A negyven évig tartó államszocializmus alatt a diaszpóra és az anyaország kapcsolata tabunak számított. A második világháborút követően kialakult kétpólusú világ keleti féltekéjén úrrá lett az az elképzelés, miszerint a nemzeti kérdésből fakadó problémák maguktól megoldódnak majd a közös cél, a szocializmus megteremtésében: a nemzetek megtalálják a közös nevezőt a marxizmus jegyében. Nem találták meg! Ahogyan Brubaker társszerzőkkel közösen írt kötetében megállapította: „A történelem – legalábbis a világnak ebben a részében – távolról sem lépett túl a nemzetállamon, inkább mintha visszatért volna hozzá.”191 Csepeli György és Örkény Antal is hasonló megállapításra jutottak egy, a Társadalmi Riport 1996-os kiadványában megjelent tanulmányukban: „Az államhatároknak tulajdonított »szentség« végül túlélte az államszocializmus összeomlását is, de mivel elvesztette »szocialista tartalmát«, a
»nemzeti forma« a szocializmusból kilábaló és a demokrácia felé tartó országok politikájának vezérlő elvévé vált. Ennyiben az államszocializmus elmúltával ma már
»államnacionalizmusról« beszélhetünk. A közép- és kelet-európai országok új keletű államnacionalizmusa az európai nemzeti fejlődés legutolsó megnyilvánulása”192 Ez a folyamat a leglátványosabb és egyben legerőszakosabb formában a délszláv háborúban volt tetten érhető.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nemzeti kérdés csak a Balkánon került előtérbe. A nemzet elképzelt és az állam területi határainak egybe nem eséséből fakadó problématerület égetővé vált az egész térségben, csakhogy a legtöbb országban az európanizáció eszméje visszafogta, kordában tartotta az új keretek között feltörekvő nacionalizmusok kibontakozását.193 Az államszocializmusból kilábaló országok politikai elitje, a gazdasági és társadalmi fejlődés érdekében szükségesnek vélte a nyugati társadalmakhoz való felzárkózást, melynek előfeltétele volt a nemzetközi szervezetekhez való csatlakozás. Ehhez be kellett tartani a nemzetközi
191 Brubaker, Rogers – Feischmidt Margit – Fox, Jon – Grancea, Liana: Nacionalista politika és hétköznapi etnicitás egy erdélyi városban [2006. ford. Berényi Gábor – Boris János – Károlyi Júlia]. L’Harmattan: Budapest, 2011. 55.
192 Csepeli György – Örkény Antal: A magyar nacionalizmus változó arca. In: Andorka Rudolf – Kolosi Tamás – Vukovich György (szerk.): Társadalmi Riport. TÁRKI: Budapest, 1996. 272–295, itt: 273–274.; Kelet-közép-európai viszonylatban lásd erről bővebben Pearson, Raymond: The Making of 89: Nationalism and the Dissolution of Communist Eastern Europe. Nations and Nationalism: Journal of the Association for the Study of Ethnicity and Nationalism. 1995. 16 (1). 69–79.
193 Az európai integráció eszméjének és az új keretek között megfogalmazott nacionalista törekvések együttes megjelenéséről, sajátos kelet-közép-európai vetületeiről lásd Csergő Zsuzsa – Goldgeier, James M.: Nacionalista stratégiák és európai integráció [2004. ford. Kovács Eszter]. Regio, 2018. 26 (2). 5–56.; Ferrero Turrión, Ruth:
Los derechos de las minorías nacionales en el contexto de ampliación y constitucionalización de la Unión Europea.
Revista de Debat Politic (FRC), 2004. 9. 220–233.; Flores Juberías, Carlos (ed.): De la Europa del Este al este de Europa: Actas del VI Encuentro Español de Estudios sobre la Europa Oriental. Publicacions de la Universitat de València: Valencia, 2006.
99 normákat. Ilyen körülmények között a területi revízió, a népességcsere vagy az erőszakos asszimiláció szóba sem jöhettek. Sokkal visszafogottabb, a nemzetközi jogszabályoknak megfelelő megoldásokra volt csak lehetőség.
Kelet-Közép-Európa posztszocialista országainak első és legáltalánosabb nemzetpolitikai és egyben diaszpórapolitikai lépése az anyaországi felelősségvállalás alkotmányos kinyilatkoztatása volt. A legtöbb függetlenné vált állam – Magyarország, Románia, Szlovénia, Macedónia, Horvátország, Bulgária, Ukrajna, Lengyelország és Szlovákia – alaptörvényébe bekerült az azonos nemzethez tartozó, de más országokban élő külhoniak támogatásának elve.194 Ez az alkotmányos felelősség-klauzula – mint arra korábban is felhívtam a figyelmet – igen sokféleképpen értelmezhető. A kérdés, hogy hogyan kell, illetve lehet annak eleget tenni, heves vitákat keltett úgy az egyes országokon belül – a különböző nézeteket valló politikai elitek között –, mint a nemzetközi porondon. Következésképpen, a külhoniak anyaországi támogatása egy nagyon bonyolult politikai ágazattá vált, amely éppúgy függ az adott ország anyagi lehetőségeitől és geopolitikai helyzetétől, mint a hatalmon lévők politikai orientáltságától, valamint az érintett közösségek többségi társadalmakkal való kapcsolataitól.
Egységes, általánosítható diaszpórapolitikáról éppen ezért nem beszélhetünk, azonban néhány, a régió sajátosságaiból eredő hasonlóságot be tudunk azonosítani a térségben.195
Az új kelet-közép-európai demokráciákban az anyaországi felelősségvállalás leggyakoribb formája az ún. kedvezménytörvények bevezetése lett.196 Ezek lényegében jogszabályi keretek között nyújtanak munkavállalási, utazási, oktatási, kulturális, illetve egészségügyi kedvezményeket a külhoni személyek számára az anyaország területén. E törvények
194 Lásd az 1989-es magyar alkotmány 6. paragrafusa; az 1991-es román alkotmány 7. paragrafusa; az 1991-es szlovén alkotmány 5. paragrafusa; az 1991-es macedón alkotmány 49. paragrafusa; az 1991-es horvát alkotmány 10. paragrafusa; az 1996-os ukrán alkotmány 12. paragrafusa; az 1997-es lengyel alkotmány 6. paragrafusa; a 2001-es szlovák alkotmány 7/a paragrafusa.; Vö: Halász Iván – Majtényi Balázs: Constitutional Regulation in Europe on the Status of Minorities Living Abroad. Minorities Research, 2002. 4. 135–144.
195 A kelet-közép-európai országok diaszpórapolitikai gyakorlatairól nagyobb, nemzetközi összefüggésben lásd Kovács Eszter: Magyar diaszpórapolitika 1990 után az állam és a diaszpóra perspektívájából (doktori értekezés)., különösen itt: 3. fejezet: Kitekintés: Klasszikus és kelet-közép-európai diaszpórapolitikai modellek. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 2018. Letöltés helye: www.ppke.hu; letöltés ideje: 2019. 04. 01.; Ugyanő: Post-socialist Diaspora Policies: Is there a Central-European Diaspora Policy Path? Hungarian Journal of Minority Studies, 2017. 1 (1). 89–109.; Gazsó, 2017. Diaspora Policies in Theory and Practice. i.m.
196 Lásd az 1997. évi LXX. törvény a külhoni szlovákokról; az 1998. évi CL. törvény a világ bármely részén élő románoknak biztosított támogatásról; a 2000. évi XXX. törvény a Bolgár Köztársaságon kívül élő bolgárokról; a 2001. évi LXII. törvény a szomszédos államokban élő magyarokról; a 2005. évi CDLXXIV. törvény a határon kívül élő szlovákokról; a 2006. évi XLIII. törvény a Szlovén Köztársaság és a határain kívül élő szlovének kapcsolatainak szabályozásáról; a 2007. évi CLXXX/1280. törvény a Lengyel Igazolványról; a 2009. LXXXVIII.
törvény a diaszporáról és a régióban élő szerbekről; a 2011. évi CXXIV. törvény a Horvát Köztársaság és a határain kívül élő horvátok kapcsolatairól; Vö: Pogonyi Szabolcs – Kovács M. Mária – Körtvélyesi Zsolt: The Politics of External Kin-State Citizenship in East Central Europe. EUDO Citizenship Observatory, 2010. 8. Letöltés helye:
www.eudo-citizenship.eu; letöltés ideje: 2018. 12. 12.
100 szimbolikus jelentőségét tovább fokozza, hogy a legtöbb esetben speciális külhoni státussal ruházzák fel a kedvezményezetteket. Az anyaországok ezzel mintegy regisztrálták a nemzeti közösség külföldön élő tagjait. A kedvezménytörvények – melyeket ez utóbbi tulajdonságuknál fogva státustörvényeknek is szoktak nevezni – általában egységesen vonatkoznak minden külhonira, függetlenül attól, hogy hol élnek, mely másik ország állampolgárai és hogyan kerültek oda. Bizonyos esetekben azonban a törvény hatályát az etnikai-nemzetiségi elv valamely területi elvvel történő kombinációja alapján határozták meg. Ilyen a Lengyel Igazolványról (Karta Polaka) szóló 2007. évi CLXXX/1280. törvény, melynek hatálya a volt Szovjetunió területén élő lengyelekre korlátozódik, valamint a 2001. évi LXII. törvény a szomszédos államokban élő magyarokról. Ez utóbbi több szempontból is határkőnek tekinthető a kelet-közép-európai nemzetpolitikák történetében. A magyar státustörvény és az arról kialakult viták egyrészt rávilágítottak az anyaországi felelősségvállalás államközi kapcsolatokra gyakorolt esetleges hatásaira, valamint a kisebbségvédelem nemzetközi szabályozásának hiányosságaira. Másrészt bizonyosságát adták annak, hogy a külhoniak kérdése éles ellentéteket és társadalompolitikai megosztottságot generálhat az anyaországon belül is.
A magyar státustörvény bevezetését a szomszédos államok kormányai – különösen a román vezetőség – hevesen ellenezték. Ők is rendelkeztek ugyan hasonló jogszabályokkal, a magyar törvényt diszkriminatívnak és extrateritoriális hatályúnak vélték, mondván, hogy etnikai megkülönböztetés alapján részesít kedvezményes elbánásban olyan személyeket, akik más országok állampolgárai, ezzel megsértve az állami szuverenitás elvét. Ezekre a támadásokra a magyar kormány a törvény jogszerűségét védő ellenreakciókkal válaszolt. Az így kialakult nemzetközi konfliktus a Velencei Bizottság közbenjárásához vezetett. Az Európa Tanácsnak ez a független jogászokból álló szerve a korábban felvázolt Brubaker féle háromelemes modellt kiegészítő negyedik elemként jelent meg, mediátori szerepet vállalva a konfliktusban. Az egymással szemben álló felek szempontjait figyelembe véve, alaposan megvizsgálta több ország hasonló jogszabályait. Záró jelentésében – melyet végül mind a román, mind a magyar kormány pozitívan fogadott – néhány kikötéssel ugyan, de elismerte az anyaországi támogatás elvét.197 „A kisebbségek védelméért elsősorban a lakóhelyük szerinti állam [home-states]
197 A Velencei Bizottság jelentéséről, valamint a magyar státustörvény körüli nemzetközi vitákról lásd bővebben Kántor Zoltán (szerk.): A státustörvény: dokumentumok, tanulmányok, publicisztika. Teleki László Alapítvány:
Budapest, 2002a.; Kántor et al. (eds.), 2004. The Hungarian Status Law, i.m.; Halász Iván – Majtényi Balázs – Szarka László (szerk.): Ami összeköt? Státustörvények közel s távol. Gondolat Kiadó: Budapest, 2004.; Bakk Miklós – Bodó Barnaː Státusdiskurzus. Szórvány Alapítvány: Temesvár, 2003.; Bárdi Nándor: A kedvezménytörvény mint támogatáspolitikai lehetőség: segélyezés vagy építkezés? – Problémafelvetés. In: Kántor
101 tartozik felelősséggel. A Bizottság tudomásul veszi ugyanakkor, hogy az anyaállamok [kin-states] szintén szerepet játszanak kisebbségeik [kin-minorities] védelmében és megőrzésében, az őket összekötő nyelvi és kulturális kötelékek szorosan tartásának céljával. Európa az egymásba fonódó nyelvi és kulturális hagyományok sokféleségén alapuló kulturális egységként fejlődött; a kulturális sokféleség gazdagságot jelent és e gazdagság elfogadása az európai béke és stabilitás előfeltétele.”198 A Velencei Bizottságnak ez a megállapítása új fejezetet nyitott a nemzetközi kisebbségvédelem területén. Ezt követően a kin-state/kin-minority fogalompár gyorsan elterjedt a politikai és tudományos szóhasználatban.
A magyar státustörvény új kontextusba helyezte az anyaországi felelősségvállalást a hazai porondon is. Elfogadását követően a határon túli magyarok ügye egyre többször került a pártpolitikai viták kereszttüzébe. A törvény kapcsán kialakult belső konfliktus az azóta sokat emlegetett 2004. december 5-i népszavazással érte el tetőfokát, melynek során a nyolcmillió választópolgár a következő kérdésre válaszolhatott: „Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással – kérelmére – magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. törvény 19. paragrafusa szerinti magyarigazolvánnyal vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?”
Itt fontos hangsúlyozni, hogy az ebben a kérdésben tartott népszavazás nem magyarországi kezdeményezésre valósult meg. Az egész ügyet – beleértve a szükséges aláírások összegyűjtését is – a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) indította el: az a korábban már említett, 1938-ban alapított, külhoni magyar érdekeket képviselő ernyőszervezet, melynek 2000-től – Csoóri Sándor költő elnökségét követőn – az erdélyi származású Patrubány Miklós lett a vezetője. A népszavazás kiírásához szükséges aláírásgyűjtési akció nagyrészt az ő nevéhez fűződik. Az egyszerűsített honosítás kérdése azonban a 2001-es státustörvény óta igen kényes témává vált Magyarországon, így az MVSZ kezdeményezésére azonnal reagáltak mind a hatalmon lévő, mind az ellenzéki pártok vezetői. A december 5-re kitűzött népszavazást
Zoltán (szerk.): A státustörvény: előzmények és következmények. Teleki László Alapítvány: Budapest, 2002. 117–
126.; Halász Iván – Majtényi Balázs: A magyar státustörvény a kelet-közép-európai jogi szabályozás tükrében. In:
Kovács Nóra – Szarka László (szerk.): Tér és terep I. Akadémia Kiadó: Budapest, 2002. 391–436.; Örkény Antal (szerk.): Menni vagy maradni? Kedvezménytörvény és migrációs várakozások. MTA Kisebbségkutató Intézet – Nemzetközi Migrációs és Menekültügyi Kutatóközpont: Budapest, 2003.; Halász Iván – Majtényi Balázs:
Magyarország és a szomszédos államok státustörvényei. In: Kántor Zoltán – Majtényi Balázs (szerk.):
Szöveggyűjtemény a nemzeti kisebbségekről. Budapest: Rejtjel, 2005. 585–602.; Majtényi Balázs: A szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvény vitás jogi kérdései. Magyar Kisebbség, 2002. 7 (1). 74–79.
198 A Velencei Bizottság jelentése a nemzeti kisebbségek számára az anyaállamok által biztosított kedvezményes bánásmódról (2001. október 22.). In: Kántor, 2002a. A státustörvény, i.m. 151. Vö: Report on the Preferential Treatment of National Minorities by Their Kin-State. Letöltés helye: www.venice.coe.int; letöltés ideje: 2018. 12.
12.
102 megelőző kampány során a Magyar Szocialista Párt (MSZP) és a Szabad Demokraták Szövetség (SZDSZ) kormánykoalíciója, Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel az élen a nemmel történő szavazásra, illetve az otthonmaradásra buzdították a népet. Legfőbb érvük az volt, hogy a határon túli magyarok egyszerűsített honosítása felerősítheti a bevándorlás folyamatát, növelve ezzel a munkanélküliséget és rontva a közbiztonságot. Ezzel szemben az akkor ellenzékben lévő, Orbán Viktor vezette Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz) az igennel szavazásra bíztatott, arra apellálva, hogy egy lelkiismereti kérdésről van szó, hiszen a kettős állampolgárság lehetővé tétele a külhoniak számár az államhatárokkal szétszakított magyar nemzet közjogi újraegyesítését jelentené. A népszavazás végül az alacsony részvétel miatt érvénytelen volt, de ezzel együtt mély nyomokat hagyott az utókorban. Kiélezte a belső politikai ellentéteket úgy a hazai, mint a külhoni magyar társadalmakban. A 2004. december 5-i népszavazás ügye egyúttal rámutat egy, a kedvezménytörvényektől eltérő d5-iaszpórapol5-it5-ika5-i gyakorlatra: az egyszerűsített honosítás intézményére, mely különböző formákban ugyan, de szintén megjelenik a legtöbb kelet-közép-európai országban.
Az állampolgársági kérdés – az, hogy ki és milyen körülmények között veheti fel egy adott ország állampolgárságát – egy újabb különbségre vet fényt Európa nyugati és keleti fele között.
Míg Nyugaton elsősorban az országba külföldről bevándorolt, letelepedett és részben integrálódott közösségekre és személyekre vonatkozik, addig Európának ezen a felén – mint azt a 2004. december 5-i magyar népszavazás esetében is láthattuk – a nemzetpolitika területéhez tartozik, azaz inkább az államhatárokon kívül élő nemzetrészeket érinti. A külhoniak egyszerűsített honosítása általános diaszpórapolitikai gyakorlattá vált Kelet-Közép-Európában. Az ezzel kapcsolatos jogszabályok azonban országonként eltérő kötelezettségeket és jogokat írnak elő. Míg egyes esetekben az egyszerűsített honosítást csak az anyaországra való le-, illetve visszatelepedés esetében teszik lehetővé (mint Lengyelország, Szlovénia, Lettország és Moldova esetében), más államok ezt az eljárást lakóhelytől függetlenül gyakorolják (lásd Bulgária, Horvátország, Litvánia, Románia, Szerbia és 2010-től Magyarország). Míg a legtöbb esetben az egyszerűsített honosítással csak korlátozott politikai, szociális és polgári jogok járnak, más országok még választójogot is adnak a külhoni állampolgáraik számára, ezzel lehetővé téve, hogy részt vegyenek az országgyűlési választásokon, és levélszavazás formájában akár külföldről is leadhassák voksukat. Ez utóbbi országok körébe tartozik Bulgária, Horvátország és 2011-től Magyarország is.
Az egyszerűsített honosítást illetően is érdemes külön kitérni a magyar esetre. A 2000-es évek idején az állampolgársággal kapcsolatos kérdés – mint fentebb részleteztem – igen éles vitákat
103 váltott ki Magyarországon. Ennek a folyamatnak a második Orbán-kormány hajnalán elfogadott 2010. évi XLIV. törvény vetett véget, mely beteljesítette azt, amit a 2004. december 5-i népszavazással nem sikerült elérni, és egyben jelentős hatást gyakorolt szlovákiai törvénykezésre. A szomszédos állam korábban elfogadta a kettős állampolgárságot, sőt a külhoni szlovákok részére lehetővé tette az állampolgárság könnyített eljárással való felvételét is, igaz csak területi megkötéssel: Szlovákiába kellett hozzá költöznie annak, aki igényelte.
Ezzel a lehetőséggel elsősorban azok a volt csehszlovák állampolgárok éltek, akik az ország 1993-as kettéválása után a szlovák területen kívül rekedtek, de nemzetiségi hovatartozásuknál fogva szlovákok voltak. Ezt igazolni is tudták, hiszen a külhoni szlovákokról szóló 1997. évi LXX. törvény – a magyar státustörvényhez hasonlóan – egy igazolványt adott nekik. Mindez radikálisan megváltozott a magyar állampolgárságra vonatkozó 2010. évi törvény elfogadásával, mely lehetővé tette a külhoni magyarok egyszerűsített honosítását, akik egy része (megközelítőleg félmillió fő) Szlovákia területén élt. Ráadásul a magyar törvénynek nem voltak területi megkötései, azaz a honosításhoz nem kellett Magyarországra költözni. A Robert Fico vezette szlovák kormánynál ez még a 2001-es státustörvénynél is jobban kiverte a biztosítékot. Ellenreakcióként módosították az illetékes jogszabályokat. A 2010. évi CCL.
törvény értelmében a szlovák állampolgárságát elveszíti az, aki kifejezett akaratnyilvánítás alapján külföldi állampolgárságot szerez.199 Az új magyar és szlovák jogszabályok együttesen igen abszurd helyzetet idéztek elő. Az egyszerűsített honosítási eljárás útján kapott magyar állampolgársággal ugyanis kezdetben nem járt választójog. A külföldről szavazást csak az egy évvel később elfogadott, magyar országgyűlési képviselők választásáról szóló 2011. évi CCIII.
törvény tette lehetővé. Addig fennállt a lehetősége annak, hogy az Európai Unió egyes polgárai a magyarországi jogszabály nyújtotta egyszerűsített honosítás lehetőségével élve elveszítsék a szlovák állampolgárságukat, és ezzel együtt a demokrácia alapját képező választójogukat is. Az akkor érvényes jogszabályok értelmében ugyanis se a magyarországi se a szlovákiai országgyűlési választáson nem szavazhattak.200 Ez az eset jól tükrözi az anyaország, a diaszpóra
199 2010. évi CCL. törvény 9. § (1). Hatályos 2010. július 17-től. Letöltés helye: www.torvenytar.sk; letöltés ideje:
2018. 12. 12.
200 Az egyszerűsített honosítás mint Kelet-Közép-Európában elterjedt nemzetpolitikai gyakorlat jelentőségéről, előzményeiről és következményeiről lásd Iordachi, Constantin: Dual Citizenship and Policies toward Kin-Minorities in East-Central Europe: A Comparison between Hungary, Romania, and the Republic of Moldova. In:
Kántor Zoltán et al., 2004. The Hungarian Status Law, i.m. 239–269.; Szarka, László: A kettős állampolgárság jogintézménye mint a kisebbségi és a migrációs léthelyzetek kezelésének eszköze. Kisebbségkutatás, 2004. 13 (2).
255–265.; Halász Iván: Állampolgárság, migráció és integráció. A modern politikai közösségek dilemmái az Európai Unióban. MTA Jogtudományi Intézet: Budapest, 2009.; Kiss Tamás: Nemzetdiskurzusok hálójában. Az állampolgárság-politika, mint a magyar nemzetre vonatkozó klasszifikációs küzdelem epizódja és eszköze.
Magyar Kisebbség, 2013. 18 (69–70). 7–95.; Pogonyi Szabolcs: Határon túli állampolgárság: státusz és
104 és a lakóhely szerinti állam dinamikus kapcsolatát, illetve az abból fakadó konfliktusok nemzetközi vetületeit. Az eddigiekben ismertetett, különféle kedvezményeket, jogokat és kötelezettségeket nyújtó anyaországi törvénykezések mellett, léteznek olyan, a diaszpórapolitika részét képező jogszabályok is, amelyek elsősorban nem a pragmatikus, sokkal inkább a szimbolikus jelentőségüknél fogva érdemelnek említést. Ide sorolhatók a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvények, amelyek emléknapok kitűzésével hirdetik a határokkal szétszakított nemzet egységét. Ilyen Szlovákiában a július 5-én tartott Külföldi Szlovákok Napja (Deň zahraničných Slovákov, 1993 óta); Lengyelországban a május 2-án tartott Lengyel Diaszpóra és a Határon Túli Lengyelek Napja (Dzień Polonii i Polaków za Granicą, 2002 óta); valamint Magyarországon a június 4-én ünnepelt Nemzeti Összetartozás Napja (2010 óta). Mindezek a törvények azért váltak ilyen népszerű diaszpórapolitikai gyakorlattá Kelet-Közép-Európában, mert viszonylag egyszerű és békés úton, azaz a jelenlegi államhatárok és a status quo megsértése nélkül kezelik a nemzeti kérdést. Ez azonban nem jelenti azt, hogy teljesen konfliktusmentesek lennének. Mint azt a magyar státustörvény és az egyszerűsített honosítás bevezetése kapcsán is láttuk, ezek a gyakorlatok igen kiélezett helyzeteket teremthetnek. Egyrészt regionális szinten, főképp történelmi okoknál fogva az egyes országok politikai elitjei sokszor a szomszéd ország irredentizmusba hajló nemzetegyesítési stratégiáját látják bennük megvalósulni. (Megjegyzem, ez a vád nem mindig megalapozatlan.) Másrészt a régión kívül gyakran a nacionalizmus felerősödésével hozzák párhuzamba azokat. Nyugat-Európában azok az esetek különösen felkeltették a közvélemény figyelmét, amikor egy, az Európai Unióhoz már csatlakozott kelet-közép-európai anyaország
104 és a lakóhely szerinti állam dinamikus kapcsolatát, illetve az abból fakadó konfliktusok nemzetközi vetületeit. Az eddigiekben ismertetett, különféle kedvezményeket, jogokat és kötelezettségeket nyújtó anyaországi törvénykezések mellett, léteznek olyan, a diaszpórapolitika részét képező jogszabályok is, amelyek elsősorban nem a pragmatikus, sokkal inkább a szimbolikus jelentőségüknél fogva érdemelnek említést. Ide sorolhatók a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvények, amelyek emléknapok kitűzésével hirdetik a határokkal szétszakított nemzet egységét. Ilyen Szlovákiában a július 5-én tartott Külföldi Szlovákok Napja (Deň zahraničných Slovákov, 1993 óta); Lengyelországban a május 2-án tartott Lengyel Diaszpóra és a Határon Túli Lengyelek Napja (Dzień Polonii i Polaków za Granicą, 2002 óta); valamint Magyarországon a június 4-én ünnepelt Nemzeti Összetartozás Napja (2010 óta). Mindezek a törvények azért váltak ilyen népszerű diaszpórapolitikai gyakorlattá Kelet-Közép-Európában, mert viszonylag egyszerű és békés úton, azaz a jelenlegi államhatárok és a status quo megsértése nélkül kezelik a nemzeti kérdést. Ez azonban nem jelenti azt, hogy teljesen konfliktusmentesek lennének. Mint azt a magyar státustörvény és az egyszerűsített honosítás bevezetése kapcsán is láttuk, ezek a gyakorlatok igen kiélezett helyzeteket teremthetnek. Egyrészt regionális szinten, főképp történelmi okoknál fogva az egyes országok politikai elitjei sokszor a szomszéd ország irredentizmusba hajló nemzetegyesítési stratégiáját látják bennük megvalósulni. (Megjegyzem, ez a vád nem mindig megalapozatlan.) Másrészt a régión kívül gyakran a nacionalizmus felerősödésével hozzák párhuzamba azokat. Nyugat-Európában azok az esetek különösen felkeltették a közvélemény figyelmét, amikor egy, az Európai Unióhoz már csatlakozott kelet-közép-európai anyaország