Napjainkban a korszerű digitális felvételi berendezéssel ellátott osztályon kerülnek a betegek ellátásra.
A technika lényege, hogy a felvételek detektor lemezre, úgynevezett flat planelre készülnek.
A detektor lemez egy amorf szelénréteggel fedett, az elektromos jelet érzékelő, vékonyfilm tranzisztorpanel. A szelénrétegben a röntgensugár feszültségkülönbséget indukál és
elektronlyukak alakulnak ki a sugárzás intenzitásától függően. Ezt az elektromos jelet fogja fel a vékonyfilm tranzisztorpanel. Az elektromos jelek soronként és oszloponként kerülnek kiolvasásra. A detektorpanel vezeték nélküli routeren keresztül kommunikál a megfelelő számítógépes rendszerrel (RIS – Radiology Information System)., mely kapcsolatban áll a kórházi információs rendszerrel (HIS – Hospital Information System). Az itt tárolt
23 betegadatokat hozzárendelhetjük a röntgenvizsgálathoz, ily módon a betegadatok és a
digitális képi információ összekapcsolható.
A digitális felvételeken lehetőség van a postprocesszálásra is (pl. utólagos fényerő,
kontrasztbeállítás). A szervereken, digitális archívumokban könnyen előkereshetők a beteg előző felvételei, így az összehasonlító vizsgálatok is könnyebben elvégezhetők. A felvételek digitális címkékkel megjelölhetők, válogathatók, csoportosíthatók, ami nagyban segíti az oktatást és a tudományos tevékenységet.
A digitális technika előnyei:
Milliós nagyságrendű megtakarítás havonta, nincs film és vegyszerköltség.
Korszerű
Bővíthető
Magas szakmai színvonalat biztosít
Gyors, biztonságos
Interneten keresztül a felvételek elérhetők
Környezetkímélő
Nincs ismételt felvétel, aminek köszönhetően csökkenthető a betegek sugárterhelése.
Végül nem elhanyagolható a rendkívül jó képminőség.
A digitalizálással lehet csak egy röntgen osztály rentábilis
2.6. Kontrasztanyagok
A kontrasztanyagok felfedezésével vált lehetővé az üreges szervek vizsgálata, melyek a lágyrészektől el nem különülnek a natív felvételen. Később fedezték fel az epeutak és az érrendszer vizsgálatára alkalmas kontrasztanyagokat.
Felfedezésük már az 1800-as évekkel kezdődött.
1896.ban készítették az első nyelés vizsgálatot 1904-ben a bizmut felfedezője Rieder
1906-ban a BaSO4 felfedezése Munknak köszönhető
1923-ban az első per os cholecystographiat Graham végezte jodofttal.
1923-ban a kettős kontrasztos vizsgálatok lehetőségét és jelentőségét Fischer ismerte fel.
1927-ben a vízoldékony jódot tartalmazó uroselectant Binz fedezte fel
1930-ban a benzol gyűrűn szerepel először két jód atom szerves kötésben, melyet piridinnek neveztek el és ezzel a felfedezéssel vált lehetővé a kontrasztanyagok intravénás használata.
1950-ben már három jód atom kapcsolódik a benzol gyűrűhöz, benzolsz néven Wallingford nevéhez fűződik a felfedezés.
1954-ben született meg az amidotriozát, mely az ionos, jódozott vízoldékony kontrasztanyagok őse
Diederich fedezte fel.
1960-ban az ozmolalitás és az elektromos töltés, mint a mellékhatások fő okára Almén hívta fel a figyelmet.
1965-ben a nem ionos kontrasztanyagot a metrizamidot Almén vezette be.
1970-1990-es években az alacsony osmolalitsú, nem ionos kontrasztanyagok Sovak, Speck, Felden nevéhez fűződik.
24
A fejlődés iránya az volt, hogy kellő intenzitású legyen a kontrasztanyag, a későbbiekben pedig azt célozta, hogy egyre alkalmasabb legyen a bevitelre. Minél inkább biológiailag semleges legyen, és a lehető legkevésbé okozzon mellékhatásokat.
A röntgenben használt kontrasztanyagokat tartalmuk alapján két nagy csoportba oszthatjuk.
bárium
jód
A kettős kontrasztos vizsgálatoknál pedig a:
negatív
pozitív
kontrasztanyagokat különítjük el.
A pozitív kontrasztanyagok a bárium és a jód tartalmúak.
Negatív kontrasztanyagok a levegő és a széndioxid. A széndioxidot a gyomor kettős kontrasztos vizsgálatához használjuk. Szódium bikarbonátot tartalmazó port nyeletünk a beteggel, melyből a gyomor sósav hatására széndioxid szabadul fel. Levegőt pedig az irrigoscopiás vizsgálatoknál.
A bárium szulfát tulajdonképpen só, melyben a bárium erős kötésben van. A bárium-ion erősen toxikus.
Helytelen tehát a báriumot tartalmazó kontrasztanyagot vízzel úgymond feloldani, a bárium szulfátot vízzel keverjük és egy szuszpenziót készítünk belőle, melyben a részecskék
nagysága eltérő, angström nagyságrendű. Ennek az a jelentősége, hogy a kisebb részecskék a nyálkahártya felszínén, míg a nagyobbak, a mélyebb redőkben ülnek meg, ezzel biztosítva a nyálkahártya morfológiájának finom rajzolatát.
A bárium szulfát olcsó és megbízható kontrasztanyag. Akkor okozhat akár halálos
szövődményt is, ha a mediastinumba kerül vagy, ha kilép a bél lumenből a hasüregbe. Ezért a bárium tartalmú kontrasztanyag adásának szigorú kontraindikációi vannak.
perforáció
aspiráció
fistulajárat
A vízoldékony kontrasztanyagok felosztása:
ionos
nem ionos
monomer
dimer
A vízoldékony kontrasztanyagok trijodbenzoesav molekulából állnak. Jellemző rájuk, hogy a jód szerves kötésben stabilan kötődik a benzol gyűrűhöz. Alacsony a toxicitása. Nagy előnye még, hogy erős a sugárelnyelő képessége.
Oldalláncokat is tartalmaznak (R1, R2). Az oldal oldalláncok a kontrasztanyagok fizikai, kémiai sajátosságait változtatják meg. Lényegében a vízoldékony kontrasztanyagok közötti különbség az oldal láncok milyensége és mennyisége határozza meg.
25 Ionos jelleg
Vizes oldatban a kontrasztanyag molekula -COOH anionra és kationra disszociál,
ozmotikusan aktív részecskék száma nő a vérben, nő a vér osmolalitása, ennek hatására ér fájdalom, endothel károsodás arrhytmia, görcsök léphetnek fel. Magas osmolatiásnál a keringő plazma proteinekhez erősebb a kötődés is, ami tovább csökkenti a tolerálhatóságot.
Az osmolatitás minél közelebb áll a véréhez az idegrendszeri tolerálhatóság annál jobb, annál kevesebb a kontrasztanyag okozta szövődmény. Ma már a korszerű vízoldékony
kontrasztanyagok isoosmolarisak. Magas viszkozitású kontrasztanyagok korszerűtlenek, mert lassítják az elfolyást, rontja a microcirculatiot és thrombus képződéshez vezethetnek.
Kemotoxicitás
Ez tulajdonképpen általános hatása a kontrasztanyagnak a szervezet biológiai rendszereire, a hatás mechanizmusok, amik lejátszódhatnak:
hisztamin felszabadulás
komplement-aktivitás
enzimrendszerek befolyásolása Hydrophilia
Az a jellemzője a kontrasztanyagnak, hogy milyen mértékben oldódik vízben, ez azt befolyásolja, hogy kevésbé kötődik a sejtmembrán lipidjeihez. A magas hydrophilia ezért csökkenti a toxicitást.
Összefoglalva, hogy a korszerű kontrasztanyagnak milyen kritériumoknak kell megfelelni, hogy a legkevésbé legyen toxikus és a legkevesebb szövődményt okozza, a legjobban tolerálható legyen:
alacsony ozmolalitás
elektromos töltés hiánya
kifejezett hydrophilia
proteinkötődés csekély
minimalis kemotoxicitás
alacsony viszkozitás
Az intravénás kontrasztanyagokat két további nagy csoportba oszthatjuk:
nephrotrop
hepatotrop
A nephrotrop kontrasztanyagok kismértékben kötődnek fehérjékhez, diffusio útján jutnak az extracelluláris térbe glumeruláris filtracióval eliminálódnak.
A hepatotrop kontrasztanyagok ionos dimer benzoesavak nagymértékben kötődnek a plazmafehérjékhez, főleg az albuminhoz. A májsejtekbe jutva aktív transport útján a májset az epébe szecernálja.
A magas hepatocelluláris transportráta következményeként nagy koncentrációban jelenik meg az epeutakban.
26