A keleti német impérium ( )
. szeptember: II. Vilmos császár romániai látogatása
. december : a Német Birodalom és Szovjet-Oroszország fegyverszüneti egyezmé-nye
. december : német-orosz béketárgyalások kezdete Breszt-Litovszkban . január – : a béketárgyalások második szakasza
. február : a négy központi hatalom és az Ukrán Népköztársaság békeszerződése . február : Bad Homburgban, a német koronatanácson II. Vilmos a bolsevikok mielőbbi
megbuktatását sürgeti
. február : német előrenyomulás Ukrajnában . március : a breszt-litovszki békeszerződés . március : német-fi nn szerződések . május : a bukaresti békeszerződés
Az első világháború útján ( – )
A Német Birodalom és Szovjet-Oroszország 1917. december 15-én fegyverszü-netet kötött. A megállapodás a németek számára új lehetőségeket nyitott meg.
A háború alatt a német nemzeti állam életveszélyesen manőverezett a világha-talom vagy bukás között. Az orosz forradalom – amely bizonyos fokig az utolsó pillanatban elhárította a Finis Germaniae veszélyét – rendkívüli lehetőségeket teremtett a németeknek, hogy a „világhatalom után nyúljanak” (Griff nach der Weltmacht).
1917–1918 fordulóján ideiglenesen úgy tűnt, hogy a Német Birodalom számára kedvező történelmi pillanat köszöntött be. Olyan egyedülálló, kedvező alkalom körvonalazódott, amikor maguk mögött hagyhatták a meghaladott nagyhatalmi politika kötelező kategóriáit, sőt az európai hegemónia politikáját is. Kecsegte-tően felsejlett előttük a kontinentális keleti impérium berendezésének hallatlan lehetősége, amely a nyugati katonai győzelem feltételét is magában hordozta.
A birodalomban nagystílű európai és tengerentúli hódítások és csábító világha-talmi álmodozások keringtek.
A béketárgyalások 1917. december 22-én kezdődtek el Breszt-Litovszkban.
A központi hatalmak küldöttségében a német delegációt Kühlmann külügyi államtitkár vezette, s a legfelsőbb hadvezetést Hoff mann tábornok képviselte.
A delegáció tagja volt Czernin, a Monarchia külügyminisztere, Popov, a bolgár igazságügy-miniszter (később Radoszlatov miniszterelnök) és Nessimy Bey török külügyminiszter (később Talaat Pasa, a nagyvezér) is.
Az első tárgyalási szakasz nagy félreértéseket hozott. Az orosz delegációveze-tő, Joff e az érdemi tárgyalások megkezdése előtt hat pontos javaslatot tett a né-pek együttélésének „alapelveiről.” Az oroszok nyilatkozata – s annak látszólagos elfogadása Czernin részéről – sokkolta a német közvéleményt, amely azt várta a német diplomáciától, hogy learassa a győzelem gyümölcseit. A katonai vezetés is tombolt és magyarázatot követelt. Az orosz delegáció tíz napra haza utazott utasításokért.
Lenin Joff e helyett Lev Davidovics Trockij külügyi népbiztost nevezte ki a dele-gáció vezetőjéül, aki 1918. január 8-án visszatért Breszt-Litovszkba, ahol a világ-forradalom és a szövetségesek, mindenekelőtt az Egyesült Államok támogatásá-ban reménykedve szívósan küzdött az időnyerésért és a szerződés aláírásának elodázásáért.
A béketárgyalások második szakaszában (1918. január 9–19.) a szovjet-orosz delegáció elutasította a diktált békét, amelynek feltételezett veszteségei legalább annyira veszélyeztették politikai létüket, mint a háború folytatása Németország-gal. Január 18-án Hoff mann tábornok bemutatta az elcsatolandó területek térké-pét, amely megegyezett a december 28-i német feltételekkel. Eszerint megszállás
alatt maradt volna a Kongresszusi Lengyelország, Kurland, Litvánia, Lettország egy része, a Moonsund-szigetek, jelentős fehér-orosz és ukránok lakta területek, több mint 150 ezer km2. Visszautasítása esetén háborúval fenyegetőzött. A tár-gyalások ezért január 19-én ismét félbeszakadtak.
1918. február 9-ére virradó éjjel, fél kettőkor aláírták a négy központi hata-lom és az Ukrán Népköztársaság békeszerződését, amely Czernin értelmezésében
„kenyérbékeként” vonult be a történelembe. A szerződés szerint a Monarchia és Ukrajna határai megegyeztek a háború előtti osztrák-orosz határral. Elismerték az egész chelmnói terület Ukrajnához való csatolását. A feltételesen önállóság-ra bocsátott államot, amelynek függetlenséget ígértek, 1 millió tonna gabona-szállításra kötelezték, amelynek részleteit az azonnal megalakuló bizottságok dolgozták ki. A gabonán kívül megszabták egyéb fontosabb termékek mennyi-ségét is. A szerződés előírta, hogy Ukrajna köteles július 31-ig leszállítani többek között 400 millió db tojást, 50 ezer tonna élősúlyú szarvasmarhát, szalonnát, cukrot, lent, stb. A bizottságok által összeállított anyaglista 56 nyomtatott oldalt tett ki.
A mindinkább német befolyás alá kerülő Ukrajna kiinduló pontja lett a Lu-dendorff által Oroszország déli vidékei felé tervezett „alexandriai méretű” terjesz-kedésnek. A gazdasági szükségből származó béke rövidesen katonai kiindulási pontként szolgált a gátlástalan expanziós vágy számára. Február 10-én Trockij híres „sem háború, sem béke” nyilatkozatával igyekezett kibújni Németország diktátuma alól.
A német tárgyalófelet meglepte Trockij lépése, de felocsúdva meglepetésükből felismerték, milyen lehetőség hullott az ölükbe. Keleten ugyanis február 17-én lejárt a fegyverszünet, s azt nem lehetett meghosszabbítani sem, mivel az oro-szok nem tartózkodtak Breszt-Litovszkban. Mindez a németek számára kedve-ző alkalmat kínált a háború folytatására, amelyért az oroszokat hibáztathatták.
Előrenyomulásuk során megszállták Ukrajnát, Livóniát és Észtországot, így az oroszok tárgyalási pozíciója tovább romlott békekötés esetén.
Az 1918. február 13-án Bad Homburgban tartott német koronatanácson a po-litikai és katonai vezetés képviselői abból indultak ki, hogy Oroszország három részre szakadt: Ukrajnával és Finnországgal békeállapot, Nagy-Oroszország-gal még hadiállapot áll fenn. A katonákhoz hasonlóan II. Vilmos a bolsevikok mielőbbi megbuktatását sürgette, amelyet egyúttal egyfajta német rendcsinálá-si feladatnak is tekintett, mielőtt ott az angolok és az amerikaiak befolyást sze-rezhetnének s az angolszászok által megszervezett Oroszország állandó veszélyt jelenthetne Németország számára. „A bolsevik tigrist körvadászaton kell lelőni”
– hajtogatta.
Az első világháború útján ( – )
A katonai beavatkozás politikai indoklására végül is ő találta meg a megoldást:
„Nem új háború, hanem segítség” – hangzott formulája. A szentpétervári polgár-ság bolsevik-ellenes fellépését támogatandó német csapatoknak kell megszállni-uk Livóniát és Észtországot. Az akció igazolására segélykérésre volt szükség ezen országokból; egyfajta „segítségre a rablók ellen.” Hasonló megoldásra került sor Finnország és Ukrajna esetében is. Hindenburg leszögezte: „A segítségkérésnek 18-áig itt kell lennie.” Németország katonai beavatkozása így az emberiség érde-kében tett „rendőri intézkedés” jellegét öltötte a bolsevik veszély ellen.
Az 1918. február 18-i előrenyomulás során a német hadsereg (52 hadosztály és 13 dandár) elérte a Dünaburg-Narva-Peipussee vonalat, hogy „rendteremtő erőik”
védelme alatt „szabad” választásokat tartsanak. A német előrenyomulás célja Ukrajnában a felkelő munkások és a szovjet csapatok által február 8-án elűzött, s Volhíniába menekült ukrán kormány visszahelyezése volt hivatalába. A német előrenyomulás – amelyhez erős német nyomásra az osztrák-magyar csapatok is csatlakoztak – helyenként a Vörös Gárda és a csehszlovák légió ellenállásába üt-között, ezért erős német csapatkontingenseket kötött le. A Monarchia azonban nem lépett be közvetlenül a Szovjet-Oroszország elleni háborúba.
A folyamatos német katonai előrenyomulás miatt 1918. február 19–21-én riasztó hírek érkeztek Szentpétervárra a gyenge, szétszóródott orosz csapatok helyzetéről. A város elfoglalásának lehetősége miatt a Népbiztosok Tanácsa feb-ruár 20-án este írásban közölte, hogy hajlandó aláírni a békét a breszti feltételek alapján.
A breszt-litovszki békeszerződést1918. március 3-án délután írták alá, lényegé-ben olyan formában, ahogyan a németek a támadás megindítása és március 1-je között kidolgozták. A 14 cikkelyből álló szerződés területi határozatai szerint Németország annektálta Lengyelországot, Litvániát, Kurlandot, Livóniát, Fe-hér-Oroszország és Észtország jelentős részét. Oroszországnak ki kellett ürítenie Kelet-Anatóliát, Ardagan, Karsz és Batumi vidékét. A pénzügyi egyezményben Oroszországot 6 milliárd márka hadisarc fi zetésére kötelezték Németországnak, ebből 1,5 milliárdot aranyban és bankjegyekben, 1 milliárdot árukban, 2,5 mil-liárdot speciális hitel formájában, 1 milliárd sorsáról pedig később szándékoztak dönteni. Szovjet-Oroszország hozzávetőleges 780 ezer km2-nyi területet veszített, kb. 56 millió lakossal. E területeken folyt a vastermelés 73, a széntermelés 79%-a, s ezek voltak az ország legiparosodottabb részei.
A német birodalmi politika nem elégedett meg Ukrajnának Oroszországtól való leválasztásával, hanem „segítségnyújtását” az ukránokkal fi zettette meg.
A német pénzügyi és gazdasági követeléseket (érc- és gabona-szállítások, a belföl-di hajózás ellenőrzése, német részesedés az ukrán vasutakban, stb.) már az 1918.
március 5-én tartott konferencián rögzítették. Április 28-án a németek szétza-varták a teljesen talajtalanná vált ukrán Radát, s II. Vilmos jóváhagyása után a földbirtokosok és gazdagparasztok németek által összehívott „parasztkongresz-szusa” Ukrajna „hetman”-jává és katonai diktátorává kiáltotta ki Szkoropadszkij volt cári tábornokot. Az ukrán kormányok ilyen katonai segédlettel sem tudták teljesíteni élelmiszer-szállítási kötelezettségüket.
A breszt-litovszki békeszerződés nem eredményezett igazi békét keleten.
A kialakult helyzet fenntartása továbbra is erős német erőket kötött le, amelyek hiányoztak a nyugaton tervezett katonai döntés kicsikarásához. Mivel Hertling kancellár elutasította Wilson amerikai elnök 14 pontját, utóbbi a breszt-litovsz-ki békében annak bizonyítékát látta, hogy Németországban a hatalomra és az egoista érdekekre támaszkodó politikának nincs igazi ellenzéke. Főleg a többsé-gi szociáldemokrácia magatartása ábrándította ki, amelyben liberális pártot, s a demokratikus Németország magját látta. Igazából csak ezt követően követett el mindent a szövetségesek oldalán a monarchista-militarista Németország legyő-zéséért.
Az 1917. februári orosz forradalom kitörésével a fi nnországi helyzet is megvál-tozott. A német külügyminisztérium sürgetése ellenére azonban Finnország nem volt hajlandó nyíltan szakítani Oroszországgal és kihirdetni teljes szuverenitását.
(Erre csak több mint két év múlva került sor. Az ország 1919. július 17-én elfoga-dott köztársasági alkotmánya erős államelnöki pozíciót rögzített.)
Az ország az 1917. októberi orosz forradalom után levált Oroszországról, s a még ebben a hónapban megrendezett választások polgári többséget eredményez-tek, amelynek során Svinhufvud államelnök az ország teljes függetlenségének programját hirdette meg. Az ország parlamentje 1917. december 6-án kikiáltotta a független köztársaságot, amelyet 1918 januárjában Szovjet-Oroszország, majd Svédország, Franciaország és Németország is elismert.
Az ország helyzete azonban rendkívül labilis volt, mert a feloszlóban lévő, s for-málisan a szovjetek által visszahívott orosz csapatok nem hagyták el az országot.
Az októberi választások után együttműködtek velük a félig önálló vörös orosz egységek, akiket a szocialisták vonakodtak elismerni. A fi nn szocialisták egyide-jűleg védelmi egységeket állítottak fel, s november közepétől általános sztrájkra szólítottak fel. Velük szemben az agrártöbbségű északon paraszti-polgári védelmi szervezetek alakultak. A fehér és a vörös szembenállásból 1918. január-februártól 1920. októberéig polgárháború bontakozott ki az ideiglenesen német támogatást élvező Mannerheim „fehér” csapatai és a szovjetek által támogatott Vörös Gárda között.
Az első világháború útján ( – )
1918. január végén a vörösök elfoglalták Helsinkit. Svinhufvud polgári kor-mánya a korábbi orosz lovassági tábornokot, von Mannerheimet nevezte ki a fe-hér csapatok élére. Jóllehet céljuk azonos volt, Mannerheim alapvetően az ország egységét saját erőből, idegen intervenció nélkül igyekezett kivívni, hogy elkerülje Finnország későbbi – esetleges német – függőségét. Ennek érdekében fegyver-vásárlásokat, s a „porosz” fi nn vadászzászlóalj hazahozatalát sürgetette, amelyet 1916-ban betagoltak a német hadseregbe, s bevetettek a kurlandi fronton.
Miután Svédország elutasította a fi nn polgári kormány oldalán való beavatko-zást, Svinhufvud a németekhez fordult. 1917. augusztusában Stockholmban né-met fegyverszállításokról állapodtak meg. A néné-met-fi nn együttműködés fő szor-galmazója fi nn részről Edvard Hjelt, a fi nn egyetem és az Államtanács alkan cel-lára volt.
1917. november 26-án Bad Kreuznachban Ludendorff kijelentette: a fi nn pol-gári politika fő célja önálló fi nn állam megteremtése, amely szorosan támaszkodik Németországra. „Finnország lenne az államok láncolatának északi tagja, amelyik falat alkot a kelet ellen.” 1918. január 30-án a német külügyminisztérium véglege-sen hozzájárult a fi nn zászlóalj elbocsátásához és Mannerheim hadseregébe való átvételéhez.
Az 1918. február 13-i bad homburgi koronatanács ajánlásának megfelelően
„segélykérésnek” kellett érkeznie, amelyet február 14-én Hjelt személyesen nyúj-tott át Bad Kreuznachban. A memorandumban nyomatékosan kérte Németor-szág fegyveres intervencióját a fi nn polgárháborúban. Ludendorff február 21-én közölte Hjelttel, hogy Németország végérvényesen elhatározta a katonai beavatko-zást. Ezzel a Német Birodalom egy olyan kormánynak kötelezte el magát, amely még csak kis mértékben volt saját országának ura. A német kormány még a kato-nai akció megkezdése előtt béke- és kereskedelmi szerződéskötést sürgetett.
Az 1918. március 7-én aláírt német-fi nn szerződésekkel megkezdődött Finn-ország bevonása NémetFinn-ország politikai és gazdasági érdekszférájába. A politi-kai szerződésben – a békeállapot és a függetlenség, a háborús kiadásokról való lemondás, valamint a magánjogi és pénzügyi viszonyok szabályozása mellett – mindenekelőtt Finnország kötelezettségeit ismerték el: nem enged át területet harmadik hatalomnak s német hozzájárulás nélkül nem szövetkezik más hata-lommal.
A német-fi nn kereskedelmi szerződés előirányozta, hogy a két ország személyei és kereskedelmi szervezetei azonos jogokkal rendelkeznek, amely a két ország közötti jelentős gazdasági eltérések miatt egyértelműen Németországnak kedve-zett. A német áruk vámmentesen érkezhettek Finnországba, miközben
Német-ország vámokkal sújthatta a fi nn árukat. Így FinnNémet-ország LengyelNémet-országgal együtt Németország ipari értékesítő piaca lett.
A gazdaságvédelmi övezet mellett a titkos katonai pótegyezményben Finnor-szág kötelezettséget vállalt, hogy nem engedélyezi területén idegen hatalmak ka-tonai támaszpontjainak létesítését a háború alatt és azután, Németország azon-ban jogosult haditengerészeti támaszpontok, valamint egy hírszerző támaszpont létesítésére Torneoban.
A szerződésileg kiépített északi sarkpillért Ukrajnához hasonlóan katonai segítségnyújtással kellett biztosítani, nemcsak a régi fi nn nagyhercegség határai közepette, hanem Orosz-Karéliával együtt Nagy-Finnország keretei között, tel-jesen visszaszorítva Oroszországot az Északi-tengertől. A fi atal fi nn állam 1917-ben hatalomra jutott személyiségei egyfajta „közbülső államnak”, a monarchista
„Közép-Európa” északi-tengeri sakkövének képzelték el országukat.
A német katonai beavatkozásra különböző taktikai megfontolások és a tengeri jégviszonyok miatt csak 1918. március végén – április elején került sor, s a 15 ezer fős német expedíciós egység Mannerheim déli off enzíváját támogatta. Május közepén a fehér-fi nn és a német egységeknek a vörösök feletti győzelmével felme-rült Finnország jövendő államformájának kérdése: polgári demokratikus köztár-saság vagy döntően konzervatív jellegű monarchia, az alkotmányos monarchista Porosz-Németországhoz igazodva. A Finnország által választott „birodalmi kor-mányzó” forma a Németországhoz való közeledést jelezte. 1918. október 9-én a hesseni Károly Frigyes herceget választották királynak, aki azonban a háború ki-menetele miatt rövidesen lemondásra kényszerült.
Németország 1918 közepére elérte fi nnországi politikája célját: az országot levá-lasztotta Szovjet-Oroszországról, meggyengítve és területileg visszaszorítva azt.
Az orosz front 1917. december 9-i fegyvernyugvásával egyidejűleg Németor-szág Romániával is fegyverszünetet kötött. Ezután a német politika romániai he-gemóniáját békeszerződéssel igyekezett konszolidálni. Ennek érdekében a német kormánynak vele tárgyalásra hajlandó román kormányt kellett felállítania, mi-vel Ferdinand király és Bratianu miniszterelnök egyaránt felelős volt Románia hadba lépéséért, ezért elfogadhatatlanok voltak a németek számára. A központi hatalmaknak sikerült a konzervatívok Bukarestben maradt vezetőit tárgyaló-partnernek megnyerni, mivel e csoport abban reménykedett, hogy egy dinasz-tiacserével megmentheti az ország integritását. Észak-Dobrudzsa és Constanza megtartásának reményei azonban már az első tárgyalásokon meghiúsultak, mert Németország nem volt hajlandó ilyen ígéreteket tenni a Balkán-kérdés rendezése előtt részben szövetségese, Bulgáriának adott ígérete, részben e térségekre vonat-kozó saját ambíciói miatt.