik: az osztrák fővárosban már korábban megál-lapodtak a dátumban, de Aehrentahl Buchlauban „elfelejtette” ezt közölni orosz partnerével. Ezt nevezik a „fait accompli”, a befejezett tények politikájának. Az orosz fővárosban óriási volt a felháborodás, Szerbia pedig háborús lázban égett.
Angliában is kedvezőtlen volt a visszhang.
Az annexió következményeinek leginkább kitett ország, Szerbia számára ma-gától értetődő volt a felfogás, hogy Bosznia–Hercegovina a szerb felségterület ré-szét alkotja. Az energikus miniszterelnök, az oroszbarát Nikola Pašič és György trónörökös habozás nélkül Szentpétervárra utazott, hogy Oroszország segítségét kérje. Az orosz kormány azonban a Japántól elszenvedett katonai vereséggel és egy forradalommal a háta mögött nem vállalkozhatott egy minden bizonnyal európai háborúvá szélesedő konfl iktus kirobbantására. Pašič-csal megértették, hogy a szer-beknek le kell nyelniük a békát, mivel az orosz haderő még nem kész a háborúra.
„Okolište felett porfelhő emelkedett. Ezeknek az embereknek, akik itt születtek és itt nevelkedtek, Törökországnak ebben az eldugott sarkában, még sohasem volt alkalmuk arra, hogy egy nagyhatalom igazi, erős és jól megszervezett katonaságát láthassák. Mindazt, amit eddig láthattak, tökéletlen, rosszul táplált, hanyagul fel-ruházott és rendetlenül fi zetett katonaság volt, a török császárság askerjei, vagy ami még rosszabb, kötéllel toborzott fegyelmezetlen és lelkesedés nélküli bosnyák bašibozuk-ok (szabadcsapatok – a szerk.). Most először jelent meg életükben egy győzelmes, tündöklő és önmagában biztos császárság igazi ereje és rendje. Ez a ka-tonaság elkápráztatta szemüket, és torkukra forrasztotta a szót. A díszbe öltözött huszárok és vadászok minden gombja, minden lószerszámja mögül egy nagy és erős háttér, egy másik világ ereje, rendje és jóléte tűnt elébük már az első pillantás-ra. Meglepetésük nagy, benyomásuk mély volt.
Legelöl jól táplált almáspejen két kürtös lovagolt, aztán hollófekete lovakon egy huszárszakasz következett. A lovakat gondosan megcsutakolták, s aprón,
kényes-kedve úgy lépkedtek, mintha büszke lányok lettek volna. A huszárok fején ellenző nélküli piros sapka, mellükön sárga zsinórok, mindannyian napbarnított, piros arcú, kipödrött bajuszú fi atal legények; frissnek és pihentnek látszottak, mintha most jöttek volna ki a kaszárnyából. Mögöttük hat tiszt lovagolt, élükön az ezre-dessel. Valamennyiük tekintete rajta volt. Lova magasabb volt a többiekénél, szo-katlanul hosszú, ível nyakú. A tisztek mögött egy kissé távolabb gyalogos vadászok lépkedtek, zöld egyenruhában, bőrcsákójuk mellett tollal, mellükön átvetett fehér szíjjal. Valósággal elzárták a látóhatárt, és mozgó erdőnek látszottak. […]
Nikola pópa röviden beszélt, és hirtelen befejezte. Az indulatos ezredesnek nem volt ideje arra, hogy türelmét veszítse. De azért nem várta be, hogy a fi atal tiszt befejezze tolmácsolását. Legyintett korbácsával, és érdes, egyenetlen hangján fél-beszakította:
– Jó, jó! Védelmet mindenki kap, aki jól viselkedik. A rendet és békességet pedig mindenütt fenn kell tartani. Mást pedig nem adhatok, még ha akarnék is.” – idézi fel az akkori eseményeket Ivo Andrić: Híd a Drinán című könyvében.
Bosznia-Hercegovina annexiója közelebb hozta egymáshoz a Német Biroda-lom és Ausztria-Magyarország politikai és katonai köreit. A német vezérkar élére az ifj abb Moltke, az osztrák-magyar vezérkar élére pedig Conrad von Hötzendorf került. A két új vezérkari főnök 1907. májusi berlini találkozójukkal maguk mö-gött hagyták a konkrét operatív megbeszélések több mint tíz éves szünetét. Idő-közben megváltoztak az európai körülmények és erőviszonyok. Oroszország visszatérése Európába és Szerbia felemelkedése valószínűleg a vezérkari vezeté-sek változása nélkül is elkerülhetetlenné tette volna a kapcsolatok szorosabbra fonását. De így a szövetség szinte pillanatok alatt ismét megszilárdult, anélkül, hogy pontosan kimutatható lenne, melyik nagyhatalom volt ennek kezdeménye-zője. Bülow 1908. október 30-i szavai pedig szinte kísértetiesen megismétlődtek az 1914. júliusi válság német érvelésében.
1908-ban a háborús lárma még elcsitult, de az egymás iránti ellenséges érzü-letek nem szűntek meg. Főleg a Monarchia állt szemben a szerb nemzettel. Ma-gyarországon is tudtak arról, hogy a közös hadsereg vezérkari főnöke, Conrad von Hötzendorf már korábban preventív háborút javasolt a balkáni „mumus”
megsemmisítésére. E meggyökeresedett szerbellenesség a maga teljességében majd 1914 nyarán mutatkozott meg, amikor a bevonuló magyar katonák – apjuk zöld katonaládájával a vállukon – azt a nótát énekelték, hogy „Megállj, megállj kutya Szerbia, nem lesz tiéd Hercegovina”.
Az első évtized – iparosítás és imperializmus ( – )
Irodalom
Andrić, Ivo: Híd a Drinán. Európa Könyvkiadó, Budapest, .
Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada – . História – MTA Történettudo-mányi Intézete, Budapest, .
Diószegi István: Klasszikus diplomácia – modern hatalmi politika. Gondolat, Budapest, . Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat. Nemzeti Tankönyvkiadó,
Buda-pest, .
Heller, Mihail: Az Orosz Birodalom története. Osiris Kiadó, Budapest, .
Jelavich, Barbara: A Balkán története II. kötet. . század. Osiris Kiadó, Budapest, . Ress Imre: Kállay Béni és Oroszország. In: Kelet-Európa: történelem és sorsközösség. ELTE
Ke-let-Európa Története Tanszék, Budapest, .
Taylor, A. J. P.: Európa tündöklése és bukása. Scolar Kiadó, Budapest, .
Az imperialista hatalmak az évszázad második évtizedében folytatták verseny-futásukat nagyhatalmi pozíciójukért és befolyási területeik biztosításáért. Ex-panziós céljaik fókuszába Kína mellett az Oszmán Birodalom is bekerült. Belső gyengeségei miatt ugyanis több országban azt a képzet alakult ki, hogy ott gyorsan és minimális ellenállással nagy zsákmányra tehetnek szert. Főleg a kis balkáni államok mutattak élénk érdeklődést az Oszmán Birodalom szétzúzása és területeinek megszerzése iránt. A Balkán-szövetségnek az Oszmán Biroda-lom feletti győzelme után súlyos konfl iktus alakult ki a megerősödött Szerbia és Ausztria-Magyarország között, amely végül az első világháborúba torkolt.
Az évtized elején a világpolitikát még teljesen az európai nagyhatalmak hatá-rozták meg, a végén azonban már új világhatalomként az Egyesült Államok és a még gyenge Szovjet-Oroszország is színre lépett. Ideológiai és hatalompo-litikai ellentétük pedig a . század második felében meghatározta az egész földgolyó fejlődését.
A második Marokkó–válság: a Párducugrás ( )
1909-ben Németország kancellári székébe Bethmann Hollweg került, jelezve, hogy a német világpolitika új szakaszába lépett. Az új vezető garnitúra hajlandó volt a német hatalmi ambíciókat fegyverrel is érvényre juttatni. A bürokratákból, kato-nákból és uralkodóból álló vezető csoport azonban nem volt képes politikai am-bícióját a diplomácia nyelvére fordítani. A tényleges külügyi vezetés a másodran-gú pozícióval rendelkező Kiderlen-Wächter külügyi államtitkár kezébe került.
Az 1906. áprilisi algecirasi egyezményben tervezett marokkói német-francia gazdasági együttműködés nem valósult meg. Amikor 1911 tavaszán Franciaor-szág elhatározta, hogy a marokkói szultánnak katonai segítséget nyújt a lázadó berber törzsek ellen és megszállta Fez és Rabat városát, nyilvánvaló volt, hogy Marokkó rövid idő alatt teljesen a franciák kezére kerül. Kiderlen-Wächter taná-csára a német kormány katonai demonstrációra határozta el magát.
1911. július 1-jén az SMS Panther (Párduc) német ágyúnaszád horgonyt vetett Agadir kikötőjében. A német kormány e durva lépésével szándékozott a térség-ben bizonyítani a német igényeket, s a francia kormányt a kompenzációs tárgya-lások felvételére kényszeríteni. Marokkó francia megszállásáért az egész Francia Kongó elcsatolását követelte. A hivatalos magyarázat szerint a Panther külde-tésének célja a német állampolgárok védelme volt a lázadó berberektől. Hiszen Franciaország is polgárai védelmével indokolta marokkói bevonulását. A bökke-nő csupán az volt, hogy Agadirban egyetlen német sem élt. A várostól 75 mér-földre végre találtak egy németet – Wilburg in Mogador nevűt –, akit Agadirba küldtek, hogy eljátssza a „veszélyben lévő német” szerepét. De csak három nappal
1911. július 1-jén az SMS Panther (Párduc) német ágyúnaszád horgonyt vetett Agadir kikötőjében. A német kormány e durva lépésével szándékozott a térség-ben bizonyítani a német igényeket, s a francia kormányt a kompenzációs tárgya-lások felvételére kényszeríteni. Marokkó francia megszállásáért az egész Francia Kongó elcsatolását követelte. A hivatalos magyarázat szerint a Panther külde-tésének célja a német állampolgárok védelme volt a lázadó berberektől. Hiszen Franciaország is polgárai védelmével indokolta marokkói bevonulását. A bökke-nő csupán az volt, hogy Agadirban egyetlen német sem élt. A várostól 75 mér-földre végre találtak egy németet – Wilburg in Mogador nevűt –, akit Agadirba küldtek, hogy eljátssza a „veszélyben lévő német” szerepét. De csak három nappal